Emma
3 °C
10 °C

A világ legdrágább matrjoska babáját nyitogatjuk

DSC 6533
2017.11.14. 09:54 Módosítva: 2017-11-14 09:54:19
Az elmúlt hetekben ismét kiborult az offshore-bili: az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma újabb 13 millió dokumentumot szerzett meg egy offshore ügyvédi irodától, ezekből pedig kiderül, hogy Lewis Hamilton, Bono, a brit királyi család, az amerikai kormány tagjai és olyan óriáscégek, mint az Apple vagy a Facebook is adóparadicsomokban rejtik a pénzüket. Dean Starkman, a Central European University vendégprofesszora és többek között a Wall Street Journal és a Washington Post korábbi újságírója szerkesztőként részt vett a Paradise Papers néven ismertté vált anyagok kidolgozásában. Starkman professzorral beszélgettünk a legutóbbi offshore-szivárogtatásról és arról, miért fontos, hogy már bárki elolvashatja, hogyan ússzák meg a leggazdagabbak az adófizetést.

Mit kell tudni a Paradise Papers-projektről?

A Paradise Papers név nagyjából 13 millió dokumentumot takar, amelyeknek többsége egy Appleby nevű offshore ügyvédi irodától szivárgott ki. Ezek a dokumentumok nagyrészt az ügyvédi iroda és a milliárdosokból és hírességekből álló ügyfélköre közötti bizalmas kommunikációról szólnak. Vannak köztük emailek, szerződések, levelek, hasonlók. Ezek a dokumentumok betekintést engedtek a cégek és bankszámlák rendszerébe, amelyben a világ leggazdagabbjai a vagyonukat rejtik, leginkább azért, hogy ezzel elkerüljék az adófizetést. Az ennek az igénynek a kiszolgálására létrejött offshore-iparág egy nagyon komoly szektorrá fejlődött az évek során.

A világ összvagyonának pedig egy jelentős része, egyes becslések szerint akár 32 billió dollár van ilyen offshore-számlákra és cégekbe rejtve.

És ebből a vagyonból egy dollár után sem fizettek adót a gazdái, nem adtak belőle az államok kasszájába. Így a megmaradó űrt a bérből és fizetésből élő embereknek kell betömniük, nekik kell finanszírozniuk az államot.

Dean Starkman

Dean Starkman a CEU Média-, Adat- és Társadalomkutató Központjának munkatársa (CMDS – Center for Media, Data and Society) és a CEU Közpolitikai Iskolájának vendégprofesszora, ahol a közérdekű újságírás globális kihívásairól, valamint a média és a társadalmi változás kapcsolatáról tanít. Korábban 30 évig gazdasági és oknyomozó újságíróként dolgozott az Egyesült Államokban, először kisebb helyi lapoknál, majd a Wall Street Journal, a Washington Post és a Los Angeles Times munkatársa volt.

Starkman 2014-ben megjelent, The Watchdog That Didn't Bark című könyvében azt elemzi, hogy a média miért nem tudta előre jelezni a 2007-es pénzügyi válságot. Idén nyáron szerkesztőként kapcsolódott be az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciumának (ICIJ) projektjébe, amely végül Paradise Papers címmel került publikálásra november ötödikén.

Ez nagyon igazságtalan és nagyban hozzájárul a növekvő globális egyenlőtlenségekhez, a politikai instabilitáshoz, az államok pénzügyi költségvetési problémáihoz és az ezekből fakadó társadalmi és politikai bajokhoz.

Erről az óriási elrejtett vagyonról nagyon keveset tudtunk addig, amíg az ICIJ elkezdte feltárni ennek a világnak a működését a több körben kiszivárgott adatok és dokumentumok feldolgozásával (ilyen volt a LuxLeaks Luxemburg különalkuiról, a Swiss Leaks a HSBC bank titkos svájci ügyeiről, a Panama-iratok a Mossack Fonseca dokumentumairól, majd most a Paradise Papers) napvilágra nem hozta ennek a világnak a titkait. Ezzel pedig szerintem óriási szolgálatot tettek mindenkinek. Az, hogy a gazdagok elkerülhetik az adófizetést, mindenki másnak meg fizetnie kell a számlát, egy nagyon veszélyes dolog, ami fenntarthatatlan világot teremt, ezért sokkal szigorúbban kellene ellenőrizni ezeket a vagyonokat. Ezt viszont csak akkor lehet elérni, ha az emberek tudnak róla, ha nyilvánosságra kerülnek ezek az ügyek.

Mit lehet erről a cégről, az Applebyről tudni, amelytől ezek a mostani dokumentumok kiszivárogtak?

Az Appleby egy ügyvédi iroda, amelynek többek között Bermuda szigetén, Mauritiuson, Jersey szigetén és még más adóparadicsomokban vannak irodái. Ez a cég kifejezetten az úgynevezett offshore-üzletre specializálódott, ezt ők maguk is így nevezik. Az Appleby arra szakosodott, hogy az ügyfeleinek segít bejegyezni és menedzselni cégeket olyan szigeteken, mint a Kajmán-szigetek,  Seychelles-szigetek, az Isle of Man vagy a már emlegetett Bermuda és Jersey, ahol nagyon alacsonyak az adók, nagyok az adókedvezmények és szigorúak a titoktartási szabályok.

Ezek a cégek néha csak papíron léteznek, néha tényleg működnek, de a céljuk alapvetően az, hogy elfedjék a tulajdonosaik és kedvezményezettjeik kilétét. Ezek a cégek egy nagyon bonyolult rendszerben működnek, az egyik tulajdonolja a másikat, az a harmadikat, az még párat, pont azért, hogy ebben a komplex hálózatban elrejtőzhessenek a tulajdonosok.

Olyan ez a céges hálózat, mint egy matrjoska baba, amelynek a legbelsejében egy elképzelhetetlenül értékes baba van.

Ezt a sokszorosan áttett, bonyolult tulajdonosi struktúrát semmi más nem indokolja, mint hogy elfedjék a valódi tulajdonosokat. Ennek a kiépítésének a szakértője az Appleby.

A nemzeti és nemzetközi adószabályok egy nagyon nehezen átlátható rendszert alkotnak, ezért egy kisebb hadseregnyi ember szakosodott arra, hogy megismerjék mondjuk az EU áfaszabályait és segítsenek a klienseiknek megúszni ezeket az adókat. Mindeközben pedig az olyan cégek, mint az Appleby, együttműködnek a világ legnevesebb bankjaival (mint például az iratokban megjelenő Wells Fargo), adótanácsadó cégeivel (mint az EY) és ügyvédi irodáival. Ez egy elit szolgáltatás a világ leggazdagabbjainak, akik, ha eleget fizetnek, megúszhatják az adózást. Az pedig, hogy valaki nem fizet áfát egy magánrepülőgép vagy egy óriási luxusjacht után, nemcsak annak az államkincstárnak jelent problémát, ahová ez a pénz nem folyik be, hanem elég sértő mindenkinek, aki viszont fizet adót az autója után, amivel munkába jár és a gyerekeit összeszedi az iskolából.

A bankok, ügyvédi irodák, amelyeket említett, tudják, hogy kik az offshore cégek valódi tulajdonosai?

Igen, nekik tudniuk kell, mert törvényi előírás, hogy tudják, kik az ügyfeleik. Ezeket az előírásokat még szigorították is, különösen a 9/11 terrortámadás után, hogy a bankok tudtukon kívül ne segítsenek terroristacsoportok finanszírozásában, pénzmosásban és hasonlókban. Egy banknak vagy ügyvédi irodának biztosnak kell lennie, hogy valamilyen stróman cégen keresztül nem mondjuk Putyin belső körének vagy egy drogkartell vezetőjének segítenek a pénzügyeiben. De többnyire amúgy is tudják, ha pedig kiderül, hogy mégsem az a tulajdonos, akiről gondolták, akkor el kell gondolkodniuk, hogy megszakítsák-e az üzleti viszonyt. Az Applebyről is tudni, hogy volt olyan ügyfél, akit visszautasított például azért, mert az illető ellen az Egyesült Államok szankciókat vezetett be.

Hány lépésből lehet megtalálni egy valódi tulajdonost ebben a céges matrjoska babában?

Szerencsére nekem nem kellett átnyálaznom ezt a több millió dokumentumot, hogy ezt kiderítsem, én szerkesztőként kapcsolódtam be a folyamat vége felé, akkor pedig már egy éve dolgoztak az anyagokon. De tudom, hogy az újságíróknak nagyon nagy erőfeszítésükbe került, hogy előássák azokat a tulajdonosokat a papírhalomból, akikről a megjelent cikkek szólnak. És nagyon nagy szerencse is kellett, hogy egyáltalán megszerezzék ezeket a dokumentumokat.

Azt lehet tudni, hogyan kerültek ki az Applebytól ezek az anyagok?

Nem. Annyit tudni, hogy a Süddeutsche Zeitung újságírói valahogy megszerezték őket, ahogy anno a Panama-iratokat is. Legalábbis én ennyit tudok, aki pedig tudja, hogyan szerezték meg, az nem hajlandó elárulni, hogy ezzel is védjék a forrásaikat.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy ez az egész offshore-ügy egy kicsit túl van fújva, hiszen végül is nem illegális kivinni pénzt egy adóparadicsomba, ezek a cikkek viszont valami bűnös összeesküvésnek állítják be az egészet.

Az Appleby is azt mondta, hogy amit ők csinálnak, az teljesen legális és az utolsó betűig betartják az adószabályokat (ami azért nem minden esetben volt igaz). Persze

a cikkeknek is pont az az egyik fontos üzenete, hogy igen, ennek a nagy része legális, de ettől még nem helyes.

Itt nem is arról van szó, hogy ezekben a cikkekben valamivel vádoljuk ezeket a szereplőket, de hogy lehet bemutatni ezt a rendszert anélkül, hogy példákat hoznánk arra, hogyan működik? Az, hogy ezek az emberek kihasználták a rendszer kiskapuit, nem jelenti azt, hogy bűnösök vagy hogy ártatlanok, csak annyit, hogy kihasználták a kiskapukat.

Lewis Hamilton, a Forma-1 bajnoka egy offshore-cégen keresztül visszaigényelte magánrepülőgépének áfáját. Ez nem bűn, ez van. De ha maga vesz egy sapkát a boltban, arra kifizeti az áfát, ő meg egy 27 millió dolláros repülő után nem fizette ki. Lehet, hogy valaki azt gondolja, hogy ez rendben van, más meg azt, hogy nem, és változtatni szeretne rajta. De változtatni nem lehet, amíg nem tudjuk, hogyan működik ez az offshore-rendszer, ezt pedig az ilyen oknyomozásokon keresztül tudjuk meg és mutatjuk be.

Milyen hatását látja ezeknek az offshore világot feltáró cikksorozatoknak?

Nagyon jó látni azt, ahogy az emberek reagálnak a cikkekre, amelyek ezekből a dokumentumokból születtek. Nem könnyen érthető és szenzációhajhász, szexről és drogokról szóló botrányokról van szó, ezek a sztorik egy olyan rendszerről szólnak, amely szándékosan nagyon bonyolult, amely behálózza az egész világot, és amelyet többek között amerikai miniszterek, globális óriáscégek és brit autóversenyzők használnak ki. Jó látni, ahogy az emberek elmélyednek ebben a témában, ahogy megmozgatja őket ez a kérdés és hogy értékelik azt a mélységet és részletességet, amellyel bemutattuk ezeket a történeteket. Valójában erről szól az egész, hogy az olvasóközönséggel is megosszuk ezeket a titkokat, amelyekről eddig csak a bennfentes kevesek tudhattak, hogy

ők is beleshessenek a függöny mögé.

Ez egy demokratizáló folyamat, vagy legalábbis annak kellene lennie,. És akár követi majd ezeket az oknyomozásokat valamilyen nagy szabályozás, szigorítás vagy hasonló, akár nem, az a legfontosabb, hogy az emberekkel megosztottuk ezeket a titkokat, hogy már tudnak róla. Az olvasók pedig megértik, hogy valami nincs rendben azzal, hogy hatalmas vagyonokat rejtenek el egyesek az adóhatóságok elől.

És valamilyen szabályozásbeli hatásuk nem látszik ezeknek a cikkeknek?

Igen, ez egy fontos kérdés, már csak azért is, mert az olvasók is fölteszik a kérdést a sokadik ilyen cikk után, hogy minek írogatunk erről, ha semmi nem változik. Az, hogy változzon is valami a botrányok hatására, sok időbe telik. De az már most látszik, hogy az offshore-üzlet legnagyobb szereplőinek már meg kell védeniük magukat a nyilvánosság előtt és magyarázkodniuk kell. Az egyik nagy adóparadicsom, a Nagy-Britanniához tartozó Isle of Man kormánya például nemrég arra kérte a brit kormányt, hogy vizsgálja át a sziget áfaszabályozását. A dokumentumokban előkerülő Wells Fargo bank pedig bejelentette, hogy nem foglalkozik többet privát gépek ügyeivel, ami szintén a cikkek hatása.

Úgyhogy elmondhatjuk, hogy a fogaskerekek már beindultak, valószínűleg lesz majd valamilyen változás. De még ha nem is lenne, akkor is fontos, hogy az olvasókat, a hétköznapi polgárokat, akiket érdekel a körülöttük lévő világ, segítsük abban, hogy jobban megértsék, mi zajlik körülöttük. Aki tudni akar erről a kérdésről, annak most már megvan a lehetősége, hogy tudjon róla. Hogy aztán lesz-e változás, az már egy másik kérdés.

Az elképzelhető, hogy annyi lesz csak a hatása, hogy az offshore-cégek jobban őrzik majd a titkaikat?

Valószínűleg ilyen hatása is lesz, de ez a macska-egér játék az újságírók és sztorik alanyai között, a szivárogtatók és a főnökeik között. Ez természetes velejárója ennek a szakmának.

Ön szerint melyek a legérdekesebbek vagy legfontosabbak abból a nagyjából 15 különálló sztoriból, amelyeket a Paradise Papers alapján írtak különböző újságok?

Nehéz választani közülük, de Wilbur Ross történetén eléggé elkerekedett a szemem. Ross a Trump-kormány kereskedelmi minisztere, aki, mint kiderült, még mindig tulajdonosa egy offshore bejegyzésű szállítmányozócégnek, amelynek a legnagyobb ügyfele egy, Vlagyimir Putyinhoz nagyon közel álló tulajdonosokhoz tartozó cég (a cég egyik tulajdonosa Putyin veje, a szerk.). Ez a történet jól bemutatja, hogy az offshore-cégek hálózata milyen jól el tudja fedni még a legmegdöbbentőbb üzleti kapcsolatokat is.

Szerintem nagyon érdekesek azok a sztorik is, amelyek arról szólnak, hogy egyesek hogyan kerülték el az adófizetést a jachtjaik és magángépeik után. Aztán ott van a cikk az indonéz papírgyártó cégről, amelyről kiderült, hogyan járul hozzá ez az erdőirtáshoz az országban, és hogy ezt hogyan támogatja ez az egész offshore-rendszer. Szintén nagyon érdekes a nyersanyagokkal kereskedő óriási multi, a Glencore sztorija, amelyről kiderült, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságban offshore-ügyleteken keresztül hogyan szerzett irányítást egy szénbányában.

Annak van jelentőssége a Appleby működésének szempontjából, hogy sok adóparadicsom, ahol irodái vannak, brit fennhatóság alatt áll?

Annyiban van jelentősége véleményem szerint, hogy ha a brit pénzügyi szabályozók az amerikai hatóságokkal együtt úgy döntenének, rendszabályozni kellene ezeket az adóparadicsomokat, akkor megtehetnék. A globális pénzügyi rendszerben senki nem tudja megkerülni Londont vagy New Yorkot, így a brit és az amerikai kormány, de talán az amerikai önmagában is véget tudna vetni az offshore-rendszernek.

Ezek az adóparadicsomok földrajzilag szigetek, de valójában nem elszigetelve működnek a világ pénzügyi és politikai rendszerétől, az olyan hatalmaktól, mint az USA vagy Nagy-Britannia. Bermuda, a Kajmán-szigetek az Egyesült Királyság tengeren túli területeinek számítanak, a Virgin-szigetek egy része brit, a másik része amerikai terület, Mauritius Franciaországhoz kötődik inkább, a Csatorna-szigetek Franciaország és Nagy-Britannia között szintén brit fennhatóság alatt működnek. Ez pedig azt jelenti, hogy ha megnézzük, végső soron ki felelős azért, hogy ez a rendszer működni tud, és ki tudná ezt megreformálni, ha akarná, akkor a végén az amerikai és brit pénzügyminisztereket találjuk.

Az offshore-rendszer azért tud működni, mert hagyják.

Nem egy elkerülhetetlen természeti jelenség, hogy kialakulnak olyan helyek a világon, ahol az emberek elrejthetik a pénzüket. A nemzetközi pénzügyi rendszer egy nagyon komolyan ellenőrzött és szabályozott rendszer, amelyben lenne lehetőség ezeket az adóparadicsomokat szabályozni, átláthatóbbá tenni, csak valaki úgy döntött, hogy ezt nem akarja.

Vagyis végső soron politikai akarat kérdése, hogy meddig maradnak fenn ezek az offshore-hálózatok?

Pontosan így van, és nem véletlen, hogy azok a nagyon gazdag emberek tudják kihasználni az offshore pénzügyi rendszert, akiknek óriási befolyásuk van Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban.