Nincs elég pénze? Csináljon magának!

Magyarországon a 2009-ben Sopronban bevezetett kékfrank az első „helyi pénz”, bár ha 2008 őszén a bicskei időközi polgármester-választáson többek között a Rendszerváltó Fórum, a Nemzeti Erők Mozgalma és a Nemzeti Erők Szövetsége támogatásával induló Mészáros András nyer, talán még hamarabb is lehetett volna települési pénzünk. Ami persze nem is pénz.

„A magyar nyelv lefoglal bizonyos fogalmakat, de nem biztos, hogy pontosan. Az emberek nem a hitelintézeti törvényen nevelkednek, a mindennapi szóhasználat és a jog elválik egymástól” – mondja Varga István. Ő a kékfrank szellemi atyja, egyben a hivatalos magyar fizetőeszköz, rövidebben a pénz kibocsátásáért felelős Magyar Nemzeti Bank felügyelőbizottságának Jobbik által delegált tagja.

Első hallásra érzünk egy kis ellentmondást abban, hogy a pénzkibocsátás monopóliumát élvező nemzeti bank fb-jének tagja egyben a forint vetélytársának szánt „helyi pénzek” mentora is, de gyorsan megtudjuk tőle, hogy tévedünk, kétszeresen is.

Először is azért, mert „az agyakban vannak bemosott sztereotípiák, ennek ellenére tény: az MNB nem pénz-, hanem bankjegy- és érmekibocsátásra jogosult. A pénzt mint számlapénzt a bankrendszer hozza létre, abban senkinek nincs monopóliuma” – tudjuk meg Varga Istvántól.

Kettős beszéd

A kékfrank tehát mégsem pénz, bár ezek szerint lehetne. „Én mindig hangsúlyozom, hogy ez nem pénz, de azért, mert differenciáltan gondolkodom” – mondja Varga. (A kékfrankos honlapján is él a kettős beszéd: használják a hivatalos utalvány megnevezést éppúgy, mint a köznyelvben elterjedt „helyi pénz” kifejezést.)

Aztán tévedünk azért is, mert azt gondoljuk, hogy a soproni pénzt (utalványt) a forint vetélytársának szánják. Hát nem. A forinthoz hasonlóan 500-as, 1000-es, 2000-es, 5000-es, 10 000-es és 20 000-es címletekben nyomott kékfrankot „a készpénzhasználattal párhuzamosan lehet használni” – mondja az ötletgazda. Aki szerint azért nem a jogilag helyénvaló utalvány megnevezés terjedt el, mert „az utalványról mindenki egyszeri felhasználásra gondol, a kékfrank viszont többször használatos, akárcsak a pénz”.

Euró, forint, kékfrank

Hogy hogyan is működik a kékfrankon alapuló helyi pénzes rendszer? Az ember csatlakozik a kékfrankot forgalmazó szövetkezethez 100 euró befizetésével (ezt, ha majd ki akar szállni, visszakapja). Letétbe helyez a szövetkezetben meghatározott összegű forintot, aminek fejében ugyanolyan értékű kékfrankot kap, mondjuk egymillió forintért egymillió kékfrankot (tömegek aligha válthattak át ennyi forintot, ugyanis az érintettek szerint csak tízmilliós kékfrankmennyiség van forgalomban). Ezzel fizethet a kékfrankot elfogadó helyeken, amiből Varga István szerint nagyjából négyszáz van Sopronban és környékén. Ennek ellenére amikor ott jártunk, kávézni nem tudtunk volna kékfrankért, volt, ahol még csak nem is hallottak róla.

Aki kékfrankot kap – ezek szövetkezeti tagok vagy elfogadóhelyek lehetnek, munkabért például nem lehet vele fizetni –, az más kékfrank-elfogadóhelyeken fizethet vele, vagy visszaválthatja forintra. Ez utóbbi esetben azonban bukik 2 százalék+áfát, ennyi ugyanis a kékfrank forintra váltásának költsége. Márpedig váltani előbb-utóbb kell, hiszen például a közterheket – akár a helyi adókat is – nem lehet kékfrankban megfizetni. És nem működhet egyébként sem egy teljesen zárt soproni és Sopron-környéki gazdaság, ahol minden beszerezhető, hacsak észak-koreai hatékonysággal nem.

Hogy mire jó akkor ez az egész? A „helyi pénzek” hívei azt mondják, hogy ezzel a módszerrel enyhíthető a gazdaságot fojtogató pénzszűke: az egymillió forintunkból kétmillió forintnyi pénz (vagy mi) lesz, ami foroghat a gazdaságban. A helyi – külföldön közösséginek is hívott – pénz az élénkítés eszköze, ami forint nélkül is mozgatja a gazdaságot – mondják a hívei.

Nem látni a helyi pénz bevezetésének és használatának közgazdasági indokát – reagál erre Bartha Lajos, a Magyar Nemzeti Bank pénzforgalmi és értékpapír-elszámolási területének igazgatója. A pénzszűke közgazdaságilag ugyanis nem értelmezhető fogalom, a hitelkihelyezéssel a gazdaságba annyi pénzt áramoltathat a bankrendszer, amennyire a gazdaság szereplőinek szükségük van, ha pedig a gazdaság szereplői közötti bizalomhiány miatt szűkös az egymás közötti vagy a hitelintézetek általi hitelezés, azon önmagában egy újfajta papírdarab kinyomtatása nem sokat segít.

Több nem lesz, sőt

Ráadásul a soproni kékfrank nem is növeli a gazdaságban lévő pénz mennyiségét, hiszen amennyi kékfrankot kibocsát a szövetkezet, annyi forintot ki is von a forgalomból. Sőt a visszaváltási illeték miatt ez elég drága mulatság. Márpedig ez történik: jelenleg a kékfrankok több mint 60 százalékát azonnal visszaváltják forintra. Persze a visszaváltási illeték bevezetése annak fényében érthető, hogy a papírutalványok előállítása önmagában igen költséges. Többek között ebből is fakad, hogy sok ilyen kezdeményezés még a nyomdai költségeket sem tudja megtéríteni kibocsátójának vagy használóinak. Ezért is fontos az óvatosság és az erőforrások pazarlásának elkerülése.

A német jegybank ilyen kezdeményezésekkel foglalkozó tanulmánya arra jutott, hogy a helyi pénzek közgazdasági szempontból úgynevezett jóléti veszteséget okoznak. Ezt azt jelenti, hogy társadalmi költségeik magasabbak a hasznuknál, például azért, mert a készpénzhasználat drágább az elektronikus pénz használatánál, a helyi pénzek pedig jellemzően csak fizikai formában léteznek, elektronikusban nem, illetve azért, mert feleslegesen kettéválasztják a pénz  elszámolási és fizetési egység funkcióját. Az úgynevezett helyi pénzek Németországban zsákutcának bizonyultak, ezt támasztják alá a számok is: 530 milliárd forgalomban lévő eurókészpénz, valamint mintegy 7100 milliárd eurónyi számlapénz mellett csak 400-500 ezer eurónyi értékű helyi pénz van forgalomban.

Jogilag is aggályosnak tartja a hazai helyzet az MNB: a „helyi pénz” kezdeményezések által használt utalványokról ugyanis semmilyen ügyfélvédelmi jogszabály nem rendelkezik, azt viszont kimondja, hogy Magyarországon törvényes fizetőeszközt csak a jegybank bocsáthat ki. „Az úgynevezett helyi pénz nem több egy utalványnál, annak is kellene nevezni minden körülmények között" – mondja Bartha. Az is veszélyes lehet az MNB szerint, hogy a jelenlegi nettó 2 százalékos visszaváltási illetéket a szövetkezet – minden előzetes bejelentési kötelezettség nélkül – bármikor bármilyen magasra felemelheti.

Hamis biztonságérzet

A jegybanki szakember kockázatosnak tartja az úgynevezett „helyi pénzek” használatát gyakorlati szempontból is. „Ki felel az esetlegesen felbukkanó hamis kékfrankokért, illetve egyáltalán: milyen bűncselekménynek számít a kékfrankhamisítás?” – teszi fel a kérdést Bartha. Kockázatot jelenthet a helyi pénzek használóinak az is, hogy ha az annak adminisztrációját végző pénzintézet csődbe megy, akkor nem biztos, hogy a helyi pénz fedezeteként letétbe helyezett forintjukat megkapják, az ugyanis nem a felhasználó, hanem a helyi pénz kibocsátását végző szövetkezet nevén van a pénzintézetben.

A jegybank veszélyesnek tartja a helyi pénzek terjedését azért is, mert szerintük a mostani helyzet a fogyasztókban hamis biztonságérzetet alakíthat ki. Ezt segítenek megalapozni az utalványok fantázianevei – kékfrank, tallér, korona –, a formai hasonlóság a bankjegyekkel, de maga a helyi pénz megnevezés és a használat indoklása is (miszerint kevés a pénz a gazdaságban). A használók így azt hihetik, hogy a helyi pénz mögött is az állam áll, miközben a valóságban a kibocsátó – akiről adott esetben nem tudnak sokat – kockázatát viselik.

Az MNB aggodalmai ellenére az önkormányzatok a néhány évvel ezelőtti svájci frankos kötvénykibocsátás iránti lelkesedéshez hasonlóan lázzal csináltatnának maguknak saját pénzecskéket. Év eleji hírek szerint többek között Debrecen, Szombathely, Pécs és Veszprém is érdeklődik. A kékfrankos Sopron közelében, a Rábaközben a legelőrehaladottabbak az előkészületek, ott már idén bevezethetik a rábaközi tallért.

Ami persze szintén felvet egy kérdést. Azt, hogy néhány év múlva, ha tényleg mindenki pénzt akar magának csinálni, ezeket egymás között el lehet-e, és ha igen, milyen árfolyamon számolni. Most annyi tűnik biztosnak, hogy egy tallér, ha lesz, egy kékfrankot fog érni. Hosszabb távon azonban kétséges, hogy minden helyi pénz egyenlő értékű maradhat.