Gyöngyi
9 °C
9 °C

Dunaharaszti: ahol a magyar kóla felbugyog

2009.04.04. 04:38 Módosítva: 2009-04-04 21:54:36
Tudták, miben más egy gyorséttermi kóla íze, mint egy palackozotté? Mi már tudjuk. Sajnos, a Coca-Cola 25 hektáron elterülő dunaharaszti gyárát bejárva ez volt az egyetlen titok, amire fény derült, arra, hogy Pemberton doktor szupertitkos találmányának mik az összetevői, természetesen nem. Persze ezt valószínűleg még az itteni dolgozók sem tudják, a folyékony sűrítmény, amiből víz, cukor és egyéb összetevők hozzáadásával kólaszirup és kóla lesz, hatalmas zsákokban Franciaországból érkezik.

De hol dolgozik itt 1400 ember? – kérdezzük, miután végigjártuk a Coca-Cola 25 hektáros magyarországi bázisának több mint kéthektáros gyárterületét. A környezettudatos vállalatirányítás szemléletének hazai elterjesztésén munkálkodó Követ egyesület programjának részeként járjuk be a gyárat, és a hatalmas csarnokokban alig találkozunk több munkással, mint ahányan mi, vendégek vagyunk.

Képek a gyárból

A szénsavas gyártórészlegben öt-hat munkást láttunk, amint a sorjázó palackokat felügyelték, az aszeptikus soron körülbelül ugyanennyit számláltunk meg a narancsleves üdítők mellett. Egy lány a szeme előtt hipnotikus tömegben elvonuló, két és fél decis palackokból ki-kiragadott egyet, hogy végigsimítva oldalát a címke helyes felragasztását ellenőrizze szúrópróbaszerűen. Egy másik mellett szintén egyetlen ember szedegetett ki néhány palackot. „Az egyik laboros, mintákat gyűjt” – mondja egyik kísérőnk.

Kevesen csinálják, sokan forgalmazzák

A telephely saját erőművében jóformán csak a dohogó, gázmeghajtású motorokat – néhány nagyságrenddel nagyobbakat, mint amik a személyautókban dolgoznak – figyelhettük meg, munkással ott sem volt szerencsénk találkozni. Holott a Coca-Cola a legnagyobb magyar palackozóvállalat, és a második legnagyobb élelmiszeripari cég. Csak nem valami bújtatott sztrájk van, tűnődünk, bár a csattogó, csettenő, nyalintó gépek, az időnként őrült zaj – az erőműben mindegy motor zakatol, zajukat csak fülvédőben lehet elviselni, és úgyis nehezen – nem erről árulkodik.

A titokra, erre legalábbis, gyorsan fény derül. Kísérőinktől megtudjuk, hogy a cég közvetlen kapcsolatban van a vásárlóival, ami azt jelenti, hogy nagyjából ötvenezer címre – a sarki fűszeresektől a legnagyobb hipermarketekig, luxuséttermekbe és roncskocsmákba – közvetlenül szállítják ki az árut, a kész kólát vagy a kólaszirupot. „A raktárunkba harminchatezer raklap fér, nekünk van a legnagyobb címlistánk a posta után, és árukilométerben szállítva a Waberers után mi vagyunk a második legnagyobb logisztikai szolgáltató az országban” – indokolják meg néhány számmal, miért is a tágabb értelemben vett értékesítésen dolgozik a foglalkoztatottak többsége.

Magyar kóla afrikai torokba

Ráadásul a magyar kóla – és az itt palackozott további nagyjából negyvenféle ital – nemcsak magyar torkokba ömlik. Több kontinens összesen tizenöt országába szállítanak üdítőitalokat, Dél-Afrika volt eddigi a legtávolabbi hely, ahol Dunaharasztiban palackozott nedűt ihattak. Vannak olyan innivalók, például egyes két és fél decis palackokba töltött rostos üdítők, amelyeket belföldön nem is forgalmaznak, Ausztriába és Svájcba szállítják innen. Az ára miatt nem árusítják ezt itthon? - kérdezzük, és nem mondják azt, hogy nem.

Klikk a képre!

A láthatatlannak hitt dolgozók rejtélye megoldódik, és nyomban megtudunk egy másik titkot is: azt, hogy mi a különbség a palackozott és a különböző vendéglátóhelyeken kapható „gépi” kóla között. A víz. A víz? – kérdezünk vissza, olyasfajta állapotban, amit az egyszerű eszközökkel operáló regényírók a „tágra nyílt szemmel” kifejezéssel illetnének.

Igen, a víz. „Magyarországon ugyanis a legtöbb helyen kemény a víz” – kezdik magyarázni, és máris kapkodjuk a fejünket, hol látunk egy reklámba illő tönkrement mosógépet, leszakadt keverőtárcsát, eltörölt gumicsövet. De sehol, épp az a lényege a dolognak, hogy itt lágy vízzel dolgoznak, ezért is más az itt készült kóla íze, mint azokon a helyeken, ahol a helyi, kemény vizet teszik hozzá az odaszállított sziruphoz.

Míg megpróbáljuk ízlelőbimbóink memóriáját kemény munkára sarkallni – hogy tudniillik, emlékeznek-e bármiféle különbségre a lepattanós fedelű papírpohárban vagy a habot fröcskölő fémdobozban ivott nedűk között –, a palackozóüzem három nagy egységébe nyerhetünk gyors betekintést. Az egyik szénsavas üdítőket palackozó soron épp a Coca-Cola olcsó üdítőjét, a Lift Meggyet töltötték a kétliteres PET-palackokba.

Csíramentes gyártás

Az aszeptikus – azaz külön fertőtlenítéssel egybekötött – soron rostos gyümölcslevek készülnek, csíramentes körülmények között, a gyártótér olyan, mint egy kórházi sterilszoba, halljuk, és nem tudjuk nem elképzelni, amint doktor House a botjával az üres palackok közé csap. Közben éppen az exportra készülő kis üveges narancslevek útját kísérhetjük szemmel, majd megnézzük a cég mellett üzemelő kapcsolt villamos- és hőenergia-termelést folytató erőművet, ahonnan a gyártáshoz szükséges hőenergiát kapja a Coca-Cola (az áramot eladják).

Az alapvető benyomás kissé kiábrándító: a nagy kólatitokból itt szinte semmi sem érzékelhető. A palackozósoroknál akár sört is tölthetnének az üvegekbe, mint ahogy erre alapvetően alkalmasak is lennének a gépek, tudjuk meg egyik kísérőnktől. Az öblítővíztől nedves, rozsdamentes, csupa fém, steril szerkezetek a hideg krómcsillogásban óránként tízezerszámra – van sor, amelyik óránkét negyvenháromezer palackra képes – töltik, címkézik és csomagolják az üdítőket, fújják az üvegeket az úgynevezett előformákból.


Nagyobb térképre váltás

És ez így megy már több mint negyven éve. Már persze nem Dunaharasztiban, és nem tízmilliárdos gyártósorokon – az aszeptikus italokat palackozó sor igen drága, ezért is van belőle kevés a világon, így lehet jelentős exportőr a magyar kólagyár –, hiszen itt csak 1994-ben kezdődött az építkezés, és két évvel később a termelés.

Bambi, Utas, Coca-Cola

Ám a hanyatló nyugat erkölcsi válságának egyik szimbóluma – csak annyit mondunk, kólamámorban fetrengő fiatalok – már 1968-ban behatolt a vasfüggönyön innenre: a Magyar Likőripari Vállalat kőbányai gyárában 1968. június 17-én gördült le a gyártósorról az első üveg magyar Coca-Cola (a Bambik és Utas üdítők hazájában már egy évvel korábban szinte tömeghisztéria volt a BNV-n bemutatott atlantai íz miatt).

A hazai üdítőital-piac liberalizálásakor, 1991-ben a Coca-Cola Amatil saját magyarországi vállalatot hozott létre – a magyar cég ma már a három kontinens 28 országában jelenlévő Coca-Cola Hellenichez tartozik, nem mintha ennek jelentősége lenne –, és nagyjából százmilliárd forintot fektetett be az itteni gyártósor kialakításába.

Persze ez így is bőven megtérülő üzlet, a cég éves árbevétele 2007-ben megközelítette, az előzetes becslések szerint tavaly már át is lépte a nyolcvanmilliárd forintot. Korábbi becsléseik szerint idén a rendszerváltás óta eltelt időszak legnehezebb éve jöhet – főleg a vendéglátóhelyeken várható visszaesés –, nem is lepődünk meg, amikor arról hallunk, hogy a cég a kellemest a hasznossal elv alapján, a fenntartható fejlődést szolgáló környezetvédelmi lépések egy részét spórolásra is felhasználja.

Üzemlátogatás egy kattintásnyira

Így például bevezették a sofőrjeik okosabb és környezettudatosabb autóvezetését szolgáló ecodrive programot, a korábban sportosabban vezető dolgozók száz kilométerenként akár másfél liter üzemanyagot is meg tudtak spórolni. A PET-palackok tömegének tízszázalékos, palackonként két-három grammos csökkentésével 2007-ben 370 tonna műanyagot takarítottak meg – büszkélkednek, és mi inkább nem számolgatunk, hogy te jó isten, mennyi palack is készülhet a gyárban. (Segítünk, nagyjából 150 millió palack.)

Nem robbantottunk

Ráadásul, és ez szinte már sok is a jóból, megtudjuk, hogy a gyártás korszerűsítésével elérték, hogy egy liter üdítő előállításához az eddiginél hat decivel kevesebb víz is elég legyen. Először megrémülünk, hogy ezentúl levegő lesz a literes üveg több mint felében, mintha levonták volna az egy liter kólából a rá rakódó közterheket. Persze nem, a gyártáshoz kell ennyivel kevesebb víz, mondják, és ekkor megkönnyebbülünk, mint Pemberton doktor, a kóla feltalálója, amikor az egész palackozásos macerát el tudta adni egyetlen dollárért.

Sajnos, már csak távozáskor jut eszünkbe, hogy nemcsak a nagy titkot nem tudtuk meg – ez, mondjuk, nem csoda –, hanem nem is láttunk olyan töltősort, ahol éppen kóla készült volna. Így aztán nem tudtuk kipróbálni, felrobbanna-e az egész gyár, ha a nagy katyvaszba, ahogy azt egy videón láttuk, bedobnánk, ha nem is egy darab, de egy kiló mentolos cukrot. Így viszont sértetlen maradt a globalizált multitőke nagy dunaharaszti szentélye: a kólagyár, a szomszédjában Zwackék Unikum-gyára, az úttest túloldalán a Tesco, a Lidl, a Lidl miatt meg nem nyitható Aldi. „És egy McDonald’s is lesz itt nemsoká” – mutat a kísérőnk egy üres placcra, ahol várhatóan a legfrissebb kólaszirupos kólát ihatja meg a kedves vendég hamarosan.