Szilárda
-2 °C
7 °C

VV Fanni és ami mögötte van: rémálom a német szexpiac

KEP5
2017.12.03. 11:27 Módosítva: 2017-12-12 09:28:09
Németországban van érvényben a világ legliberálisabb prostitúciós törvénye, aminek eredeti célja a szexből élők társadalmi integrációja lett volna. A törvény azonban alig tud sikereket felmutatni ezen a téren, helyette virágzik az emberkereskedelem, a szexturizmus, és a kelet-európai országok leszakadó részeiből tízezrével vándorolnak ki a jobb lehetőségektől elzárt nők euróért árulni a testüket. Ha ez is csak egy munka, miért főleg a legnyomorultabbak választják "önként", és miért kell embereket kényszeríteni, hogy kielégítsék az egyre növekvő keresletet?

A bulvársajtót napok óta lázban tartja a Való Világ 7. szériájából ismert Novozánszki Fanni eltűnése. Nem egyértelmű, mi történt az egykori valóságshow-szereplővel, aki mostanában escortozásból tartotta fenn magát, de szerettei szerint fennáll a gyanú, hogy akarata ellenére tartják egy bordélyházban Németországban. Az ügyben a Blikk információi szerint egy embert a magyar rendőrség előzetes letartóztatásba helyezett, ez is azt látszik erősíteni, hogy a fiatal nő tényleg nem saját elhatározásából szívódott fel hirtelen. 

Szexmunka vagy prostitúció?

Régóta fennálló törésvonal a nőjogi, emberi jogi mozgalmon belül, hogy miként is kéne tekinteni a pénzért szexet áruló nők tevékenységére, hogyan lehetne rajtuk a leghatékonyabban segíteni.

A liberális megközelítésben szexmunkáról van szó, ami tulajdonképpen ugyanolyan bérmunka, mint bármi más, azzal a különbséggel, hogy dolgozó itt a saját testét árulja. A szexmunka-szemlélet, amelyet a liberalizáló országok adaptáltak, azt képviseli, hogy a szexipart nem szabad tiltani, mert az csak illegalitásba taszítja, jogfosztottá teszi a benne dolgozókat, a jelenséget azonban nem szünteti meg. Ehelyett az iparágban dolgozó nőknek jogbiztonság, hozzáférhető szociális szolgáltatások kiépítését szorgalmazza. Emellett a szexmunka-szemlélet szeretné elérni, hogy a szex árulása ne legyen stigmatizált tevékenység, az így gondolkodók szerint ugyanis a szexmunkások egyik legnagyobb problémája a megbélyegzés, társadalmi kirekesztés.

Ennek ellentéte az abolicionista megközelítés, amely szerint egy nő testének áruba bocsátása nem tekinthető egy munkának a többi közül, hanem minden körülmények között magában hordozza a megalázást és a kizsákmányolást. Az abolicionisták szerint a szexmunka-megközelítés csak a nők kihasználásának újrabrandelése, hiszen a szexipar lényege, hogy férfiak számára lehetővé teszi szexuális kapcsolat létesítését olyan nőkkel, akik maguktól nem feküdnének le velük. Ha a képletből kivonjuk a gazdát cserélő pénzt, tulajdonképpen megkapjuk a nemi erőszakot, ami viszont társadalmilag elutasított, büntetendő cselekmény. Ezért az abolicionisták megtévesztőnek tartják a mostanában politikailag korrektebbek ható szexmunka kifejezést, helyette ragaszkodnak a prostitúció szó használatához.

A lényegi kérdés tehát, amiről két oldal álláspontja eltér, hogy pénzre váltható-e a szexuális kapcsolatba való beleegyezés, valakinek az intim szférája, testi-lelki integritása. A vita feloldhatatlannak látszik, amit az is jól mutat, hogy mindkét oldal a társadalmi valóság figyelmen kívül hagyásával vádolja a másikat: a szexmunka-pártiak szerint irreális elképzelés, hogy a prostitúció megszüntethető, ezért inkább a körülmények javítására kell törekedni, az abolicionisták szerint pedig az irreális, hogy valódi lehetőségek birtokában levő emberek tömegei tényleg ebből akarjanak élni és hogy lehetséges legalizálni a prostitúciót olyan negatív externáliák nélkül, mint amelyeket Németországban is látunk. 

A kérdést bonyolítja, hogy maguk a szexiparban dolgozó nők sem alkotnak egységes csoportot sem társadalmi helyzet, sem a prostitúcióról alkotott elképzelés szempontjából. Számos szexmunkás/prostituált érdekképviseleti szervezet nyíltan támogatja a piac minél nagyobb liberalizációját, azonban ezekben értelemszerűen az iparágon belül jobb helyzetű nők képviseltetik magukat – az embercsempészet áldozatai, a gyermekprostituáltak, a szexrabszolgák és egyéb kiszolgáltatott csoportok nem tudnak megnyilvánulni.

Ha a két szemlélethez létező szabályozást akarunk kötni, akkor a legjobb példa az ebben a cikkben tárgyalt Németország, illetve a másik oldalról Svédország. 

Az 1999-ben, úttörőként bevezetett svéd modell nem ismeri el legitim munkának a prostitúciót, de a szolgáltató helyett a klienst bünteti. Az állami statisztikák szerint a szabályozás hatékonynak bizonyult az emberkereskedelemmel szemben, és életbe lépése óta kevesebb férfi jár prostituáltakhoz. Azonban ez is csak részlegesen tekinthető sikeresnek, kritikusai szerint nem elég hatékony az ártalomcsökkentésben, és a törvény ellenére is prostitúcióra kényszerülő nőknek nem nyújt elég segítséget. A helyi szexmunkás érdekvédők szerint nehéz olyan szociális szolgáltatót találni, ami hajlandó segíteni a nőnek anélkül, hogy az abbahagyná a prostitúciót, és sok érintett nem is fordul hozzájuk attól való félelmében, hogy elveszik tőle a gyerekét. 

A svéd út helyi változatait a kétezres években bevezették Norvégiában, Izlandon, Dániában és Franciaországban is. 

Ami biztos, hogy prostituáltként dolgozott, és valami történt vele, potenciálisan akár külföldre is vihették. Magyarországon széles körben ismert tény, hogy a németeknél a prostitúciónak legális és szabályozott piaca van, illetve hogy jól lehet vele keresni (pláne kelet-európai viszonylatban), ezért a nyilvános reakciókból ítélve sokan hitetlenkednek, vagy minimális empátiát sem tanúsítanak az ehhez hasonló hírek hallatán. "Biztos tudta, mit vállal", "büdös neki a rendes kétkezi munka", "aki kurvának áll, ne csodálkozzon" – nagyjából így néz ki egy átlagos megnyilvánulás a témában, pedig valójában rengeteg a visszaélés és a jogtiprás a liberalizált szexpiaccal rendelkező országokban. 

Félrecsúszott forradalmi ötlet

Németországban a prostitúció a múlt században is legális volt abban az értelemben, hogy megtűrték, de a prostituáltak nem részesülhettek azokból a szociális szolgáltatásokból, amelyeket a német jóléti állam más dolgozók számára garantált: nem volt társadalombiztosításuk, nyugdíjuk, nem vonatkoztak rájuk munkajogi szabályok.

Az iparágat 2002-ben terelték törvényes keretek közé egy törvénymódosítással (erről részletesebben ebben a cikkben olvashat a keretes részben), amelynek célja hivatalosan éppen az volt, hogy azok, akik a testük áruba bocsátásából kénytelenek élni, jobban körül legyenek bástyázva őket védő jogszabályokkal és jóléti juttatásokkal. Az alapötlet szerint a legalizációval járó vigyázó állami tekintet a szexiparban korábban egyeduralkodó szervezett bűnözés, és az emberkereskedelem visszaszorítására is alkalmas eszköz.

A ProstG (Prositutionsgesetz) néven ismertté vált szövetségi törvény életbe lépése óta eltelt 15 év, de nem látszik, hogy a szabályozók akár csak közelednének az eredeti célhoz, ezért idén nyáron szigorítottak is rajta, bár ez pont a lényeget nem érinti. Az iparág kifehérítése a Németországban dolgozó prostituáltak számának drasztikus növekedését hozta magával, sokan közülük külföldről, emberkereskedelem áldozataiként kerülnek egy vöröslámpás negyedbe. Akik pedig önként mennek a szexiparba dolgozni, gyakran szintén az ígértnél rosszabb körülmények közt kötnek ki, ráadásul a szabad választás a prostitúció esetében finoman szólva is megkérdőjelezhető koncepció.

A legalizáció pörgeti az illegális ipart is

A német kudarc nem a véletlen műve és nem is egyedi eset: a prostitúció legalizálásának hatásait vizsgáló tanulmányokból kiderül, hogy

a legalizáció önmagában nem alkalmas az emberkereskedelem visszaszorítására.

Sőt: a törvényes keretek közé emeléssel együtt jár a társadalmi elfogadottság növekedése, vagyis a prostituáltak igénybe vételének normalizálása is. Ha egy országban prostituáltat használni törvényes, normális szolgáltatásnak számít, az nem csak a helyieket vonzza nagyobb számban a fizetett szex felé, de kiépül a bordélyházakat célzó szexturizmus is. Mindez végső soron a kereslet növekedését eredményezi a legalizáló országokban, erősödő kereslet mellett pedig egyre jobban megéri beszállni az iparágba, amit a maffia is pontosan lát és kihasznál.

A legalizáció és az emberkereskedelem kapcsolatát leíró statisztikai adatokból az derül ki, hogy a piac növekedésének szívóhatása felülsúlyozza a helyettesítő hatást, amelynek lényege az lenne, hogy az önkéntes szolgáltatók fokozatosan kiváltják a kényszerítetteket – bár mint még később látni fogjuk, a prostitúció esetében a két állapot közt nem húzódik szilárd határ.

A szexpiac bővülését jól érzékelteti, hogy becslések szerint az elmúlt két évtizedben a Németországban dolgozó prostituáltak száma alsó hangon megduplázódott (egyes becslések szerint háromszorosára nőtt), manapság valahol 400 és 700 ezer fő közt mozog, és bordélyházból is mintegy 3500 van, nem beszélve a továbbra is jelenlévő utcai prostitúcióról. Az országban naponta több mint egymillióan fizetnek szexért. Ezzel Németország lett Európa legnagyobb szexpiaca és első számú bordélyországa,

az iparág mintegy 15 milliárd eurót termel évente és turisták tízezreit vonzza.

A számokból az is látszik, hogy a törvényesen űzhető prostitúció termékenyebb táptalajt ad a nőkereskedelemnek a magas jövedelmi szintű országokban, ezekben ugyanis a szexuális szolgáltatás nagyobb profittal árulható, vagyis jobban megéri vállalni az ezzel járó (egyébként nem túl nagy) kockázatot.

Áldozatok különböző helyzetben

Az emberkereskedelemnek vannak egyértelmű példái (a hetekben látott napvilágot például egy videó a líbiai rabszolgapiacról, ami nem sok kétséget hagy maga után), a szexiparban kizsákmányolt nők nagy részének helyzete viszont koránt sem ilyen fekete-fehér.

Gyakori felállás - amelyet a bremerhaveni magyar prostituáltakról szóló riportsorozatunkban is részletesen bemutattunk -, hogy egy nőt a saját szerelme (adott esetben gyermekének apja) beszél rá a külföldi szexmunkára, majd a férfi kvázi a nő futtatójává válik, diszponál a jövedelme fölött. Kezdetben a meggyőző szöveg jellemzően az, hogy ez csak egy rövid időre szól, ameddig a család kimászik a pénzügyi gödörből. De aztán többnyire elhúzódik az ideiglenes munka, és a fiatal, sokszor kisgyerekes nők kizsákmányolt pozícióban ragadnak, amelynek fő haszonélvezője a pár férfi tagja.

Természetesen vannak ennél egyértelműbb esetek is: hetente lehet olyan horrortörténeteket olvasni az újságokban, hogy naiv fiatal lányokat bébiszitterkedés, esetleg nem tisztázott, de "garantáltan szexmentes külföldi munka" ígéretével Németországba, Svájcba vagy Hollandiába csábítanak, aztán hirtelen egy pincében találják magukat napi 18 óra szexre kényszerítve idegenekkel. Az is mindennapos, hogy a jelentkezőket vállaltan erotikus munkára vagy szexmunkára hívják, csak a körülményekről hazudnak nekik, és a végén ugyanúgy megfosztják őket szabadságuktól. Előfordulhat, hogy Novozánszki Fanni eltűnése is a sok közül egy ilyennek bizonyul, ami kivételesen nagyobb publicitást kap az áldozat viszonylagos ismertsége miatt.

A prostituáltak (vagy a másik megközelítés szerint szexmunkások) egyébként más szakmákhoz képest gyakrabban válnak fizikai erőszak áldozatává még akkor is, ha nem emberkereskedelem áldozataiként kerültek az iparágba. Kutatások szerint 45-75 százalékuk talákozik élete során munka közben erőszakkal, ami a nemi erőszaktól a verésen át egészen a gyilkosságig terjedhet.

Virágzik az emberkereskedelem

Az emberkereskedelem legnagyobb részét a szexuális kizsákmányolás mozgatja. Különösen igaz ez az Európai Unióban, ahol a rabszolgamunka már csak elvétve előforduló jelenség. Az unió hivatalos statisztikái szerint évente átlag 20 és 30 ezer közötti emberkereskedelemnek áldozatul esett embert regisztrálnak a tagállamok hatóságai, 70 százalékukat a szexiparban dolgoztatják, a prostitúcióra kényszerítettek 95 százaléka nő. És ezek csak azok az esetek, amelyekre fény derül, az érintettek valós száma ennek nyilván többszöröse. A Global Slavery Index 2016-os adatai szerint becsülhetően 1,2 millió rabszolga élt Európában, 65 százalékuk európai, sokukat a szexiparban használják.

Nem ura a helyzetnek a rendőrség

A hatóságok tehetetlenségének a visszaélések felderítésében több oka van. Egyrészt ott van a fent körülírt tipikus modell, amelyben a nőt állandó partnere tartja anyagi-érzelmi függésben, de jogszabályi szinten is értelmezhető kényszerről nem lehet beszélni. Egy ilyen kevert kapcsolattal a rendőrségnek nehéz dolga van: bár a függő helyzet külső szemlélő számára nyilvánvaló, többnyire a benne lévő nők sem úgy tekintenek élettársukra, mint egy stricire, és tudják, hogy ha kiszállnának, - más képzetlen munkákkal összehasonlítva magas - bevételük mellett a fő támaszukként érzékelt férfit is elveszítenék.

Ahol a szex árusítása legális, a rendőrség nem mehet oda egy prostituáltként dolgozó nőhöz, hogy azt firtassa, pontosan milyen kényszerek tartják az iparágban, kinek a hatására választotta ezt a munkát, jövedelmének hány százaléka felett rendelkezik önállóan, és így tovább.

A nőnek saját magának kellene megtennie a kezdő lépést, ez azonban gyakorlatilag soha nem történik meg, sőt, sokszor még a legnyilvánvalóbban kizsákmányolt prostituáltak is vonakodnak vallomást tenni a hatóságoknak; vagy mert érzelmileg kötődnek a futtatójukként funkcionáló férfihez, vagy mert nincs előttük semmiféle alternatív a jövőkép kiszállás utánra, vagy még rosszabb esetben zsarolják őket valamivel (gyakran a gyerekükkel, otthon maradt családtagjaikkal). Egyébként is rendkívül nehéz bíróság előtt hitelt érdemlően bizonyítani a kényszerítést, különösen annak "puha" fajtáit. 

A rendőrség tehetetlenségének másik jellemző oka a korrupció. Gyakran az illegalitás határán vagy teljesen a feketén működő bordélyüzemeltetőknek is megvannak a maguk kapcsolatai a helyben dolgozó járőrökkel, és sokszor előre értesülnek a razziák, ellenőrzések időpontjáról. Az ilyesmire vevő hivatalos személyekkel könnyen elintézhető akár a természetbeni juttatás is, a fogságban tartott, szexrabszolgaként kizsákmányolt nők beszámolóinak visszatérő eleme, hogy rendőrök is előfordulnak a kliensek között.

Mindebből következően a leleplezett embercsempész-hálózatok és kiszabadított áldozatok száma rendkívül alacsony (ez egyébként globálisan is igaz). Utóbbi évente néhány százas nagyságrendet üt csak meg a németeknél, ami ránézésre is irreálisan kevés egy olyan országban, ahol több százezer migráns prostituált dolgozik.

Keleti nőt használ a nyugati férfi

Tulajdonképpen nincs abban semmi meglepő, hogy a hatóságok nem törik össze magukat a legalizált prostitúcióban ugyanúgy jellemző visszaélések meggátolásáért:

ebben az üzletben mindenki jól jár, kivéve a prostituáltat.

Az iparág hatalmas összegeket mozgat, amiből - minimum a nőknek borsos áron kiadott szobák után beszedett adó révén - az állam is elveszi a magáét, a turisták egy része direkt ezért jön, az embercsempészek, a bordélyként működő ingatlanok tulajdonosai és a kvázi futtatók vígan megélnek, a kliensek pedig szintén elégedettek, hogy megvásárolhatják a szexuális szolgáltatást.

Ezek a szereplők mind jobb érdekérvényesítési potenciállal rendelkeznek, mint az árucikként értékesített nők, akiknek viszont gyakorlatilag nincs hangjuk, már csak azért sem, mert többnyire más országok állampolgárai. A keletről nyugat felé irányuló prostituált-migrációnak a múlt század kilencvenes éveiben a posztszovjet államok határainak megnyílása adott löketet, az Európai Unió kétezres évekbeli bővítési körei után pedig a tagállamok közti szabad munkaerőáramlás.

A Németország, Hollandia, Svájc piroslámpás negyedeiben dolgozó nők jelentős része Magyarországról, Ukrajnából, Bulgáriából, Romániából, ezeken belül is a leszakadó régiókból megy ki, ami önmagában zárójelbe teszi a liberális megközelítésben gyakran hangoztatott szabad szexmunkás önrendelkezés mítoszát. Bár ebben a szakmában is létezik a felső néhány százalékot alkotó elitréteg (ők azok, akiknek valóban előnyükre szolgál a legalizáció), a túlnyomó többség még ha nem is bizonyíthatóan emberkereskedelem áldozata, olyan társadalmi-gazdasági helyzetből jön, amellyel kapcsolatban szabad választást, racionális munkaerőpiaci döntést emlegetni puszta cinizmus.

Az esélytelenek szabadsága

A prostitúció gazdaságtanával foglalkozó modellekben az önkéntesség definíciója jellemzően - egyéb munkaerőpiaci választásokhoz hasonlóan - az, ha valaki az így kereshető relatíve több pénz miatt, vagy gazdasági körülményeiből következő kényszerből áll prostituáltnak.

Ezzel a megközelítéssel az a probléma, hogy csak egy a mai kelet-európai valóságnál egyenlőbb társadalomban értelmezhető. Amíg ekkora esélyegyenlőségbeli különbségek vannak a régió országaiban, addig a prostitúciót "önként" vállaló nők túlnyomó része szükségszerűen az utóbbi kategóriába fog tartozni, vagyis nem sok választása van (ld. novemberi videónkat a pompás kínálkozó életlehetőségekről pl. a Bodrog-közben, de Románia és Bulgária egyes részein ennél is nagyobb a nyomor). Bajosan feleltethető meg a szabadság bármilyen definíciójának az a helyzet, amikor valaki abból választhat, prostituált lesz vagy közmunkás.

Az így kialakult helyzettel egyébként azok is rosszul járnak, akik tényleg több lehetőség közül választották, hogy a testükből éljenek; az extrém szegénységből jövő, illetve embercsempészek áldozataiként kizsákmányolt prostituáltak ugyanis lenyomják az árakat. A Spiegel már 2013-ban arról írt, hogy a Németországba irányuló nagyarányú prostituált-beáramlás csökkentette a tarifákat, mostanság már közel sem lehet annyit keresni, mint a ProstG beveztésekor. A bordélyok körében egy idő után divatba jött a fixáras szolgáltatás, ami az all you can eat szexipari megfelelője: akár 50 euró körüli összegért egész éjszaka ott maradhat, és annyiszor szexelhet prostituáltakkal a kliens, amennyiszer bír.

Az állapotokat jól illusztrálja, hogy egy a Local által szóra bírt amerikai szexturista ezt mondta Németországról:

Olyan mint egy nagy Aldi, csak prostituáltakkal.

Szigorítottak, de a lényeg nem változik

Hogy ez így nem jó, arra már a német döntéshozók is rájöttek, de teljes irányváltás helyett inkább foltozgatják a 2002-es törvényt. Az Angela Merkel vezette koalíció (a kancellár egyébként ProstG ellen szavazott a parlamentben 2001-ben) 2013-ban szigorítást, az emberkereskedelem elleni hatékonyabb fellépést ígért. Négy évvel később el is fogadtak egy módosítást, amely szigorítja a prostitúcióra kényszerítésért, emberkereskedelemért kiszabható büntetési tételeket, több ellenőrzést és új szabályokat ír elő.

A jogszabály idén júliusban lépett hatályba, és többek között előírja, hogy a prostituáltak regisztráljanak a helyi hatóságoknál, valamint hogy rendszeres egészségügyi konzultáción vegyenek részt. A bordélynyitás feltételeit is megnehezítették (nyár óta engedélyköteles), az óvszer nélküli szexet, a gangbanget és a fixáras konstrukciót pedig betiltották.

A kritikusok szerint mindez édeskevés, szabályok ugyanis eddig is voltak, de betartatni nem sikerült őket: az eredeti célkitűzéssel ellentétben mindössze a prostituáltak nagyjából 1 százaléka írt alá rendes munkaszerződést, egy kutatás szerint pedig az államilag szabályozott egészség- és nyugdíjbiztosítók túlnyomó része nem vette nyilvántartásba a prostitúciót mint munkát. Emellett az a veszély is fennáll, hogy a regisztráció sérti a személyiségi jogokat, és hogy a módosítás lényegi változás helyett csak egy bürokratikus szörnyet szabadít rá az iparágra, amitől nem fognak javulni a nők körülményei.

Borítókép: Index.