Salamon
7 °C
14 °C

Magára hagyhatja az állam a nyugdíjasokat?

2009.03.12. 10:18 Módosítva: 2009-03-12 10:43:53
A válság miatt sokkal égetőbb kérdéssé vált a nyugdíjrendszer átalakításának folytatása, azonban a környező országokban megfigyelhető eseti lépésekkel ellentétben - ami visszafordulást jelentett a reformokban - Magyarország számára csak egy hosszú távú koncepció lehet életképes. Számos lehetőség közül választhat a politika, azonban elsőként olyan fontos kérdéseket kellene tisztázni, mint például, hogy az állam mit tekint alapvető feladatának, az öregkori szegénység elkerülését vagy a jövedelempótlást, illetve szükség van-e ekkora állami rendszerre.

A pénzügyi válság elmélyülése egy sajátos kettősséget okozott hazánkban, hiszen a régóta kívánt strukturális reformokról most nem igen van lehetőség beszélni, miközben éppen a válság kényszerítheti rá a politikusokat, hogy a régóta tabuként kezelt változtatásokat megtegyék. A nyugdíjrendszer reformjának folytatása is ide tartozik, ugyanis a Nyugdíj és Időskori Kerekasztal számításai szerint változatlan feltételek esetén évtizedeken belül az államra olyan terhek hárulnak, ami már hosszú távon elviselhetetlenné válik. 2050-re a nyugdíjcélú kiadások a GDP 13 százalékát is elérhetik a mostani 10 százalékos szinttel szemben. A 3 százalékpontnyi differencia mai áron durván 1000 milliárd forintot jelent.

A Nyika által vizsgált alternatívák ismertek, éppen ezért érdemes lehet megnéznünk, hogy milyen alapvető értékválasztással néznek szembe a politikusok, amikor leteszik a voksukat egyik vagy másik lehetőség mellett.

Milyen feladatai lehetnek a társadalombiztosításnak?

A szociális rendszereket alapvetően két csoportba szokták sorolni: vannak biztosítási és vannak segélyezési típusú rendszerek. Előbbi esetében a hangsúly a jövedelempótláson van, ami azt jelenti, hogy az egyének alapesetben nem halmoznának föl annyi vagyont az aktív életpályájuk során, ami elegendő lenne ahhoz, hogy az életszínvonaluk ne csökkenjen le drasztikus mértékben a nyugdíjba vonulással.

Pontosan ezért az állam időlegesen elvesz az egyénektől pénzt járulék formájában, hogy majd az fedezetet jelenthessen a nyugdíjba vonuláskor. Ennek megfelelően az állam kötelezettséget vállal, hogy adott feltételek esetén mindenképpen fizet meghatározott nyugdíjat a tisztes munkát végző egyénnek.

Természetesen országonként eltérő formákkal is találkozhatunk, hiszen nem feltétlenül kell ezt az államra bízni, ha az egyének önmaguktól is képesek az öngondoskodásra, tehát pénzügyileg annyira fejlett a kultúrájuk, hogy nem szorulnak az állam védelmére (megbíznak például a vállalati nyugdíjalapokban).

A biztosítási típusú rendszer a bismarck-i (1889) hagyományok alapján azt a célt tűzte ki, hogy azok a foglalkoztatottak, akik tisztesen dolgoztak, azok a nyugdíjas kor elérése után megfelelő (arányos, korrekt) nyugdíjban részesüljenek. Sajnálatos módon ennek a rendszernek az a negatívuma, hogy a szigorú feltételek fennállása esetén kapott nyugdíj csak a társadalom egy részét fedte le, ami egy idő után már nem lehetett elfogadott.

Mit értünk reform alatt?

A nyugdíjrendszer esetében kétféle reformról beszélhetünk, paradigmatikus illetve parametrikus reformról. A paradigmán azokat a feltételezéseket, koncepciókat és választott értékeket értjük, amelyek meghatározzák egy ezeket valló, ezekkel egyetértő közösség világszemléletét. Abban az esetben, ha ezek a feltételezések és a valóság által mutatott kép szignifikánsan eltérnek egymástól, akkor szükségessé válhat a paradigmaváltás. Ebbe a kérdéskörbe tartozik például: az állami rendszernek ki kell-e terjednie az összes foglalkoztatottra, adóból vagy járulékokból kívánjuk a rendszert finanszírozni, az államnak az időskori szegénység megakadályozása csak a feladata, vagy ezen felül még a jövedelempótlás is, stb.

Parametrikus reform esetében a működő nyugdíjrendszer egyes elemeinek a megváltoztatásáról van szó, így például a járulékok mértékéről, a nyugdíjkorhatárról, a nyugdíjak indexálásáról és a nyugdíjak helyettesítési rátájáról. Ezekkel a változtatásokkal adott paradigmán belül maradva tudjuk a rendszer fenntarthatóságát biztosítani, azonban van egy kritikus tömeg, amikor már nem lehet az ésszerűség határain belül maradva rendbe hozni a rendszert.

A segélyezési típusú rendszernek ellenben a fő feladata a(z időskori) szegénység elkerülése. Vannak ugyanis olyan társadalmi csoportok, akik önhibájukon kívül nem tudnak az életük során megtakarítani, egyszerűen nincsen olyan foglalkozásuk, ami ezt lehetővé tenni (időlegesen vagy tartósan munkanélküliek, gazdaságilag nem aktívak, megrokkantak, hátramaradottak), őróluk pedig az államnak kell gondoskodnia.

A történelemben az első ilyen típusú rendszer az új-zélandi szociális rendszer volt, amit 1938-ban vezettek be. Ebben az esetben az ország összes állampolgára védelemben részesült, függetlenül attól, hogy hozzájárult a költségekhez vagy sem. Az alapkoncepció az volt, hogy a társadalom köteles minden tagját eltartani, amennyiben az állampolgár megélhetéséhez szükséges javak mennyisége a jogszabályban meghatározott szint alá süllyed. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek biztosítottak egy létminimum szintet, ezen felül viszont az állam nem vállalat felelősséget a jövedelem pótlására, tehát aki ennél több vagyonnal rendelkezett, annak más módon kellett a nyugdíjas időszakra felkészülnie. A rendszer finanszírozása pedig az előző helyzethez képest (munkanyugdíj) nem járulékokkal, hanem adóbevételekkel történik, hiszen a társadalom közjószágnak tekintette a nyugdíjrendszert (alapnyugdíj).

A mai nyugdíjrendszerek a két alaptípus (biztosítási és szociális) mixének foghatók fel, az arányok pedig annak megfelelően válnak el egymástól, hogy az adott ország társadalmi, gazdasági, politikai berendezkedése milyen. Értelemszerűen, ahol a társadalom tagjai megértők és szolidárisak, ott inkább a segélyezési típus van előtérben, ha viszont a társadalmi preferenciák inkább azt mutatják, hogy mindenki a saját boldogulásáért felelős, ott a biztosítási rendszer.

A nyugat-európai országok többségében ennek megfelelően meg van határozva egy minimális nyugdíj, amit a segélyezési típusú rendszer alapján adókból finanszíroznak, majd ezt különböző foglalkoztatói nyugdíjalapok egészítik ki. A közép-kelet-európai országokban egyelőre nem elterjedt az alapnyugdíj intézménye, azonban hosszabb távon mindenképpen ilyen irányba érdemes majd elindulni az állami rendszer reformja során. Nem meglepő például, hogy az IMF is ezt szorgalmazza, valamint a Nyika hatásvizsgálatában is kiemelt szerep jut az alapnyugdíjnak.

Komoly választás áll előttünk

A Nyika a korábbiak fényében alapvetően három alternatívát vázolt föl, és ezeknek a lehetséges hatásainak a vizsgálatát végzi el várhatóan 2009 végéig. Az első esetben mind a biztosítási jellegű munkanyugdíj, mind alanyi jogú alapnyugdíj szerepel, utóbbit nem járulékból, hanem adóból finanszíroznának. Ennek megfelelően az állam mindenkinek (függetlenül attól, hogy fizetett-e kellő ideig járulékot vagy sem) garantálna egy létminimumhoz elegendő nyugdíjat, amit külön erre a célra felcímkézett adókból finanszírozna. Ezen felül lehetne a biztosítási jellegű munkanyugdíj, ami szoros kapcsolatot tartana fenn a járulékok és a járadékok között, tehát a rendszerben meglévő szolidaritási elemek eltűnnének a rendszerből.

A második lehetőség szerint alanyi jogú alapnyugdíj nem lenne, csak biztosítási jellegű munkanyugdíj maradna, tehát csak a jövedelemhelyettesítő funkció marad meg, a többi feladatot pedig a nyugdíjrendszeren kívül kell ellátni (az időskori szegénységet ennek megfelelően). Ekkor megerősítenék a nyugdíjrendszer jövedelempótló funkcióját, az időskori nyomor elkerülését pedig a rendszeren kívül kezelnék.

A harmadik lehetőség szerint hosszú távon az állami rendszerben csak az alapnyugdíj marad meg, a kötelező munkanyugdíj fokozatosan megszűnne, annak a szerepét a magánrendszer venné át. Ez jelentené a legnagyobb váltást, az állam szerepe tehát gyakorlatilag csak a szegénység elkerülésére redukálódna le, ezen kívül pedig mindenkinek saját magának kellene gondoskodnia a majdani nyugdíjáról. A hazai lakosság pénzügyi kultúráját ismerve ez a rendszer csak hosszú távon lehetne életképes.