A történelem legnagyobb tőzsdei bukása a kínai állami olajcég

Tíz éve, amikor a sanghaji tőzsdére bevezették a részvényeit, a PetroChina nevű kínai állami olaj- és gázipari cég a világ legnagyobb értékű vállalata volt. Ez volt az első és eddigi egyetlen cég a világon, amelynek piaci kapitalizációja (a forgalomban lévő részvények összértéke) elérte az ezer milliárd dollárt.

Akkortájt a világ második és harmadik legdrágább cége, az Exxon Mobil és a General Electric együtt sem ért ennyit, és azóta egy vállalat sem ugrotta meg a bűvös ezermilliárdot (legközelebb az Apple jár hozzá, 868 milliárd dollárig jutott). Ami annak fényében nem meglepő, hogy eszement összegről van szó:

A PetroChina tőzsdei bevezetésének tizedik évfordulójára ebből az ezermilliárdból nagyjából 200 milliárd maradt: a részvény elvesztette értéke 80 százalékát, ami a Bloomberg cikke szerint a világtörténelem legnagyobb tőzsdei bukása (nominális értéken). Ráadásul még messze nincs vége: elemzők a következő 12 hónapra további 16 százalékos esést várnak. 

Hogy ezt hogyan sikerült összehozni, annak sok összetevője van,

• kezdve a kínai részvénypiacokon uralkodó időszakos fejvesztettségtől
• Peking zöldenergia-fordulatán
• és az olaj világpiaci árának bezuhanásán át
• odáig, hogy a kínai állami cégek meglehetősen homályosan és nem kifejezetten jól működnek.

Ami különösen érdekes annak fényében, hogy a nemrég a világ vezetésére bejelentkező Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár láthatóan nem akarja elengedni az állam és a párt kezében lévő, de a kínai gazdaságot valójában visszahúzó mamutcégeket.

Jól indult

Persze tíz évvel később könnyű okosnak lenni, de a fentiek fényében vicces végignézni a PetroChina sanghaji tőzsdei bevezetéséről szóló beszámolókat. A részvény 16 jüanról indult, de már az első nap 44 jüanra ugrott, ami egy nap alatt a világ legdrágábbjává tette a céget. De amilyen gyorsan kilőtt, olyan gyorsan össze is omlott az árfolyam: 2008 januárjára már csak 30, 2008 végére mindössze 10 jüant adtak a papírért. Manapság 8 jüan körül mozog az árfolyam. 

Az eszement árfolyammozgások fő oka az volt, hogy a kínai tőzsde elég szűk, és 2007-ben még szűkebb volt. Sanghajban relatíve kevés céget vezetnek be, és amelyeket bevezetnek, azok is csak részvényeik nagyon kis hányadát dobják piacra. A PetroChina például eleinte csak részvényei két százalékát dobta piacra.

hiszen az ország három évtizedes töretlen növekedése során elég sokaknak sikerült szép megtakarításokat összeszedniük. Máshol viszont nem nagyon tudnak részvényeket venni, csak Sanghajban: az országból nagy mennyiségben pénzt kivinni nehéz és általában csak a pártelitnek sikerül, belföldön pedig csak a már így is telített ingatlanbiznisz és a feltűnően túl jó megtérülést ígérő árnyékbankrendszer jelent jelentősebb alternatívát. A kínai pénzügyi rendszer nem valami fejlett, ami 2007-ben és legutóbb 2015-ben is elég jelentős befektetési lufit szült. (Persze egyesek szerint még mindig jobb ez, mint a fejlett amerikai pénzügyi rendszer, ami másfél évtizedenként menetrendszerűen kitermel egy-egy hatalmas lufit és összeomlást.)

Tehát a részvények iránti kereslet hatalmas, a kibocsátás pedig kicsi, emiatt pedig hajlamosak az egekbe szökni az árfolyamok. Nem véletlen, hogy a PetroChina elszaladásakor elég sokan figyelmeztettek rá, hogy nagy balhé lesz a sanghaji tőzsdén. Ez így is lett. 

Megint a külföldiek jártak jól

A bukást az is erősítette, hogy ugyebár nemcsak a sanghaji tőzsde szenvedte meg a 2007 utáni időszakot, hiszen nem sokkal később az amerikai pénzügyi rendszer is bezuhant, magával rántva a fél világot. És természetesen nem mellékes az sem, hogy a PetroChina sanghaji bevezetésekor globálisan elég nagyot ment az olaj- és a gázszektor: az árak brutális csúcsokat döntögettek akkortájt, hogy aztán 2008-as válság kitörése után a gyors globális keresletcsökkenés és az amerikai palaolaj-forradalom miatt összeomoljanak. 

Ezek viszont önmagukban nem magyarázzák a PetroChina mélyrepülését: az olaj a válság után újra magára talált (amíg a szaúdiak megint be nem döntötték), és például az Exxon Mobil papírja 2014-re már drágább volt, mint 2007-ben. Utána persze a szaúdiak megint bedöntötték az olajat, de az Exxon a válság előtt csúcsárfolyamához képest ma is csak 13 százalékot vesztett. Bár a 2015-ös második kínai tőzsdelufi idején a PetroChinának volt egy tiszavirág életű minireneszánsza, azóta gyorsan vissza is esett, ahogy az egész kínai tőzsde.

A nagy és tartós bukáshoz kellett az is, hogy Kína általában véve és elég erősen próbál elszakadni az olajtól, olyannyira, hogy a jövőben arrafelé is be tervezik tiltani a benzines és gázüzemű autókat. Miközben az energetikai pénzeket manapság már elsősorban az atomba és a megújuló forrásokba pumpálják. Ezt jelzi, hogy hazai pályán a PetroChina bukása nem is annyira kirívó: a sanghaji tőzsdén jegyzett 300 legnagyobb energiacég teljesítményét jelző index összesen 73 százalékot bukott 2007 óta. 

Ráadásul a bukóból a külföldieknek nem annyira jutott ki: míg a sanghaji tőzsde jellemzően a kínai (kis)befektetőknek szól, addig a külföldiek inkább a hongkongi tőzsdén tudnak hozzáférni a kínai nagyvállalatok papírjaihoz. Itt pedig jóval korábban, 2000-ben vezették be a PetroChinát. Aki akkor vásárolt, az elég jól járt, hiszen a papír a 2007 utáni bukta ellenére is 700 százalékos pluszban van a bevezetés óta. De a PetroChina New Yorkban is jegyezhető, ott a 2000 óta 440 százalékos a plusz – bár a 2007-es csúcshoz képest itt is sikerült 75 százalékot buknia a papírnak.

Hanyatló behemótok

Persze az ág is húzza, de azért a PetroChina részvényeinek bezuhanása azért nem független attól, hogy maga a cég sem működik valami jól. A cég sanghaji bevezetése utáni lelkesedést a kínai részvénypiaci túlkereslet és a globális olajlufi mellett az is fűtötte, hogy elég messziről szemlélve egy arany tojást tojó tyúkról van szó:

• egy állami,
• piacán nagyjából monopolhelyzetben lévő (illetve a másik nagy állami céggel, a Sinopec-kel megosztva uralkodó) vállalatról van szó,
• egy hagyományosan rettentő jövedelmező és stratégiailag fontos piacon. 

És hát mi rossz történhet Kínában egy állami céggel egy stratégiai ágazatban? Hiszen az állam és a párt mindig gondoskodik róla, hogy ezek a cégek szépen kényelmesen elboldoguljanak, vetélytársuk még távolról se legyen, kihívásaikat minimalizálják.

Na, hát a PetroChinának egy ilyen környezetben

Bár azóta javult a cég teljesítménye, a mostani részvényárfolyam elemzők szerint még mindig túlzó: az egy részvényre eső éves nyereség 36-szorosát kérik a papírért, ami elég rossz biznisznek számít nemzetközi összehasonlításban.

Elvtársi kapitalizmus

A sikertelenség egyik fő oka, hogy a kínai állami cégek fő célja nem feltétlenül a jövedelemtermelés, illetve nem csak az. Egyrészt ezek hagyományos hatalmi központok, ahol a politikai megfontolások legalább ugyanolyan fontosak, mint a gazdaságiak. Nem véletlen, hogy ezeket a cégekben a mai napig nagyobb a befolyása a vállalati pártbizottságoknak (igen, ilyenek is vannak), mint az igazgatótanácsnak. Ahogy pedig a nagy, pártbizottságok által kezelt cégekben lenni szokott, az elvtársak elsősorban nem a hatékonyságra koncentrálnak. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy amúgy nem akarnának pénzt csinálni, csak a régi modellel ez nehezen megy. A vezetésben a professzionális menedzserek ráhatása relatíve kicsi, cserébe a vállalatok irányítását kismillió egyéni és intézményes érdek befolyásolja. Amely érdekek jellemzően mind a reform és a cég karcsúsítása ellenében hatnak.

A változásra pedig nem sok minden kényszeríti rá őket: az állami nagybankok a végtelenségig tömik a nagy állami cégeket az olcsó, gyakran konkrétan ingyen hitellel, hiszen az állam nyilván nem engedheti bedőlni a saját cégeit. Másrészt az állami cégeknél mintegy tízmillió kommunista párttag dolgozik, és összességében mintegy 800 ezer pártbizottság működik a vállalatok különböző szintjein. Tehát nem lenne szerencsés nagyon erősen nekik esni, ezt nem is akarja a pártvezetés.

A végeredmény egy egészen furcsa gazdasági ökoszisztéma, ahol rettentő rossz hatékonyságú cégek nevetséges üzleti eredményekkel képesek évtizedekig elbukdácsolni. Miközben az egész kínai gazdaságot visszahúzzák, hiszen lenyúlják azokat a forrásokat, amiket máshol jobban lehetne fialtatni, és elfoglalnak egy sor piaci szegmenst, ahol valódi, piaci alapon működő cégek tudnának fejlődni. 

A piac és a párt

A gyengén muzsikáló állami behemótok megreformálása már az 1990-es évek óta téma Kínában, de a folyamat nem halad valami gyorsan és eredményesen. Bár legutóbb szeptemberben jelentették be, hogy most már tényleg gatyába rázzák a pénznyelő nagyvállalatokat, ez nyugati elemzők szerint csak üres ígéret. Hiszen nem arról van szó, hogy mostantól piaci alapokon fognak működni a cégek, csupán arról, hogy a hatóságok gyakrabban és szigorúbban fogják ellenőrizni a teljesítményüket, jelentsen ez bármit is. 

Emögött a hatalmát októberben bebetonozó Hszi Csin-ping kommunista pártfőtitkár és általában véve a Kínai Kommunista Párt gazdasági elképezlései rejlenek: miszerint

a piac „döntő szerepet kell hogy játsszon” az erőforrások elosztásában; ugyanakkor a párt és az állam kell hogy játssza a „vezető szerepet” a gazdaság irányításában. 

Emiatt pedig máig érvényes az az anekdota, miszerint a kínai nagyvállalatok vezetőinek asztalán egyrészt ott van egy vörös telefon, amin a pártközpont szokott bejelentkezni, mellette viszont ott a részvényárfolyamot jelző monitor is. Tehát egyszerre kellene megfelelni a párt és piac kívánalmainak, ami nem mindig sikerül. Utóbbi ugyanis megtérülés és nyereséget akar látni, míg előbbi számára a gazdaság stratégiai ágazatai feletti politikai kontroll a fontos, na meg az, hogy a nagy állami cégek rendesen szívják fel az egyre dráguló kínai munkaerőt. 

Ameddig ez így lesz, addig egész biztosan nem a PetroChina lesz az utolsó kiábrándító történet a kínai részvénypiacon.

Borítókép: Paul Hilton / Bloomberg / Getty Images Hungary.