Az állam is nyugdíjtőzsdézni fog

Mi történt eddig?

A kormány a nyugdíjrendszer totális átalakítását indította el. Az eddig három lábon álló rendszerből kiveszik a középsőt, a kötelező magánnyugdíjpénztári ágat és megtartják az állami (az első) illetve az önkéntes (harmadik) pillért.

A középső, kötelező nyugdíjpénztári – kettesnek is nevezett – pillér 1998 óta gyűjti a munkavállalók megtakarításait. Eddig közel háromezer milliárd forint halmozódott föl a rendszerben, amit a pénztárak főként állampapírokban és részvényekben tartanak. Tagjaiknak egyéni számlát vezetnek, ahol mindenki láthatja, mennyit fizetett be, és hogy a hozamokkal együtt éppen hogy áll. Ez a pénz mindenkinek a magántulajdona.

A rendszert 1998-ban azért hozták létre, hogy tagjai ne csak az államtól számíthassanak nyugdíjra, hanem saját nyugdíjcélú megtakarításaik is legyenek, ami elméletileg biztonságosabbá és kiszámíthatóbbá teszi az egész szisztémát.

Miért döntöttek a felszámolás mellett?

Röviden azért, mert a rendszer egyelőre csak viszi a pénzt, a megtérüléshez több évtized kell, a négyéves ciklusokban gondolkodó politikai vezetés ezért ellenérdekelt a fenntartásában.

A nyugdíjpénztárak léte tisztán a költségvetés egyenlege szempontjából akkor térül meg, amikor már mindenki innen kapja a nyugdíja egy részét. Ehhez az kell, hogy minden nyugdíjas pénztártag legyen, azonban a rendszerhez '98-ban és az azóta eltelt években a nyugdíjtól messzebb álló fiatalabb munkavállalók csatlakoztak. (A magánpénztárak nehezen forintosítható, de nagyon fontos szerepe még a sokszor emlegetett öngondoskodás, a hosszú távú tervezés jelentőségének elterjesztése.)

Amíg többségük nem éri el a nyugdíjkorhatárt, addig a magánnyugdíjpénztárakba utalt járulékok hiányoznak az állami alapból, ahonnan a jelenlegi kifizetéseket kell biztosítani.

Ezt a hiányt a költségvetés állja, ami kényelmetlen, hiszen évente százmilliárd forintokról van szó. A politikai vezetés most úgy gondolkodik, hogy ezt a pénzt sokkal jobb lenne másra költeni, sőt még jobb lenne, ha a '98 óta a pénztári egyéni számlákon felgyűlt pénzt – ez az a bizonyos háromezer milliárd forint – is fel lehetne élni, azzal, hogy a teljes vagyont az állami költségvetésbe csatornázzák.

Az igazsághoz tartozik, hogy a Fidesz októberig nem akarta felszámolni a pénztárakat, sőt, a kampányban azok védelmére tett ígéretet. Magyar diplomaták más országok képviselőivel összefogva egész nyáron lobbiztak Brüsszelnél, hogy a kötelező magánnyugdíjrendszer működése miatt keletkező államháztartási hiány ne duzzassza a statisztikákban megjelenő államadósságot. Ehhez az európai adósságelszámolási szabályok átírására lett volna szükség, amire Brüsszel nemet mondott. A Fidesz ezután döntött a rendszer felperzselése mellett.

Hogyan számolják fel a kasszákat?

A kormány négy közvetett eszközt vetett be a pénztárak ellen. Első lépésként az állami pillérbe irányította a kötelező pénztári tagdíjakat az idén novembertől 2011 végégig tartó időszakra (novemberig a pénztártagok nyugdíjjárulékának kisebb része a kasszákhoz, nagyobb része az állami nyugdíjalapba került).

Második lépésként egy törvénnyel lehetőséget adott, hogy a hárommillió pénztártag elhagyja a kasszáját, tehát minden korábbi megtakarítását az államnak adja és minden járulékát a jövőben kizárólag az államnak fizesse – ha akarja. Az állami pillér kapuját októberben nyitották ki.

Harmadik lépésként a kormány szerdán bejelentette: aki nem tér vissza az állami pillérbe, egész pontosan nem oda fizeti a 24 százalékos járulék mellett az eddig a pénztáraknak utalt 8 százalékot is, nem fog állami nyugdíjat kapni. Erre mondják a kasszák, hogy a választás nem szabad, hiszen a hatalom pisztolyt tart az emberek fejéhez, így nem kérdés, hogy mindenki a visszalépés mellett dönt, a kasszák pedig tagok, vagyon és bevételek nélkül maradnak. Az átlépésre 45 nap lesz december közepe és január vége között. Csak az marad kasszatag, aki erről külön nyilatkozik írásban, mindenki más automatikusan átsorolódik az állami nyugdíjrendszerbe jövő év február 1-jétől.

Ezt még nem fogadta el a parlament, az erről szóló törvényt ma nyújthatják be az országgyűlésnek – ahogy a negyedik, már az önkéntes kasszák létét is fenyegető intézkedésről szóló javaslatot sem. Ennek lényege, hogy a kasszák működési kiadásait negyedére, ötödére csökkentik azzal, hogy nagyon alacsony szabják meg a működésre fordítható kiadások felső határát.

A kormány tehát nem zárja be közvetlenül a pénztárakat, csupán ellehetetleníti működésüket, hiszen a csökkenő taglétszám, illetve költségszint mellett a leghatékonyabban működők is bedőlhetnek.

Tőzsdéztek-e a kasszák, veszélyben volt-e a megtakarítás?

A kasszák a felhalmozott vagyon egy résztét, majd felét részvényekben, befektetési jegyekben tartották. Mivel az állami rendszerbe visszalépők viszik eddigi megtakarításaikat, a részvények (például a Budapesti Értéktőzsdén szereplő nagyvállalatok papírjai) a tervek szerint az államhoz kerülnek. Ezeket nem egyből adják el, mert a megugró kínálat csökkentené az árfolyamokat, hanem fokozatosan értékesítik – az eladások ütemezésről az Államadósság Kezelő Központ kötelékében működő tanács dönt. Ha nyugdíjtőzsdéről beszélünk, az legalább átmenetileg az államosítás után is folytatódik. Ráadásul az állami alapkezelőnek sokkal rövidebb időn belül kell utóbb igazolható, nem korrigálható döntést hoznia arról, miért az adott pillanatban adta el a részvényeket.

A miniszterelnök a nyugdíjvédelmi programnak keresztelt hadjáratot azzal indította, hogy a pénztári rendszer totális kudarc, mert a megtakarítások eltűntek a nyugdíjtőzsdén a kasszák felelőtlensége miatt, ráadásul ők ebből jó nagy hasznot húztak a magas működési költségekből lecsípett profitokon keresztül.

A kevés tiltakozó – javarészt maguk a nyugdíjpénztárak, a nyugdíjszakértők és néhány vezető közgazdász – azzal érvelt, hogy a pénz nem tűnt el, a 2008-as tőzsdei lejtmenet veszteségeit a kasszák nagyobbrészt ledolgozták, a működés 12 éve alatt a jellemzően magas infláció ellenére egy százalékot megközelítő reálhozamot értek el.

Ez persze nagyon kevés, de az is sokszor elhangzott, hogy az utóbbi években átírt szabályozás, az újragondolt befektetési stratégia, a költségek folyamatos csökkenése hamarosan hozni fogja a várt eredményeket, ezért nem szabad felszámolni a szektort, ami ráadásul a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságának egyik alapfeltétele.

Aki visszalép, elveszíti a magántulajdonát?

Igen. A pénztáraknál gyarapodó vagyon annak minősült, az államnál ilyen nem lesz. Persze kevés pénztártag érezte pénztári számláján gyűlő befizetéseit a sajátjának, hiszen sosem látta a pénzt, az elköltéséről nem rendelkezhetett szabadon. A befizetések pusztán egy számként jelentek meg a fizetési papíron, amihez csak a nyugdíjkorhatár elérésével lehetett volna hozzáférni, apránként, járadékfizetés formájában.

A vagyon magántulajdon jellege eddig leginkább érzékelhetően a számla korlátoktól mentes örökölhetőségében nyilvánult meg. Ha egy pénztártag meghalt, számlájának egyenlegét megkapták az örökösök. Az állami rendszerben az eddig is működő özvegyi nyugdíj és árvaellátás bővítésével ígérik ezt kompenzálni, de ez nem egyenlő az örökléssel.

Lesz-e egyéni számla az állami rendszerben?

A tervek szerint bevezetik, de ezeken a befizetéseinket nem személyes vagyonként tartják nyilván. A számlákból csak az fog kiderülni, hogy fizetik-e a munkaadók rendesen  a járulékot, illetve, hogy az éppen hatályos szabályok szerint ki mekkora nyugdíjra számíthat. Ez ellentétes a nyugdíjpénztárakban megszokott számlavezetéssel, ahol mindenki forintra pontosan látja az összes korábbi befizetését annak hozamaival együtt.

Biztosan nem éri meg kasszatagnak maradni?

Ezzel kapcsolatos számításokat még nem jelentettek meg a pénztárak, de elképzelhető, hogy a nyugdíjtól távol lévő, magas keresetű munkavállalók jobban járhatnak, ha megtartják privát nyugdíjszámlájukat és lemondanak későbbi állami nyugdíjjogosultságukról. A kérdésre akkor lehetne biztos választ adni, ha legalább nagy vonalakban tudnánk, hogy az előttünk álló évtizedekben hogyan alakul át az állami nyugdíjrendszer – ezt viszont senki nem látja, így tényleges összehasonlításra sincs igazi lehetőség.

Ha a jelenlegi munkapiaci és népesedési, illetve gazdasági növekedési kilátások nem javulnak erőteljesen, az állami nyugdíjkifizetéseket állandóan hozzá kell majd igazítani a körülményekhez, a korhatárt emelni, illetve a nyugdíjakat csökkenteni kell.

Nem lehet kizárni, hogy amíg a mai fiatalok elérik a nyugdíjkorhatárt, reálértéken a mainál nagyságrendekkel kisebb nyugdíjat kapnak majd. Ebben az esetben akár úgy is kifizetődő lehet a kasszatagság, ha ez az állami nyugdíj elvesztésével jár.