Magdolna
19 °C
35 °C

Gyurcsány: Tudjuk, de nem merjük

2009.03.04. 08:26
A válság, az államcsőd rémének egyre gyakoribb felemlegetése sem lesz elég ahhoz, hogy a politika kilépjen saját árnyéka mögül. A Reformszövetség javaslatát alighanem ugyanúgy félresöprik, mint az eddigi hasonló programokat. Maximum arra használja a kormány, hogy felmutassák: bármit is tesznek, lehetne még annál keményebb is. Ez a kép sejlik fel szocialista képviselők elmondásából és a múlt tapasztalatai alapján. Pedig éppen az ország gazdasági helyzetének helyreállításának és a társadalom teherbírásának folyamatos szembe állítása az egyik oka, hogy régióban már elhatárolódni igyekszik tőlünk a többi ország, nehogy a tragikus magyar helyzet árnyéka rájuk vetüljön.

Gőzerővel nyomul a gazdasági lobbi, írtuk 2006 tavaszán. A választások előtt-után különböző gazdasági szereplők már akkor több ponton egymáshoz nagyon hasonlító javaslatokkal bombázták a régi-új kormányt. A forint – ma már persze más szemmel nézett, de akkor addig elképzelhetetlen – gyengülése, a tény, hogy fenntarthatlan a költségvetés és az addigi gazdaságpolitika, sokaknak adta azt a reményt, hogy eljöhet itthon is egy, több nyugat-európai országban ismert, az elmúlt évtizedekben a gazdasági fellendülést megalapozó, társadalmi és politikai konszenzuson alapuló fordulat.

Nem jött. Az elmúlt szűk három évben aztán sorra készültek újabb, a politika által lényegében figyelmen kívül hagyott javaslatok. Tartalmilag (részletesen ld. később) lényegi különbség nem is volt közöttük, a most legtöbbet emlegetett legújabb, a Refomszövetség készítette program voltaképpen azt ismétli, amit különböző személyek, szervezetek, ideértve a szövetség több tagját is, évek óta sürgetnek. Változás talán abban mérhető, hogy a mértékadó közgazdászkörökben már évek óta ismételt receptet éppen milyen politikai beágyazottsággal, szerepvállalási képességgel-hajlandósággal bíró szakértők teszik le az asztalra.

Ha úgy tetszik, ebből a szempontból van fejlődés. A partvonalról induló, 2006-os Cemi program mögött fiatal, szakmájukban elismert, de a politikától meglehetős távolságot tartó és a nyilvánosság által sem igazán ismert közgazdászok álltak. Ehhez képest már a négy konkurens nagy nemzetközi könyvvizsgáló (a válsághelyzetben önmagában is üzenetértékű összefogással készített) javaslata mögött már a szélesebb közönség előtt is ismertebb cégek és nevek álltak. A Reformszövetség pedig az ismert neveken túl egy volt fideszes gazdasági és egy volt szocialista pénzügyminisztert is fel tud mutatni egy csónakban.

Az esélyeiket ennek ellenére utóbbi, Békesi László sem látja jónak, bár úgy véli: ilyen erős kényszer a gazdasági szereplők, illetve pusztán a gazdaság állapota miatt még nem volt a politikán, ha erre sem lépnek, akkor „tényleg csak a havaria segít”. Szerinte indokolt a felvetés: a kormány kihasználhatná, hogy a válság mellett kifelé, szakértőkre is tud mutogatni a kemény lépések meghozatalának kényszere miatt, ugyanakkor egyelőre ennek éppen az ellenkezője látszik: a kormány mintegy a társadalom védelmezőjeként lép fel, szembe állítva a gazdasági racionalitást és a társadalmi tűrőképességet. Ez azonban azért abszurd, mert a csomagban foglaltak megvalósulása, ha jár is átmeneti kellemetlenségekkel, éppen abban segít, hogy növekvő gazdasági pályára álljon az ország, ez pedig a társadalom alapvető érdeke is.

Most derül majd ki, hogy a pártok ténylegesen hogyan reagálnak az egyeztetéseken a programjavaslatra. Békesi szerint a nyomásgyakorlást segíti, hogy a jegybank és a munkaadói oldal felzárkózott a javaslat mögé. Azt tudni kell, mondta, hogy egy ilyen program nélkül nem lehet helyreállítani az ország hitelességét, a gazdasági növekedés beindítása, a fenntartható állami költségvetés megteremtése és az euróbevezetés kéz a kézben járnak.

Félnek a szocik

A szocialistákat meglehetősen megosztja a Reformszövetség programja, de az elmondható, hogy a balos képviselők többségének borsódzik tőle a háta, mondván, politikai öngyilkosság lenne elfogadni. Akik viszont nyitottabbak a javaslatcsomagra, pont azzal érvelnek, hogy egy egyszeri nagy vágás sokkal kevesebb politikai kárral jár, mint ha háromhavonta jelentenek be egy új kis megszorítást.

Nagyon át kell gondolni, hogy beleáll-e a kormány a Reformszövetség javaslatába, hiszen azon kívül, hogy a támogatása politikai öngyilkosság lehet, a lépés kontrolálhatatlan társadalmi folyamatokat is elindíthat. Mindennaposak lehetnek a tüntetések, a sztrájkok, ódzkodik egy szocialista honatya.

És nem hagyható figyelmen kívül, kontráz rá egy másik, hogy a ha a Fidesz erre a csomagra épít egy negatív kampányt, akkor az összes szakmai és társadalmi szereplő némasági fogadalmat tesz, nehogy magára rántsa a 2010-ben vélhetően kormányra kerülő ellenzéket. (E félelem megalapozottságát erősen árnyalja, hogy az elmúlt években, a Cemi-program megszületése óta a „fejekben sikerült fordulatot elérni”, ma már nehéz a szükséges kiadáscsökkentés, megszorítás ellen érvelő hiteles közgazdászt találni.) A szocialista vezető szerint viszont az MSZP előtt ott lebeg intő példaként a vizitdíjról szóló népszavazás, amikor a baloldalt beledöngölték a betonba, márpedig akkor csak 300 forintról volt szó, nem nyugdíjbefagyasztásról és hasonlókról. Akadnak azért optimistább hangok is a szocialista frakcióban, amelyek szerint, ha az összes nagy gazdasági szereplő lándzsát tör a program mellett, akkor talán rászorítható a Fidesz, hogy ne kreáljon politikai akciót a válságmenedzselésből.

Ami pedig a Reformszövetség javaslatának elfogadását mint politikai öngyilkosságot illeti, több szocialista politikus úgy látja, ennél mélyebbre már nem süllyedhet a párt (az MSZP népszerűsége most 12 százalék körül mozog). Ráadásul, érvelnek a programpártiak, sokkal célszerűbb egy nagyobb léptékű megszorításba belemenni egyszer, minthogy háromhavonta húzni kelljen egyet a nadrágszíjon, újra és újra felülve a politikai szívatójáratra. Azzal azonban mindenki egyetért, hogy a Reformszövetség programja egyfajta katalizátorként működhet majd a frakción belül: magyarán a kisebb rossz választásának okán a gyurcsányi terv ellenzői is szó nélkül megszavazzák majd a miniszterelnök javaslatait, csakhogy a Reformszövetségét ne kelljen.

Amíg a politikájukhoz kell, használják

A bizakodó, igaz kisebbségi szocialista hangok ellenére meglehetősen szkeptikus a Reformszövetség javaslatainak sorsát illetően Török Gábor politológus is. Szerinte a program mostani sikere, nyilvános szereplése mögött eleve részben az áll, hogy vannak olyan politikai érdekek, amelyek amellett szólnak, hogy ez így legyen. A kispártok kiállása a program mellett saját érdekükkel vág egybe, míg az az elmélet is racionális, hogy Gyurcsánynak is jól jön, hogy tud „rosszabbat mutatni” saját receptjénél.

A Spanyolországot a 70-es évek végén új pályára állító Moncloa-paktum vagy az ír gazdasági csodát később megalapozó, a nyolcvanas években született nemzeti megállapodás (National Programme for Recovery) mögött ott álltak a munkavállalók is, hangsúlyozta Török Gábor arra a kérdésre, hogy miért nincs esély válsághelyzetben egy átfogó gazdasági megállapodásra itthon is. Márpedig miközben korábban mindig arra számítottunk, hogy a politika egyszer majdcsak nekiáll cselekedni a szakadék szélén, most úgy tűnik, nem érzik a kényszert, megy tovább a „szokásos üzletmenet”, innováció nélküli látszatpolitika folyik. Aminek legfontosabb közönsége az a munkavállalói réteg, mely irtózik a nagyobb megszorításoktól.

Török szerint a Reformszövetségéhez hasonló gazdasági program végrehajtására csak egy szakértői kormánynak lenne esélye, azt viszont, hogy ilyen létrejöjjön, gyakorlatilag kizárhatjuk – ha lesz is valami, amit így neveznek, az aligha lesz politikailag független. Az előrehozott választásokat ugyan nem tartja teljesen kizártnak a szakértő, de szerinte egy új kormány sem a külső programokat választaná. A külső programok szerzőinek alapvetően akkor van esélye arra, hogy felvetéseik megvalósuljanak, ha politikai szerepet is vállalnak: ehhez azonban – bár látni egyesekben ambíciót – óriási döntést kell hozni, egzisztenciális, életviteli értelemben is. Az pedig a magyar politikai élet kritikája is egyben, hogy a képzett, szakmai karrierrel bíró szakértőknek nem vonzó a jól ismert környezet.

Három év, négy program, egy megoldás

Azt azonban, hogy egyre többen érzik szükségét, hogy valamilyen módon felébresszék a kormányt, mutatja: szűk három év alatt négy átfogó gazdaságpolitikai csomag jelent meg.

A 2006 tavaszi parlamenti választások után hozta nyilvánosságra javaslatait a Cemi tanácsadó cég neve alatt az a négy makroközgazdász, akik 2008 közepén már az Oriens tanácsadó cég tagjaiként kicsit átfogalmazva, frissítve ismertették elképzelésüket. Nem sokkal e második, Kilábalás néven futó program után a négy nagy adótanácsadó cég, a Deloitte, az Ernst &Young, a KPMG és a PricewaterhouseCoopers a gazdasági érdekképviseletek támogatását bíró csomaggal rukkolt elő, egy héttel ezelőtt pedig az üzleti szféra a Reformszövetségbe tömörülve újabb pakkot tett le az asztalra.

A négy csomag lényegüket tekintve ugyanazt a gazdasági irányváltást szorgalmazza, ugyanazt az üzenetet közvetíti, javarészt ugyanazokat a lépéseket sürgeti megtenni, amelyek a megfeneklett gazdasági növekedés felgyorsításával, az euró néhány éven belüli átvételével kecsegtetnek. A szorult helyzetből való kilábalást a munkavállalás és foglalkoztatás ösztönzésével, az európai összevetésben roppant alacsony foglalkoztatottsági szint jelentős emelésével valósítanák meg. A négy program közötti átfedést jól jelzi, hogy ahol mégis eltérnek egymástól, ott is csak azért, mert például az egyik csomag a személyi jövedelemadó alsó kulcsának sávhatárát 5, egy másik változat 8 millió forintig tolná fel, az egyik 18, a másik 20 százalékos alsó szja-mértéket tart jónak, vagy a járulékokat az egyik verzió 6, a másik 9 százalékponttal vágná vissza.

Kevesebb adó, kevesebb pótlék

A közös pontok között találjuk a személyi jövedelemadó alsó sávhatárának azonnali, jelentős – a mai 1,7 millióról, a kormány tervében szereplő első lépésben 2,2, majd második lépésben 3 millióra történő emeléssel szemben – 3,2-15 millió forintra való kitolását, a munkabért terhelő járulékok 8-10 százalékpont körüli mérséklését. Ezeknek ára mindenhol az áfa normál kulcsának 20-ról 23 vagy 24 százalékra való emelése, a fix járulék, hozzájárulás növelése, némelyiknél a jövedéki adó felsrófolása. Ugyancsak kívánatos lenne ezen négy csomag szerint az érték alapú ingatlanadó bevezetése, az eva, ekho eltörlése.

De nem csak az adórendszerhez nyúlnának hozzá a javaslatok. Nem félnek egy bizonyos jövedelem felett (az egyik csomag 3,4 millió éves jövedelem felett) elvenni a családi pótlékot; lerövidíteni a gyed és gyes időtartamát, és az így megtakarított pénzt bölcsődék, óvodák fejlesztésére fordítanák; azonnal áttérni a svájci indexálásról az inflációkövető nyugdíjemelésre; emelni a nyugdíjkorhatárt; szigorítani a rokkantnyugdíjazás szabályait és a rendszerben már bent levő rokkantak egyes csoportjainál még akár vissza is vágni a járandóságot; a programok némelyike azonnal elvenné a 13. havi nyugdíjat is.

Ugyancsak több helyen bukkanhatunk rá a közszféra bérbefagyasztásának ötletére, a közszféra létszámának megkurtítására, a gazdasági funkciókra elfolyó támogatásoknál (például a MÁV támogatása) a spórolásra.

Állami kiadások lefaragása: ezermilliárdos nagyságrend

Makronézőpontból mind a négy csomag a túlméretezett állami kiadásokat – némelyik részletezve, némelyik a kiadáscsökkentés módját a kormányra bízva – drasztikusan, legalább 1000 milliárd forinttal, de van, amelyik 2200 milliárd forinttal nyesné meg, de – mint a fentiekből kiderülhet – ezt célzottan tenné. Így teremtenek fedezetet az alsó hangon 700 milliárdos adócsökkentésre, és ügyelnek arra is, hogy a költségvetési hiány vagy csökkenjen, vagy legrosszabb esetben ne változzon az intézkedések nélküli állapotban összejövő deficithez képest.

A négy csomag közül a legátfogóbb a Cemi-tanulmány, a kiterjedtség magyarázata az időzítés: ez az egyetlen programjavaslat, amely 2006-ban született, amikor a pénzügyi csőd réme fenyegette Magyarországot. A Cemi-program ezért az egészségügybe (vizitdíj és kórházi ágyak számának csökkentése, gyógyszerkiadások visszafogása), oktatásba (iskolák összevonása) ugyanúgy belenyúlna, mint az adó-, nyugdíj- és szociális rendszerbe. Bár most is borúsak a gazdasági-pénzügyi kilátások, a Reformszövetség minap nyilvánosságra hozott programja inkább csak utóbbi három területre koncentrál, érintve az államadósság sürgető csökkentése miatt a privatizáció felmelegítését, illetve az önkormányzati rendszerben a pazarlás meggátolását.

Az, hogy bő két és fél év alatt négy üzenetében, irányaiban, a terápiát alkotó intézkedéseket tekintve hasonló program is született, jelzi egyben azt is, hogy a problémák még mindig Magyarország előtt tornyosulnak, a kormány még inkább agyonvágta a növekedési potenciált a 2006-os rossz szerkezetű kiigazításával, mintsem hogy lódítson egyet a GDP-ütemen. Ezt a helyzetet súlyosbítja a mostani világgazdasági válság, amelyben az ország finanszírozását csak az IMF–EU–Világbank-hármas mentőcsomagjával lehetett fenntartani. Miközben a szlovákok, csehek, lengyelek, vagyis közvetlen versenytársaink közel sincsenek olyan gondban, mint mi.