Egymillió maszek országa

A nyolcvanas években egyszer egy váci autószerelő kisiparos hatvanezer forint éves jövedelmet vallott be, és ennek alapján kérte az adója megállapítását. A kivetőbizottság, majd a felszólamlási bizottság ezt az összeget végül nyolcvan- és kilencvenezer forint közé tornászta fel, és ekkora jövedelem adójának megfizetésére kötelezte a vállalkozót.

A helyzet súlyát érzékelteti, hogy ebben a kifejezetten jattolós szakmában akkor a váci AFIT-nál – egy állami szervízben – egy szakmunkás egész évi bére 172 000 forint volt, igaz, neki nem kellett adóznia utána. Ezzel a példával enged bepillantást a nyolcvanas évek első látásra keszekuszának tűnő adószabályaiba Vámosi-Nagy Szabolcs adószakértő, volt APEH-elnökhelyettes, az Ernst&Young adószakértője, aki az említett időszakban a Pest megyei illetékhivatal vezetőjeként foglalkozott az adózással.

Akkoriban ugyanis – az 1986-ban kezdődött nagy adóreform-folyamatig – nem volt a magánszektorral foglalkozó központi adóhatóság Magyarországon. Persze, miért is lett volna, igazából adórendszer sem volt. A gazdasági élet túlnyomó részét – még a nyolcvanas évek végén is több mint kilencven százalékát – az állami-szövetkezeti szektor uralta.

Márpedig ezen a területen az állam lényegében tulajdonosként határozta meg és szedte be az adókat (nem csoda, hogy ezekben a szektorokban az adókoncentráció időnként megközelítette a hetven százalékot). Ezt a feladatot a pénzügyminisztériumban 1967-ben létrehozott bevételi főigazgatóság látta el, lényegében ez volt a majdani APEH egyik elődje. A másik előd egy nem központosított szerv, a megyei illetékhivatalok hálózata, amely a nyolcvanas évek elejétől erősödő magánszektor – ezt a szót rövidítette Kellér Dezső maszekké – adóbeszedését intézte.

A maszek is lehet szocialista

„Az a szocialista, ami gazdaságosabb, ami hatékonyabb, ami valamennyiünk gyarapodását, a fejlődést szolgálja... ez az elgondolás nem azt célozza meg, hogy most egy csapásra valami egészen új, valami egészen más vagy pláne holmi maszek világ valósuljon meg” – fogalmazott a Közgazdász 1981. május 19-i számában Liska Tibor az akkor elhatározott, az ország gazdasági életét döntően befolyásoló változásokról.

A parlament 1981-ben alkotta meg azt az 1982-ben hatályba lépett törvényt, amely teret engedett a gmk-k, a vgmk-k, a polgári jogi társaságok (pjt-k), kisszövetkezetek, továbbá az ipari és szövetkezeti, szolgáltató szakcsoportok létrehozásának.

Emellett ekkoriban döntött úgy a magyar gazdaságirányítás – az 1960-as években indult, de a hetvenes években megakadt gazdasági mechanizmus újraélesztésének jegyében –, hogy szélesíti a kisvállalkozók lehetőségeit a kereskedelemben és a vendéglátásban. Mindennek az alapja a mezőgazdaságban már a hatvanas évektől működő háztáji és kisegítő gazdaságok rendszerének sikere volt.

A magánszektor megjelenése új tartalmat adott bizonyos adószabályoknak is. A magánszemélyekre a hetvenes évek elejétől három jövedelmi szabály vonatkozott. Volt egy általános jövedelemadó, ami épp az nem volt, aminek hívták: általános. Mentes volt alóla – összegtől függetlenül – a lakossági keresetek túlnyomó része, a munkabér, a szövetkezeti tagsági juttatást, a gyes, a gyed, a nyugdíj.

A mezőgazdasági magánszektornak viszont volt külön adója, amit a háztáji és kisegítő gazdaságok jövedelemadójának neveztek, de az sem az volt, aminek hívták: tartalmilag ugyanis nem jövedelemadó volt, hanem területnagysághoz kötődő tételes adó. Ez kiegészült a lóadóval vagy a gépi lóadóval: ha valakinek lova vagy erőgépe volt, akkor az adó alapjául szolgáló négyzetméterárat különböző szorzókkal kellett felszorozni.

Volt külön egy jövedelemadó a szellemi tevékenységet folytatóknak, színészeknek, újságíróknak, művészeknek. Ez lényegében az általános jövedelemadó lefordítása volt a szellemi foglalkozásokra, és a legenda szerint azért kellett bevezetni, mert valamelyik vezető művész egyszer kifakadt: hogy néz ki az, hogy ő a suszterral egyformán adózik, mondta Vámosi-Nagy Szabolcs. Tartalmilag viszont annyira egyező volt az általános jövedelemadóval, hogy a nyolcvanas években vissza is olvasztották abba.

Az általánosnak mondott jövedelemadó célja tipikusan a kisiparosok, kiskereskedők adóztatása volt, ahogyan a maszekokra vonatkozott a magánszemélyek forgalmi adója is. Utóbbi hasonlított a mostani áfára, azzal az eltéréssel, hogy annál az értékesítési lánc egyes fázisaiban halmozódhatott az adó. Emellett a nyolcvanas években megjelent egy, a gmk-kra kivetett háromszázalékos társasági adó is, sorolja a maszekvilágot sújtó adókat Vámosi-Nagy.

Ki mit mondott, úgy aratott

Pontosabban csak elvben sújtó adókról beszélhetünk. A maszekoknak ugyanis hiába kellett tételes könyvelést, bevételi-kiadási nyilvántartást vezetniük, jövedelmüket bemondás – a maszek önbevallása – alapján, tehát lényegében becsléssel állapították meg. A bevallást a megyei adóközösséghez nyújtották be, volt egy kivetőbizottság és egy, a hivatal három, a szakmai érdekképviseletek négy tagja alkotta felszólamlási bizottság, ezek állapították meg, hogy a bevallás jó-e, vagy sem, és megmondták, mennyi adót kell fizetni.

Mivel az elbírálásnál a szakmai érdekképviseleti szervezetek voltak többségben, a hosszú alkumechanizmusban kialkudott hivatalos jövedelem és adó összege általában a maszekok szája íze szerint alakult, lényegében az érintettek állapították meg önmaguk adóját.

Vámosi-Nagy szerint ez az időszak (is) alapozta meg a máig jellemző adómorált, azok az évek, amikor a lángossütők és az autószerelők milliókat kerestek, de a szakmunkások jövedelmének felét, harmadát adózták le. Lebukni alig bukott le valaki, a szakértő saját hivatali idejéből egyet tudott felidézni: a fővárosi agglomeráció egyik sikeres autókereskedőjét válásuk után az elhagyott feleség buktatta le azzal, hogy bevitte az illetékhivatalba az üzletember valódi könyvelését.

Ha fizetett, nagyon sokat fizetett

Persze az is tény, hogy az adóköteles jövedelmek adója igen tekintélyes volt, például az évi kétszázezer forint fölötti jövedelemrésznek már a hetvenöt százalékát elvitte az adó (vagyis vitte volna, ha valaki ennyit vall be). Ráadásul volt egy községfejlesztési hozzájárulásnak (köfa) hívott pótadó is, ami az adó húsz százaléka volt, így a teljes adóterhelés ezen a jövedelmi szinten már elérte a kilencven százalékot.

Arra a felvetésre, hogy nem az ilyen súlyos adóterhek miatt intézményesült-e már a rendszerváltás előtt nyolc-tíz évvel Magyarországon az adóelkerülés, Vámosi-Nagy azt mondta, hogy ez „szövegelés”, épp úgy, mint az az évszázados érvelés, amit tatárról, törökről, labancról, oroszról mondtunk, hogy ezeknek mi nem adózunk. „És most senki sem ül a nyakunkon, és mégis, most is azt mondjuk, hogy ezeknek sem adózunk, mert akárki van kormányon, az ellopja, ami azért társadalmi szinten nem igaz.”

Arról nem készült társadalmi, gazdasági felmérés, hogy mekkora volt a magánszektorban az eltitkolt jövedelmek aránya, de a szakértő szerint elérte az ötven százalékot. Sőt: „Ha valaki számításokkal megalapozottan azt mondaná, hogy hetven százalékot, azon sem lepődnék meg” – teszi Vámosi-Nagy, és felidézi, hogy amikor a hetvenes évek végén a benzinkutas szomszédjával együtt fizették – jövedelemalapon – az óvodát, ő háromszor annyit fizetett, mint a szomszéd. Aki egyébént 1978-ban a kétéves gyerekének már elektromos kismotort vett.

Egymillió maszek

„A maszekvilág primitív kapitalizmusa átmeneti sikert hozott a kiskapuk országos méretű keresése, a szabályok felrúgása és megkerülése révén” – így értékelte a nyolcvanas évek elején kialakuló új gazdasági szerkezetet Ágh Attila is 2004 elején. És hogy mennyire volt a kiskapuk keresése országos méretű? 1988 végén 2847 kisszövetlezet volt az országban, ezekben fő- vagy mellékállásban, illetve kisegítőként 171 ezren dolgoztak. Gmk-ból már az első évben, 1982-ben több mint kétezer alakult, tizenkétezer taggal, a nyolcvanas évek végén már nyolcvanezer embernek adott munkát tizenegyezer gmk. A csúcsot a vgmk-k érték el: 1986-ban 268 ezer embernek adtak munkát és jövedelmet, a pjt-kben a csúcsot tizenötezer ember jelentette, a szakcsoportoknak a nyolcvanas évek végén ötvenezer tagjuk volt.

Mindezt összeadva nagyjából ötszáznyolcvanezret kapunk. Ha ehhez hozzávesszük a háztájival rendelkező vagy a mezőgazdaságban önállóan dolgozó körülbelül kétszáznegyvenezer embert, valamint a gazdasági tevékenységet nem társasági formában, hanem magánszemélyként végző maszekokat is, nagyjából egymillió ember élt a nyolcvanas évek második felében a maszekvilág primitív kapitalizmusában (és ezt támasztja alá a KSH-becslés is, miszerint 1988-ban már a kisvállalkozói szervezetekben képződött a nemzeti jövedelem tizenegy százaléka).

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!