Van, ami a koronavírusnál és a nemzetbiztonságnál is fontosabb

A koronavírus távlati gazdasági, társadalmi, politikai hatásaival kapcsolatban számos elemzés jelent meg az utóbbi hónapokban. Ezek jelentős részében visszaköszönt a gondolat, hogy a járvány a gazdasági globalizáció megakadását vagy egyenesen visszafordulását idézheti elő. Az elgondolás mögött több, részben összefüggő érv húzódik, amelyek egy része már a járvány előtt is megjelent:

• Az egyik az egyoldalú függés jelentette logisztikai-gazdasági kitettség. Ha Európában senki sem gyárt már szájmaszkot, vagy az európai autógyártók csak ázsiai alkatrészekből és nyersanyagokból dolgoznak, az egy gazdasági, politikai vagy akár egészségügyi válsághelyzetben súlyos fennakadásokat okozhat.
• Az ellátásbiztonság már önmagában nemzetbiztonsági kérdés, de a dolognak van egy közvetlenebb politikai kockázata is, amely főként az Egyesült Államokban kapott nagyobb hangsúlyt. Ha csak Kína gyárt lélegeztetőgépeket vagy mondjuk ötödik generációs mobilhálózatokat működtető berendezéseket, akkor alkalomadtán piaci fölényét gazdasági-politikai zsarolásra is használhatja. Bár a koronavírus-járvány ez nem történt meg, Washingtonban sokan úgy látják, pusztán az elméleti lehetőség komoly sebezhetőséget jelent.
• Harmadrészt az utóbbi években mind a jobb- és baloldalon népszerű lett a termeléskiszervezésre visszavezetni a nyugati társadalmi feszültségeket, és az ipari munkahelyek Kínába vándorlását okolni az alsó-középosztály lecsúszásáért – ezért indított Donald Trump amerikai elnök két éve kereskedelmi háborút Kína ellen (bár e nézet empirikus alapjai minimum vitatottak). 

A koronavírusra és a Kínával szembeni politikai feszültségekre hivatkozva az Egyesült Államok egyes kormányszervei újabb terveket jelentettek be a termelés haza-, illetve “megbízható országokba” (Ausztrália, India, Japán, Dél-Korea, Vietnám) telepítésére vonatkozóan; a Japán kormány gazdaságélénkítő csomagjában 220 milliárd jenes (kb. 2 milliárd dollár) támogatási keretet ajánlott fel a termelést Kínából hazatelepítő cégek számára; Tajvan is próbálja arra ösztökélni cégeit, hogy Kína helyett máshol fektessenek be; és Dél-Korea is szeretné, ha hazajönnének a gyárak. 

A vélt és valós félelmek ellenére azonban egyelőre nem sok jele van annak, hogy akár Donald Trump protekcionista lépései, akár a koronavírus-járvány hazahozná a gyárakat Ázsiából, legalábbis a Bloomberg és a Reuters által megkérdezett ázsiai cégek és elemzők szerint. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne mozgás e téren, de a folyamatokat nem a vírus mozgatja.

Nem jó biznisz

Az egyik fő probléma, hogy a világcégeket kevésbé zavarják a nemzetbiztonsági kérdések, és az sem fő tervezési szempont számukra, hogy egy évszázadonként egyszer előálló válsághelyzetben is képesek-e működtetni a termelést. Ennél jóval alapvetőbb szempont viszont a profit.

“A (politikai) retorika találkozott a valósággal: a cégek nagyon is észszerű okokból alakítják úgy a beszállítói láncaikat, ahogyan (...) Ezek a struktúrák vállalati döntések millióin alapulnak, nem lehet csak úgy egy csapásra változtatni rajtuk” - mondta egy kereskedelmi tanácsadó a Bloombergnek. 

Egy másik, a Bloomberg által idézett elemző szerint a gyárak hazatelepítése nem csak nem gazdaságos, praktikus okokból sem reális. Kína továbbra hatalmas piac és páratlan gyártási helyszín: rengeteg a képzett munkás, rengeteg a potenciális beszállító, a kormány pedig kiemelten támogatja az ipart és megteremti a termeléshez szükséges infrastrukturális hátteret is.

Túl sok előnye van

Hasonló dolgokról meséltek a Reutersnek a kormány által a gyárak hazahozására ösztökélt japán cégek. Az ázsiai termelési láncok egyik jellegzetessége, hogy egyes iparági beszállítók, alkatrészgyártók nagyobb ipari klaszterekben tömörülnek, hogy minél több gyárat tudjanak minél gyorsabban kiszolgálni. 

Ez viszont azt jelenti, hogy

Kapcsolódó probléma, hogy az autóipari és elektronikai gyártók sok speciális igénnyel rendelkeznek. A telefonok és autók összetettebb alkatrészeit csak kevés cég tudja megfelelő minőségben, nagy mennyiségben és gyorsan legyártani, emiatt sok esetben nem lehet csak úgy válogatni a beszállítók között.

Az árról nem is beszélve: a Reutersnek egy japán cég neve elhallgatását kérő képviselője azt mondta, az utóbbi évtized során a kínai beszállítók minőségben jelentősen javultak, és a jó minőséget továbbra is alacsony áron képesek nyújtani.

Elemzők szerint a gyors kivonulás már csak azért sem elképzelhető, mert Kína adja a globális ipari termelés 28 százalékát, így más országokban egyszerűen nincs is kapacitás arra, hogy ezt rövid időn belül felszívják. Ráadásul az ország technológiai súlya is nő: egy másik japán autóipari cég szintén névtelenül nyilatkozó munkatársa azt is kiemelte, hogy egyre több a külföldi kutatás-fejlesztési tevékenység is Kínában – ezek hazavitele nélkül a gyárakat sem érdemes mozgatni. 

Munkaerő, piac

Más nyilatkozók azt is kiemelték, hogy technológiai fejlődés ide vagy oda, az olcsó munkaerő még mindig nagyon fontos. A Sharp bár kijelzői legfontosabb alkatrészeit Japánban gyártja, azok teljes összeszerelése nagyon munkaigényes dolog. Ezt egyszerűen túl drága lenne hazahozni, mondta a cég egy képviselője. 

Az iPhone-okat bérgyártó Foxconn (amely mellesleg a Sharp tulajdonosa) azt közölte, hogy szintén a munkaerő-igény miatt nem reális arról beszélni, hogy Amerikában gyártsák az iPhone-t: nem csak arról van szó, hogy a hazai gyártás megdrágítaná a terméket, hanem arról, hogy egyszerűen nem tudnának elegendő munkást felvenni az Egyesült Államokban a feladathoz.

Az amerikai kereskedelmi kamara képviselői szerint a kormányzati tervek azt sem veszik figyelembe, hogy egy gyár áttelepítése öt–nyolc évet is igénybe vehet. Elemzők pedig azt is felhozzák, hogy a koronavírus-járvány pont hogy nem ösztönzi, inkább gátolja a nagy stratégiaváltást: a cégek egy jó része a túlélésért küzd, így se pénze, se menedzsmentkapacitása nincsen tevékenysége radikális átszervezéséhez.

Ennél is fontosabb érv a kínai piac hívószava: a 2018-as adatok szerint

Hasonló okokból nyitotta meg nemrég sanghaji gyárát az amerikai Tesla: Kína a világ legnagyobb elektromosautó-piaca, a cég távlati növekedése szempontjából elengedhetetlen, hogy jelen legyen az országban. Nagyrészt ezen okoknak köszönhető, hogy hiába kongatják évek óta Nyugaton a nemzetbiztonsági vészharangot, 2019-ben 5,8 százalékkal nőtt a külföldi befektetések értéke Kínában. Az utóbbi években a japán és koreai cégek kínai befektetései is emelkedő tendenciát mutatnak, Tajvan pedig bár erős kormányzati ösztönzőket vetett be, tengerentúli befektetéseik 38 százaléka tavaly is Kínába irányult. 

Ki visz majd haza

A fentiek pedig nemcsak az autóiparra és az elektronikára igazak, a New York Times riportjában például ausztrál homárhalászoktól kezdve német égőgyártón át japán luxusvécédeszka-készítőkig elég különböző szektorok képviselői nyilatkozták, hogy bár tisztában vannak a kockázatokkal, nem nagyon látnak más alternatívát.

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a termeléskiszervezés a végtelenségig nőne, illetve hogy a gazdasági globalizáció, azaz az áruk, a tőke, a szolgálatatások és az emberek nemzetközi áramlása ne akadt volna meg. Ahogy tavaly írtunk róla, számos, a gazdasági globalizációt leíró mutató valójában az előző, 2008–2009-es válság óta stagnál vagy csökken: a kereskedelem a világ GDP-jének arányában mérséklődött, a tőkeáramlások mértéke nagyot esett, a határokon átívelő közvetlen befektetések állománya 2007 és 2017 alig tíz százalékkal nőtt, miközben a világgazdaságot a jegybanki élénkítéseknek köszönhetően felverte a pénz.

A nemzetközi termelési láncok Kína-centrikusságát egyéb folyamatok is csökkentik. A kínai bérek növekednek, az országban az évtizedes születésszám-korlátozások miatt a munkaképes lakosság a következő évtizedekben csökkenni fog. Ezt a folyamatot erősíthetik az ipar hazahozatalát célzó nyugati és ázsiai kormányzati tervek, de az utóbbi évek példái alapján a politikai nekibuzdulás nem elég, az amerikainál átfogóbb, átgondoltabb gazdaságpolitikai lépések szükségesek. Ezt jelzi, hogy Donald Trump kereskedelmi háborúja hiába volt költséges és sok tekintetben radikális, nem járt sok sikerrel: a kínai high-tech export nőtt az utóbbi években, és az amerikai kereskedelmi deficitet is inkább a koronavírussal járo fogyasztás-visszaesés nyomta le, mintsem a háborúzás.

Bár sok cég elkezdte elhozni Kínából a termelést, nagyrészt nem nyugatra, hanem más ázsiai országokba, főleg Vietnámba vitték a gyárakat. A munkaigényes gyártási folyamatok növekvő automatizálásának köszönhetően Nyugatra is visszatelepültek üzemek, de a dolog nem olyan egyszerű. Az Adidas például pár éve nyitott egy-egy robotizált gyárat Németországban és az Egyesült Államokban, ám a dolog nem járt sikerrel, idén a gyártást visszavitték Kínába és Vietnámba, részben mert a robotok nem tudták teljesen helyettesíteni az embert, részben mert Ázsiában jobb beszállítói láncokkal rendelkeznek.

A gyárak vándorlása vélhetően nem fog megállni, azonban a Reuters és a Bloomberg által idézett elemzők szerint itt egy hosszabb, évtizedes folyamatról van szó, amelyet egyelőre elsősorban a pénzt és a logisztika irányít, mintsem a politikai vagy epidemológiai megfontolások.

(Borítókép:  Egy brit autógyár alkalmazottai számára kialakított pihenőhely 2020. március 17-én (Colin McPherson / Getty Images)

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!