Egymásnak ugrott Orbán két legjobb barátja

Ha a lehető legrövidebben össze akarnánk foglalni az Európa jóléte szempontjából talán legfontosabb aktuális világgazdasági-politikai folyamatot, akkor az valahogy úgy nézne ki, hogy:

• Az Európai Unió és Kína közötti kapcsolatokat illetően gyakori mondás, hogy azok valójában német-kínai kapcsolatok: a teljes EU-Kína kereskedelem harmadát Németország bonyolítja.
• A német külpolitikát hagyományosan a nagyipari érdekek mozgatják.
• A német iparnak pedig az utóbbi években egyre több baja van Kínával, miután a korábbi korlátlan pénztermelés helyett ma már sokkal bonyolultabb a kínai biznisz.
• E tekintetben nagyon hasonló álláspontot képviselnek Donald Trumppal: szerintük is csalnak a kínaiak.
• Úgyhogy a német ipar most azt kéri a német kormánytól, hogy viselkedjen kicsit trumposabban, azaz keményebben verjen oda Kínának.
• Ami elég érdekes helyzet Magyarország számára: egyfelől a hazai termelés elég erősen függ a német ipartól, amely német ipar attól fél, hogy Kína elsorvasztja.
• Miközben a kormány (elég mérsékelt gazdasági hozadék mellett ugyan, de) nagyon feltűnően gazsulál Kínának, és az EU-ban is hajlamos nyíltan képviselni a kínaiak érdekét, szemben a németekével.
• Tehát adódik a kérdés: melyik oldalra áll Budapest? 

Szimbiózisnak indult

A napokban a német ipari cégek lobbija, a BDI egy 54 pontos tervet nyújtott be a berlini kormánynak. Ez a felszínen ugyan nagyon együttműködő hangnemben, de mégis arról szól, hogy az Európai Uniónak kezdeni kell valamit a „partnernek és vetélytársnak” számító kínaiak nyomulásával. Ez már csak azért is meglepő, mert Németország eddig Kína fejlődésének egyik legnagyobb haszonélvezője volt.

Ahogy a Spiegel összefoglalta, a két gazdaság szinte szimbiózisban volt egymással: Németország járműveket és nagyobb értékű ipari gépeket, eszközöket adott el temérdek mennyiségben Kínába, a kínaiak pedig az olcsóbb termékeikkel (háztartási elektronika, bútorok stb.) taroltak a német piacon. Ennek a szimbiózisnak (illetve a kelet-európai gazdasági lehetőségeknek) köszönhetően pedig az Egyesült Államokkal vagy Európa más országaival szemben Németország sikeresen elkerülte azt is, hogy a kínai import kinyírja az ipari foglalkoztatást.  

Az utóbbi években azonban a szimbiózis megbomlott. Kína már nemcsak egy nagy, könnyen letarolható piac a nyugati cégek számára, hanem egyre inkább konkurencia. Korábban részletesen is írtunk a kínai techcégek nyomulásáról, vagy arról, hogy Kína a mesterséges intelligencia terén is piacvezetővé próbál válni. Egyes becslések odáig mennek, hogy éveken belül a fél német ipart eltaposhatja a kínai konkurencia.

A fejükre nőnek

Ez a folyamat részben teljesen természetes: nem meglepő, hogy 30 évnyi gyors ütemű növekedés során, egy akkora piacon, mint a kínai, kitermelődnek nagy és erős hazai cégek. A nyugati és főleg német üzleti körökben azonban látszólag sokakat meglepett a konkurencia megjelenésének sebessége és ereje.

Ez az erőviszonyok rossz felmérése mellett annak is köszönhető, hogy Kínában az utóbbi években vált kiemelt kormányzati céllá a high-tech ipar felfejlesztése. Ennek az az oka, hogy az ország ma már nem tud tovább növekedni az olcsó ipari bérgyártásból, így a mennyiség helyett a minőségre kell összpontosítania. Ezért rengeteg pénzt fektetnek a hazai elektronikai ipar, autóipar, energetika és egyéb ipari-technológiai területek fejlesztésére, a cél pedig az, hogy 2025-re technológiai világhatalommá váljanak. 

A közelmúltig ez volt a német politika hozzáállása is. Amikor a kínai cégek elsöpörték az európai napelemgyártást (ma gyakorlatilag csak kínai napelemet lehet kapni Európában), a német gazdasági minisztérium úgy volt vele: nem érdemes ebből balhét csinálni, hosszú távon mindkét fél jól jár. Mi olcsóbban jutunk napelemhez, a kínaiak meg az ezen megkeresett pénzt elköltik Audikra. 

A könnyű pénz vége

Az utóbbi egy-két évben a hozzáállás jelentősen megváltozott. Ha cinikus akar lenni az ember, akkor azt is lehetne mondani: csupán az fáj a németeknek, hogy az eddigi könnyű pénzcsinálás helyett ma már versenyezniük kell. Ami részben persze igaz, viszont a dolog ennél bonyolultabb: ahogy erről korábban is írtunk, a Kínával szembeni nyugati panaszoknak van alapja.

A német ipari lobbi mostanában alapvetően négy dologgal érvel:

• Nagyon lejt a pálya a kínai cégeknek: ők sokkal szabadabban üzletelhetnek Európában, mint az európaiak Kínában. Az európai piac nyitott a kínai cégek előtt, de a kínai csak részben nyitott a nyugatiak előtt.
• A kínai cégeket sokkal közvetlenebbül segíti az állam, ami szintén versenyhátrányt jelent az európaiaknak.
• Régi probléma az adatok és az intellektuális tulajdon biztonsága, amelyek fölött egy nemrég életbe lépett új törvény értelmében még nagyobb ellenőrzést kap a kínai állam.
• A kínaiak nemcsak piaci verseny és saját fejlesztések árán akarnak felkapaszkodni a technológiai ranglétrán, hanem részben állami segítséggel, stratégiai alapon törekednek a konkurencia lebontására és a nyugati technológiák megszerzésére.

Ez utóbbi téren elsősorban német cégek kínai felvásárlása vert nagyobb hullámokat a német közéletben.

Kirámolják a kukát

A vita még 2016-ban, a KUKA eladása kapcsán indult, amely azon túl, hogy Magyarországon a hulladékgazdálkodás terén elért innovációi miatt ismert, világvezető az ipari robotok gyártásában, és ezáltal a német autóipar fontos beszállítója és technológiai éllovasa.

További olaj volt a tűzre, amikor a Mercedes mögött álló cégben, a Daimlerben is megjelent egy kínai cég, a Geely, egy tíz százalékos részesedés fű alatti felvásárlásával. Ahogy ma a Deutsche Banknak is egy kínai befektető a legnagyobb részvényese, a HNA-csoport 9,9 százalékkal bír a pénzintézetben. 

A másik, kapcsolódó vád, hogy a nyomulás mögött a kínai állam áll. Ezt a befektetők minden esetben tagadják, bár ahogy a Financial Times megjegyezte, a Daimlerbe bevásárló Geely elnöke kifelé arról beszél, ő egy magánvállalkozó, befelé meg arról, hogy a befektetés a kínai nemzeti iparstratégiát szolgálja.

A KUKA vezetői szerint semmi nem változott a kínai felvásárlás óta, sőt, a cég sokkal gyorsabban tud növekedni, mint eddig. Ám más hasonló cégeknél a jelek szerint romlik a kínai tulajdonosok és a német menedzsment kapcsolata, emiatt a vészjósló hangok szerint csak idő kérdése, hogy a kínaiak kirámolják a Kukát is, írja a Spiegel.

Lejt a pálya

A német ipari lobbi, a BDI ennél is messzebbre megy: eltérő gazdasági modellek összecsapásáról beszélnek. Ami annak fényében talán nem is túlzás, hogy a szövetség nemrég arra panaszkodott, hogy Hszi Csin-ping elnök központosítási törekvéseinek részeként a Kínai Kommunista Párt pártbizottságokat akar ültetni a Kínában működő külföldi cégekbe – ez eddig csak a hazai vállalatok számára volt kötelező, bár már utóbbi is elég furcsa, amikor a kínai cégek függetlenségéről van szó. Ahogy az is visszatérő panasz, hogy a diktatúra információkorlátozása egyre nehezebbé teszi a kisebb külföldi cégek működését is.

A problémák kezelésére 54 konkrét javaslattal álltak elő, amelyek egy része belső reformok által hivatott javítani az európai cégek versenyképességét, más része a kínaiaknak lejtő pályát akar kiegyengetni.

• A németek nemrég már szigorították a külföldi felvásárlások engedélyeztetését, főleg a “kritikus” tudást vagy infrastruktúrát birtokló vállalkozások esetében, ahol maximum 25 százalék lehet a külföldi tulajdon; ám a BDI most uniós szinten is szigorítást vár.
• Az is szerepel a javaslatok között, hogy lazítsanak az állami támogatásra vonatkozó uniós szabályokon: régi vád, hogy Kínában állami pénzen fejlődtek fel olyan cégek, mint a Huawei, miközben az unióban tilos államilag tápolni a magánszektort.
• A másik, amit ennek kapcsán felhoznak, hogy az uniós szabályokat ne csak az uniós cégek esetében alkalmazzák, hanem az uniós piacon jelenlévő, hazájukban állami támogatást kapó külföldiekre is.
• Az olyan államokban honos cégeket pedig zárják ki az uniós tenderekből, ahol az uniós cégek ki vannak zárva a helyi beszerzésekből.
• Végül pedig engedélyeztetni akarják a nagyobb európai céges összeolvadásokat, például hogy az Alstom és a Siemens egyesülésével egy vasútipari behemót jöhessen létre. Az uniós versenyszabályok azért tiltják ez utóbbit, mert a túl erős nagyvállalatok elnyomják a versenyt, ám a BDI szerint alkalmazkodni kell ahhoz, hogy ma már a verseny színtere nem csupán Európa, hanem a teljes világgazdaság.

Nem egyszerű

Végső soron pedig arról szól a javaslatcsomag: legyen egy egységes európai program és stratégia, amelynek arra kellene választ adnia, hogy az unió hogyan kezelje a kínai konkurencia okozta kihívásokat. Ez persze nem lesz egyszerű. 

Az egyik ok, hogy Európa napjaink fontosabb IT-technológiái és szolgáltatásai terén már a kínai konkurencia berobbanása előtt sem nagyon tudta tartani a lépést a világ élvonalával (azaz az Egyesült Államokkal). Ezért pedig nem más államok vélt vagy valós tisztességtelen üzleti praktikáit terheli a felelősség, hanem az európai innováció gyengeségét, és az ehhez vezető belső okokat. 

Németország sosem indítana olyan kereskedelmi háborút Kína ellen, mint Donald Trump amerikai elnök. Míg Amerikából kitiltották a Huaweit, Európában számítanak rájuk korunk egyik legfontosabb technológiája, az ötödik generációs kommunikációs hálózatok kiépítésében. 

A félelmek inkább a jövőről szólnak, miközben a jelenben még elég jól megy a biznisz, amit sokan nem akarnak bolygatni. A DIHK, egy másik német ipari és kereskedelmi lobbicsoport kifejezetten támogatja és ösztönzi a további kínai bizniszt. Arra is emlékeztetnek: a politikai feszültségek miatt 2018-ban jelentősen csökkent Kína nyugati befektetési kedve, ez azonban nem örömteli dolog, különösen a gyengélkedő Európában. A német növekedés 2018-ban rendkívül alacsony, előzetes adatok alapján csupán másfél százalékos volt. Ilyen gyenge teljesítmény mellett a külföldi tőke nem átok, hanem áldás, mondják a kínai közeledés támogatói. 

Háború nem lesz

Hogy a keményebb fellépés bölcs dolog-e vagy sem, az attól is függ, ki hogyan értékeli Trump eredményességét. Az egyik oldal, hogy az Egyesült Államok odavert egyet a kínai gazdaságnak, és ezzel elért egyfajta puhulást, ami egyébként a németeknek is jól jött. A BMW-nek például nemrég engedélyezték, hogy egyedül vigye kínai leányvállalatát (eddig csak vegyesvállalatokkal lehetnek jelen külföldi cégek az autóiparban, a VW is kínai céggel közösen termel Kínában), és a biztosítási és pénzügyi piachoz is nagyobb hozzáférést ígértek a kínaiak a külföldieknek Trump csörtéje nyomán.

A másik oldal, hogy ez nagyon jelentős áldozatokkal járt az amerikai gazdaság részéről is, végső céljait pedig messze nem érte el: Kína csak mérsékelt engedményekre hajlandó. Ennek kapcsán visszatérő érv, hogy Kína így is, úgy is erősödni fog, a háborúnak nincs értelme, az egyetlen járható út az új helyzethez való alkalmazkodás.

A harmadik ok, hogy nem tűnik egyszerűnek az uniós közös álláspont kialakítása, miután az összes uniós tagállam a saját pecsenyéjét próbálja sütögetni. Míg a németek vagy a franciák egyre inkább a veszélyt, a saját technológiai bázissal nem rendelkező országok inkább a lehetőséget látják a kínai pénzben. 

Ennek kapcsán sokan a németek felelősségét is felvetik: ha korábban, amikor Kína még jóval gyengébb volt, nem gátolják önös gazdasági érdekből a kínaiak egyes tisztességtelen üzleti praktikái elleni uniós fellépést, most nem itt tartanánk. Vagy ha az uniós adósságválság idején nem keménykednek a görögökkel és portugálokkal, akkor nem kellett volna kiárusítani a görög és portugál vagyon jelentős részét a kínaiaknak. 

Budapest bekavar

Más országok, például Magyarország nem kényszerből, hanem önszántukból gazsulálnak Pekingnek, és az utóbbi időben ez is eléggé szemet szúrt Berlinnek, ahogy korábban részletesen is írtunk róla. Bár magyar szakértők szerint gazdaságilag semmiképpen sem igaz, hogy Magyarország eladná magát kilóra Kínának (a német befektetések értéke Magyarországon a kínaiak 40-szerese), politikailag a magyar kormány az utóbbi időben több alkalommal is Peking érdekeit képviselte Brüsszelben.

Ez annak fényében elég meglepő stratégia, hogy a magyar ipar nagyrészt a német ipar helyi leányvállalataiból és beszállítóiból áll, viszont ha a német ipart elsorvasztja a kínai verseny, akkor következésképpen a magyar ipart is. Erre a magyar külpolitika érvrendszeréből nagyjából egy olyasmi válasz olvasható ki, hogy a változó világgazdasági helyzetben Magyarország jó kapcsolatokra törekszik a feltörekvő hatalommal, más szóval a jövőre tesz, nem a hanyatló múltra. 

Ezt az érvet nagyban gyengíti, hogy a kínai külgazdaság-stratégia céljai és a magyar gazdaság igényei között méretes szakadék tátong, ahogy arról korábban hosszan is írtunk. Másrészt valójában a német ipar is szeretne jóban lenni korunk felemelkedő hatalmával és rengeteg cuccot eladni Kínában, csak ennek feltételeit szerintük nem a kínai érdekek kiszolgálásával, hanem a közös európai (vagy a közös európai köntösbe bújtatott német) érdekek megfogalmazásával és határozott képviseletével lehet biztosítani.

A magyar kormány ma még relatíve könnyen elnavigál a németek és a kínaiak között, és képes mindkét felet boldoggá tenni, de az utóbbi évek tendenciái alapján a jövőben szűkülni fog a tér a pávatáncra, és könnyen lehet, hogy idővel dönteni kell majd: Brüsszelben a németekkel vagy a kínaiakkal vagyunk.