Ha nem jön a tőke, áram sem lesz

Közel egy éve Párizsból követi a magyar eseményeket a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) gáz- és villamosenergia-piaci divíziójának vezetőjeként. Sokat kellet magyarázkodni kinn a magyar ügyek miatt?

A Nemzetközi Energiaügynökség időről-időre átvilágítja tagállamai energiapolitikáját, és Magyarország is tagállam. Az ügynökség 2011 nyarán publikálta megállapításait az országról. Nem Magyarország-specifikusan, hanem úgy általában minden fórumon hangsúlyozzuk a kiszámítható, befektetőbarát energiapolitikai környezet fontosságát. Az energia egy rendkívül tőkeintenzív ágazat, 1000 milliárd dollárokban lehet számolni a világgazdaság beruházási igényét a következő évtizedekben. Az olyan energiapolitikai vízió nem fog megvalósulni, amelyhez nem társul az a képesség, hogy óriási mennyiségű tőkét mozgósítson beruházásokra. A szabályozói környezet kiszámíthatósága és a befektetői környezet méltányolása kritikus sikertényező bármilyen energiapolitika esetében. Ez egy állandó, konzisztens üzenet, nem kizárólag Magyarországra vonatkozik.

De azért nyilván Magyarországra is: a tavaly megszületett energiastratégia megvalósítása például nem nagyon halad előre.

Az az energiapolitikai koncepció, amit Magyarországon megfogalmaztak, alapvetően progresszív és értelmes. Lényeges elemei: az atomenergia fontosságának a hangsúlyozása, az energiahatékonyság javítása, megújuló energia fejlesztések összhangban az ország adottságaival és finanszírozási kapacitásával, gázinfrastruktúra fejlesztés és diverzifikáció ösztönzése. Ezek az elképzelések abszolút összhangban vannak azzal, amiket mi gondolunk. A kritikus pont az, hogy rendelkezik-e a magyar jogi és szabályozási környezet azzal a mértékű stabilitással, kiszámíthatósággal és befektetőbarátsággal, ami lehetővé teszi a beruházások mozgósítását.

Rendelkezik?

Az egész európai energiaszektor finanszírozási nehézségekkel küzd, a bankszektornak a hitelezői kapacitását csökkentenie kell. Tehát amikor egy nagy európai befektetőnek döntenie kell egy angol meg egy magyar erőműprojekt között, akkor kérdés, elég versenyképes-e a magyar energiapolitikai környezet. Hogy a jogbiztonság, stabilitás, kiszámíthatóság, befektetőbarátság tekintetében megverné-e mondjuk Nagy-Britanniát. Ebből a szempontból nagyon nehéz optimistának lenni.

Mi van, ha nincsenek befektetők?

Az energiaipar tőkeintenzív ágazat, ha tartósan nincsenek beruházások, akkor az eszközállomány amortizálódik, az öreg kapacitások kiesnek, és ez előbb, vagy utóbb ellátási zavarokhoz vezet. Ez szintén nem magyar specialitás. Most például Dél-Afrikában súlyos villamosenergia-hiány van, aminek egyértelműen az az oka, hogy az ottani energiapolitikai környezet nem kellően befektetőbarát ahhoz, hogy új kapacitások létesüljenek. Szép hosszú listát lehet írni azokról az országokról, ahol a befektetői környezet ellátásbiztonsági zavarokat okozott.

Magyarország többek közt új atomerőművet is építene. Reális még egyáltalán ez az elképzelés?

A jövőben az éghajlatváltozás megfékezése érdekében alacsony karbonkibocsátású energiarendszerre lesz szükség. Ha megnézzük a rendelkezésre álló, alacsony karbonkibocsátású energiatermelési módokat, az atomenergia nagyon pozitív tulajdonsággal rendelkezik, versenyképes a szélenergiával, valamivel olcsóbb a napenergiánál. Európában új atomerőműépítés kapcsán most a legambíciózusabb Nagy-Britannia, velük állunk versenyben, amikor befektetőket keresünk a paksi projekthez. Csakhogy Nagy-Britannia egy AAA-besorolású ország a hitelminősítőknél. Elképzelhetetlen például, hogy egy angol kormány az előző, más pártszínezetű kormány által aláírt szerződést felülbírálna csak azért, mert kormányváltás volt. Ha pedig ilyen mégis bekövetkezne, nem kétséges, hogy az angol bíróságok gond nélkül megítélnének a kormánnyal szemben mondjuk egy egymilliárd fontos kártérítést. Vagyis ha lenne 10 milliárd euróm atomerőmű építésére, akkor az angol jogi és politikai környezet nem rossz hely az elköltésére.

A magyar bővítés a finanszírozás oldaláról kérdéses?

A befektetői kockázatok növelik a finanszírozás költségét. A 10 éves államkötvényhozam Angliában 2,5 százalék körül van, a magyar 8-9 százalék környékén. A kettő közötti különbség bőségesen elég arra, hogy megöljön egy atomerőmű-projektet. Drámai mértékben kellene javulnia az ország befektetői megítélésének és országkockázati prémiumának.

Az IMF-tárgyalások megkezdődésének hírére máris pozitívan reagált a piac. De hogy jutottunk egyáltalán idáig?

Ez egy makropénzügyi kérdés, nem az én specialitásom. Mindenesetre a dolognak van egy tágabb kontextusa: az eurózóna-krízis a hazai pénzügyi környezetet is nagy mértékben determinálja. Magyarország egy kis, nyitott gazdaság, sikere a világgazdaságban való integrációtól függ. Bármilyen olyan kísérlet, amely Magyarországot a világgazdaságtól elszigetelni akarja, kudarcra van ítélve. Ez tökéletesen nyilvánvaló, az ország méretéből, adottságaiból, elhelyezkedéséből következik.

A befektetői bizalomra van hatása az állam tulajdonosi törekvéseinek is az energetikában?

Az állami tulajdon az energetikában nem ritka, a kritikus kérdés csak az, hogy hogyan viselkedik ebben a szerepben. Amennyiben az állam valami oknál fogva úgy dönt, hogy tulajdonosként jelen akar lenni az energiaszektorban, akkor az energiapolitikai szabályozó tevékenységét szigorúan el kell választania a tulajdonosi szerepvállalásától. Az energiaszektorban lévő állami tulajdonnak üzleti logikát kell követnie. A nemzetközi gyakorlatban vannak jó példák és rossz példák is.

A norvég Statoillal kapcsolatban - amelyben a norvég kormány a többségi tulajdonos – épeszű ember nem vonja kétségbe azt, hogy szigorúan üzleti logika alapján, csúcstechnológiával és professzionálisan működik. Ha a Statoil igazgatósági tagok önéletrajzát leraknám az asztalra, nem tudnám kiválogatni, hogy kik azok, akiket a norvég kormány delegált, és kik azok, akiket a privát befektetők. Ezen kívül vannak nagyon rossz példák is, mint például az állammal összefonódott venezuelai olajvállalat, amely üzleti alapon nehezen értelmezhető tevékenységet folytat.

De ha az állam nem akar az üzletin kívüli szempontrendszert érvényesíteni, akkor miért nem bízza a piacra a dolgot?

Ez minden ország szuverén döntése. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban nincs állami tulajdon az energiaszektorban, Hollandiában és Norvégiában van. Franciaországban az államnak tradiconálisan erősebb szerepe van. Németországban a német szövetségi kormánynak nincs tulajdonrésze az energiaszektorban, de az önkormányzatoknak elég jelentős tulajdona van. Ez nagyon erőteljesen függ az adott politikai kontextustól, nem lehet kijelenteni, hogy mi a megfelelő modell. Amit ki lehet jelenteni: ha az állami tulajdon politikai motivációk alapján, és nem üzleti logikával működik, az nem fog jóra vezetni. Ez egészen biztos.

Magyarországon milyen logika alapján működik?

Ezt most hadd ne kommentáljam.

Mindenestre úgy tűnik, Magyarországon az energiaipar továbbra is fontos bevételforrás az állam számára, a konvergenciaprogramból kiderül, az ígéretekkel ellentétben a Robin Hood adó sem szűnik meg jövőre…

Úgy általában az energiaipar egy olyan iparág, amit a kormányok meg szoktak találni, ha pénzre van szükségük. Az előbb hosszasan dicsértem Nagy-Britanniát, de még ott is, amikor az olajár felment és az angol kormánynak pénzre volt szüksége, megemelték az olajtermelésre kivetett adót. A Shell meg a BP morgott, de aztán kifizette. Nem az adó szintje az, ami az igazi kérdés, a lényeg, hogy megtervezhető, világos, transzparens és hiteles legyen. Például Norvégiában nagyon sok adót kell fizetni az északi-tengeri olajkitermelésért, de bárki odamehet, kiszámolhatja, hogy ez így megéri-e, és a magas adók ellenére sokan érdeklődnek eziránt. Magyarországon az elmúlt időszakban az adórendszer struktúrája, az adózáshoz kapcsolódó tranzakciós költségek, az adórendszer kiszámíthatatlansága, a nehezen tervezhető változások jelentettek problémát.

Ha már adórendszer: a fogyasztási típusú adók felé való eltolódást jó iránynak tartja?

Igen, ez teljesen egyezik a modern adóelmélettel. Egy adott adóbevételt célszerű minél nagyobb mértékben a fogyasztásból beszedni, ez igaz. De az, hogy az adórendszer mennyi torzulást okoz, az nagyon nagy mértékben függ attól, hogy a nemzeti jövedelemnek hányadát próbálja az állam összeszedni. A nemzeti jövedelem ötven százalékát például csak súlyos torzulások árán lehet adókon keresztül kifacsarni a gazdaságból. Ezért nem igazán van történelmi példa arra, hogy egy költségvetési problémát adóemelésekkel és új adók bevezetésével fenntartható módon sikerült volna megoldani. A sikeres költségvetési stabilizációkat gyakorlatilag minden történelmi esetben a kiadási oldal reformjára alapozták. Nagyon erőteljes, széles konszenzus van ebben az ügyben.