Kizsákmányol minket a külföld?

Egy ország általános életszínvonalát gyakran szokták az országban előállított össztermék, a GDP alapján jellemezni. Ennek a jól ismert kritikákon (környezeti károk, jövedelemegyenlőtlenség stb. figyelmen kívül hagyása) túl egyéb, kézenfekvő korlátai is vannak. Egyszerűen fogalmazva: a GDP-mutató nem mond semmit arról, hogy a megtermelt érték kihez kerül, külföldi vagy belföldi gazdasági szereplőkhöz. Ha például egy országba rendszeresen érkezik jövedelem külföldről (például azért, mert az ott dolgozó vendégmunkások tömege hazautalja a munkabérét), akkor valójában az országban élők tartósan többet költhetnek annál, mint amit a GDP jelez. Ugyanígy lehetséges például az is, hogy a külföldi tőketulajdonos realizálja a hazai vállalati profit egy részét, így azt nem a belföldieket gazdagítja. Utóbbi példa régi toposza a magyar laikus közbeszédnek, az összeesküvés-elméletek hívői egészen színesen tudják magyarázni, hogyan is tűnik el a pénz az országból, és miért is vagyunk mi "ilyen" szegények.

Akkor hogyan is számoljunk?

A hazai össztermék (GDP) helyett érdemes a nemzeti összjövedelem (GNI) mutatójára koncentrálni. A GDP-t korrigálni kell a külföldről származó elköthető jövedelmekkel (a hazautalt munkabérekkel, a vállalattulajdonosok osztalékával, illetve az EU-támogatásokkal), hiszen ennyivel több elkölthető pénz kerül a belföldi gazdasági szereplőkhöz. Ellenkező irányú korrekciót igényel például az itt dolgozó külföldiek hazautalt fizetése, a külföldi (rész)tulajdonú vállalatok nyeresége, illetve a külföldnek fizetett kamatok. Ezek a korrekciók a GDP mutatótól elvezetnek a GNI-hoz, és így választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy vajon többet, vagy kevesebbet költhetünk annál, mint amit idehaza megtermelünk, illetve milyen tényezők játszanak ebben szerepet.

Az alábbi táblázatból például láthatjuk, hogy 2008-ban Magyarországon (a magyarok és a külföldiek együttesen) nagyjából 26,5 ezermilliárd forintnyi értéket állítottak elő. Ehhez jött még körülbelül 200 milliárd forint, ami a munkajövedelmek határon átnyúló mozgásainak egyenlege, illetve az EU-val szembeni 140 milliárdos pozitív szaldó. Ám a külföldi tőketulajdonosok realizált jövedelme (osztalék kamat stb.) nagyságrendekkel nagyobb tétel, még a hazaiak hasonló típusú bevételeivel összevont szaldó is 2,1 ezermilliárd forinttal csökkenti a "magyarok" jövedelmét. Ez összességében annyit jelent, hogy a 26,5 ezer milliárd forintos GDP-hez képest "csupán" 24,8 ezer milliárd forint a GNI, vagyis az elsődleges jövedelemelosztási folyamatok során a jövedelmek mintegy 7,2 százaléka kerül külföldi kézbe.

Miért ekkora?

Ahogy láthatjuk, ez a GDP-GNI rés a 90-es évek végi, 2000-es évek eleji stagnálás után hirtelen szétnyílt. Az utóbbi öt évből négyben a GNI rendre kisebb ütemben bővült, mint a GDP, elsősorban azért, mert a külföld tulajdonosi jövedelmei igen gyorsan növekedtek.

Ha kicsit alaposabban a számok mögé nézünk, azt is láthatjuk, hogy a külföldiek nem annyira a vállalati osztalékokból "gazdagodnak" ilyen látványosan, hanem az úgynevezett adósság típusú jövedelmekből. Előbbiek hat év alatt a másfélszeresére, utóbbiak viszont több mint négyszeresére duzzadtak.

Mit jelent mindez a hétköznapok nyelvére lefordítva? A magyar gazdaság termelését (de főleg költekezését) a külföld hitelekkel finanszírozta - méghozzá hitelekkel. Ennek eredményeként viszont az állam és a lakosság kamatkiadásai jelentősen megugrottak: az előrehozott fogyasztás árát meg kell fizetni.

Sok ez vagy kevés?

Láthatjuk, hogy a külföldiekhez kerülő jövedelmek növekedésének oka (1) a korábbi befektetésekből származó növekvő profit, illetve (2) az előrehozott fogyasztást megfinanszírozó hitelek növekedése. Ez esetben megfogalmazhatjuk azt az egyszerű sejtést, hogy a világon ott lehet széles (és egyre szélesedő) a GDP-GNI rés, ahol jelentős mennyiségű, évekre berendezkedett működőtőke és/vagy látványos eladósodási hullám zajlik. Ez alapján Magyarországnak bizonyára az élmezőnyben kell lennie, és ezt a hipotézist gyorsan ellenőrizhetjük az Európai Unió Ameco adatbázisából. Bár a magyar számok némiképp eltérnek a legfrissebb hivatalos hazai statisztikától, a megállapításunk így is érvényes: hazánkban az egyik legnagyobb a külföldiekhez kerülő jövedelem a GDP arányában. Az adatok szerint minket csak az egészen sajátos gazdaságszerkezetű Luxemburg, illetve az óriási tengerentúli működőtőkét vonzó Írország előz meg.

Ha a régiós országokat figyeljük, akkor megállapíthatjuk, hogy a magyar fejlődési pálya ezzel együtt sem egyedi. A cseh, az észt és a román GNI is egyre nagyobb elmaradásba kerül a GDP-hez képest, és visszafogottabban ugyan, de hasonló tendencia figyelhető meg a lengyeleknél és a szlovákoknál is.

Tanulságok

Bizonyára a fentiekből is látszik, hogy a külföldiek kezébe kerülő jövedelmek növekedése gazdasági szerkezetünkből fakad, és tulajdonképpen természetes folyamat egy tőkét intenzíven bevonó gazdaság esetében. Ahogy a hitelező kamatot, a befektető profitot vár el befektetéseiért, ez az ára a magyar gazdaság tőkeigényének kielégítésének. Ugyanakkor ennek a fejlődési pályának nyilván megvannak a korlátai. Az eladósodásra alapozott növekedés fenntarthatatlanságát nyilván nem kell ecsetelni, de a versenyképes hazai gazdaság fejlődésével az is elvárható, hogy a nemzetközi működőtőkeáramlás másik oldalán is hangsúlyosabban jelenjünk meg.

Ezzel együtt a ga magyar gazdaság jelenlegi problémái más okokra vezethetők vissza. Aligha kétséges, hogy a foglalkoztatottságunk, munkatermelékenységünk, világkereskedelemben való részvételünk, de életszínvonalunk sem itt lenne ott a külföldi működőtőkére alapozott modernizáció nélkül. Csak hát ahogy mindennek, ennek is ára van.

És ha ennek ellenére még mindig abban látnánk szegénységünk okait, hogy nem költhetjük el a teljes GDP-nket szabadon, jusson eszünkbe, hogy a visszaforgatott profit (ez önmagában a GDP 1-2 százalékát teszi ki hosszú évek átlagában) és a friss tőkebeáramlás révén is jutunk további külföldi forráshoz, vagyis életszínvonalunk egyáltalán nem mond ellent gazdasági fejlettségünknek.