Vilma
-7 °C
4 °C

Akiknek van pénzük, és akiknek nincs - avagy mi lesz a pénzünkkel, ha másra bízzuk

2003.07.03. 16:55
Van, akinek felesleges pénze van, és van, akinek túl kevés. Ohó, kiálthatsz most fel, ki látott már olyat, hogy valaki a túl sok pénzét panaszolta volna? Hosszabb távon ez nem is igen fordul elő, de az már annál gyakrabban, hogy valaki nem akarja egyszerre elkölteni az egészet, vagy spórol valami nagyobb értékű dologra, és apránként gyűjti össze a hozzávalót. Így tehát, egy bizonyos időre legalábbis, felesleges pénze van, amit félrerak, azaz megtakarít.
Másoknál meg esetleg fordított a helyzet: például nem tudnak, vagy nem akarnak addig várni, amíg apránként összejön egy nagyobb összeg, és szívesen elköltenék előre úgy, hogy kölcsönkérik valakitől, és részletekben adják vissza. Vagy pedig kis részletekben nem tudnak pénz gyűjteni, mert amire fordítani akarják, azt itt és most kell megcsinálni, később már nem érdemes vagy lehetséges. (Lehet ez például egy egyetemi tanulmány, egy lakás, ha jön a baba, vagy egy új kukoricapattogtató gép a majálisra, mert a régi tönkrement.)

Matrac helyett bank - a pénzügyi szféra mint szolgáltató
Természetesen a különböző pénzügyi szolgáltató társaságok nemcsak arra valók, hogy a pénzt közvetítsék onnét, ahol felesleg van belőle, oda, ahol hiányzik. Ezen kívül biztonsági és kényelmi jellegű szolgáltatásokat is nyújtanak (a kettő sokszor egybeesik). Az infláció és a betörés veszélye miatt aligha érdemes jelentősebb összegű készpénzt otthon tartani. Könnyű belátni azt is, miféle furcsa helyzeteket eredményezne az, ha mondjuk a Mol Rt. készpénzben kellene hogy fizessen az ország energiahordozó-behozataláról. Szép nagy bőröndnyi dollár lenne az havonta. A pénzügyi szolgáltatók, elsősorban a bankok tehát megkímélnek bennünket a jelentősebb összegű készpénz mozgatásától, megvédenek a betörőktől, jó esetben a zsebtolvajoktól is.
Logikus persze, hogy akinek van pénze, az adja már kölcsön annak, akinek éppen nagy szüksége van rá, ahogyan ez családon belül, barátok között igen gyakran elő is fordul. De mi van akkor, ha valakinek éppen nincsen ilyen ismerőse, esetleg nem bízik benne, hogy az illető visszaadja, ne adj isten, útálja őt? Akkor tegyük a pénzt a fiókba, a matrac alá? Ugyan miért bíznánk idegenekre?

A pénz - érték. Olyannyira az, hogy akinek nincs belőle elég, az többnyire pénzt is hajlandó fizetni azért, hogy több legyen neki. Vagyis, vállalja, hogy a kölcsön fejében többet ad vissza, mint amennyit kapott. Hogy hogyan lehetséges ez, ha nincs neki? Általában vagy úgy, hogy saját fizetéséből adja vissza, vagy egyéb bevételeiből, például a pattogtatógéppel keresett pénzből, vállakozások a nyereségükből, vagy adókból, mint az állam vagy az önkormányzatok. Azt a többletet pedig, ami az eredeti összegen felül jár, általában kamatnak nevezik (illetve bizonyos esetekben hozamnak vagy osztaléknak, de erről majd később).

No, az indíték már megvan a tett elkövetéséhez, már csak a tettest és az áldozatot kellene összehozni. Hogy találjuk meg azt az embert, akinek pénzre van szüksége? És, ami legalább ilyen fontos, ki az, akiben megbízhatunk, aki vissza is adja a pénzünket, kamatostul? Végtére is nem mehetünk ki a piacra kiabálni, hogy "egymillió forintot tessék, olcsón adom a milliót, csak 12 százalékos kamatra"... És, ha jön egy jól fésült úriember, hogy neki kell, hogyan ellenőrizzük a megbízhatóságát? Hiszen egy idegen bármikor leléphet Dél-Amerikába.

Nos, főként erre való az úgynevezett pénzügyi közvetítő rendszer, hogy összehozza azokat, akiknek van pénzük, azokkal, akiknek nincs, vagy legalábbis nincs elég. Ebben a rendszerben a legegyszerűbb - de korántsem az egyetlen - szereplő a bank. Klasszikus esetben bemegy az egyszerű polgár, azaz az ügyfél a bankba, elhelyez, mondjuk, egymillió forintot, egy évre, nyolc százalékos kamat mellett. A bank pedig ezt a pénzt kölcsönadja, például, egy kukoricapattogtató vállalkozásnak új gépek vásárlására, vagy fiatal házasoknak lakásvételre, vagy a földművesnek vetőmagra őszig, vagy az önkormányzatnak a helyi szennyvíztelep felújítására, elvileg szinte bárkinek. Összefoglaló néven őket nevezzük hitelfelvevőnek, és mostanában jellemzően 12-14, esetleg 16-18 százalékos kamatra számíthatnak a banktól.

Hohó, akkor a bank útközben lenyúlja az én kamatom felét-harmadát? Igen. Ugyanis költségei vannak, mint a fiókhálózat fenntartása számítógépestül, alkalmazottastul, a rengeteg adminisztáció, hogy a páncélozott pénzszállító autóról ne is beszéljünk. A két, fizetett és kapott kamat különbsége - a kamatrés vagy kamatmarzs - egyrészt fedezi a bank költségeit, de ami marad, az még mindig nem feltétlenül a tiszta haszon. A bank ugyanis - a bankcsőd ritka, de nem lehetetlen esetét kivéve - akkor is fizet a pénz eredeti tulajdonosának, az ügyfélnek, ha a hitelfelvevő nem törleszt, mondjuk a kukoricapattogtató gépeket ellopják, vagy a termés elfagy, és a vállakozó csődbe megy. A bank ekkor saját vagyonából, tartalékaiból adja meg a betett pénzt, és persze ilyenkor jó nagyot bukik az üzleten. Az ilyen bukásokat is fedezni kell hoszabb távon a többi üzlet hasznából, ha nem akar maga is tönkre menni. (Megjegyzendő, hogy bankcsőd esetére is akad védelem az ügyfél számára, de erről majd később.)

Ebből következik az, hogy ugyan mi lemondunk az elvileg elérhető kamat egy részéről a bank javára, de ezzel sokat nyerünk is. A bank saját érdekében vállalja azt a feladatot, hogy a hitelfelvevőket felkutassa, vagy fogadja, ha maguktól jelentkeznek, de mindenképpen alaposan megvizsgálja, ha úgy tetszik, levizsgáztassa: megbízhatóak-e, várható-e tőlük, hogy rendben visszafizetik-e a pénzt? Van-e, lesz-e elég jövedelmük, fizetésük, bevételük vagy nyereségük, amiből tudják fizetni a kölcsön - általában rendszeres időközönként esedékes - részleteit? Van-e valamilyen plusz biztosítékuk, amit pénzzé lehet tenni, ha fizetőképtelenné válnának? (Lakás, ház, autó, gép, üzemcsarnok stb.) A pénzügyi közvetítő rendszer - legalábbis a legális és szabályosan működő közvetítők - tehát sok terhet levesznek a vállunkról, több biztonságot adnak, és ezért, mint általában minden más szolgáltatásért, mi fizetünk.

A pénzügyi közvetítő rendszer persze nemcsak bankokból áll. Ilyenek még az életbiztosítók, a nyugdíjpénztárak, a brókercégek (más néven befektetési szolgáltatók), a befektetési alapok és más intézmények, amelyekkel később részletesen megismerkedünk. A valóság más szempontból is sokkal bonyolultabb az iskolapéldáknál, tulajdonképpen a közvetítők közvetítőiről is beszélhetünk, mert a pénz sokszor több állomáson is keresztülhalad, mire eléri végcélját.

Sőt, a pénz tulajdonképpen állandó körforgásban van. A valóság valahogy így néz ki: Jóska bácsi a pénzét, amit öreg napjaira tartlékol, rábízza a nyugdíjpénztárra. A pénztár egyelőre elhelyezi azt a bankban, amíg más befektetést nem talál; a bank az úgynevezett bankközi forintpiacon kölcsönadja egy második banknak, amelyik nagyobb össszegű hitelt ad (kölcsönt nyújt) belőle - és mások pénzéből - egy nagyvállalatnak. A vállalat új gyáregységet készül építeni, az építkezés indulása azonban csúszik, ezért a pénz egyelőre a bankban marad, és addig is újra kölcsönadják azt valakinek... És ez így megy tovább, amíg a világ világ.

Persze a hitelfelvevők oldala és a közvetítő szervezetek hosszú sora nem feltétlenül kell érdekelje az egyszerű embereket, akik beviszik a bankba a megtakarított pénzecskéjüket. Az élet azonban számukra is tartogat jó néhány kitanulnivalót, a bankok ugyanis már régen nem egyszerűen a befizetem a pénzt - majd kiveszem kamatostul rendszer szerint működnek. A kamatok eltérnek bankról bankra, és aszerint is, hogy mennyi időre kötjük le a pénzt. A forinton kívül lehet devizát is befizetni. A pénztári sorbanállást ma már a legtöbb ember - és bank - kerüli, ezért aztán egyre inkább bankkártyákat és pénzkiadó automatákat, illetve az üzletekben elhelyezett kártyaleolvasókat használnak. A kártyákért, de sokféle más szolgáltatásért, sőt, néha az egyszerű számlavezetésért is díjakat számolnak fel a pénzintézetek, amelyek szintén házról házra változnak.

Ember legyen a talpán, aki ezek között magát kiismeri, vagy akár csak két-három cég ajánlatát a kellő alapossággal össze tudja vetni. Az ügyfél nem menekült meg a válogatástól, csak másfélére kényszerül: hitelfelvevők helyett pénzügyi szolgáltatót keres magának. Aki pénzt kínál, az a piacon általában a király, az ő kegyeit keresik, érte versengenek portékájukért az árusok. Így van ez a pénzügyi vállalkozásoknál is: versengenek az ügyfelek kegyeiért, új és új, jobb és jobb szolgáltatásokat igyekeznek kínálni. De közben saját hasznukat is nézik, és bizony nem árt alaposan megnézni, hová teszi a polgár a pénzét.

Ha már erre járok beugrom

..tényleg ez történt, Palau és Mikronézia szigeteit járva úgy döntöttem, hogy Saipanra is átugrom.

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!