Előre a kádári úton

"Várjuk az életet a spekulatív kapitalizmus után"; "harcolunk a társadalmat kizsákmányoló gazdasági rend ellen", "harcolunk azokkal, akik nem elégednek meg a tisztességes haszonnal".

Nyilvánvalóan mély nyomokat hagyott a Kádár-korszak hazánk gazdasági vezetőinek gondolkodásában is. A világgazdasági, majd az európai adósságválság előtt is gyakoriak voltak, de különösen azóta erősödtek fel azok a hazai gondolatok, amik már messze nem illeszthetők a jóléti állam koncepciójába, hanem keményen szembemennek a piacgazdaságtan alaplogikájával.

Az adott gazdasági problémák megoldása úgy, hogy közben a népszerűség se csökkenjen, láthatóan zavarokat okozott néhány vezetőnknél. Bár szinte minden hónapból össze lehetne gyűjteni valamilyen olyan antikapitalista ötletet, amire Kádár is csak csettinthetne, az alábbiakban csak néhány jellemző példát veszünk sorra.

Jobbikos felvetések azért nem szerepelnek, mert ők túl könnyű célpont lennének, hiszen bevallottan el akarják törölni hazánkban a kapitalizmust és helyette az izgalmasan hangzó ökoszociális nemzetgazdaságban gondolkoznak.

Ehhez annyi elég is talán, hogy ők mondanák meg, hogy mennyi az alapkamat, nem fizetnék vissza az államadósságot, saját "bankhálózatot" hoznának létre vagy például előírnák a multiknak, hogy mibe kell fektetniük a profitjukat. Emellett a Jobbikra írásban és szóban is jellemző, hogy a javaslataik nem véglegesen kidolgozottak, mint például a "gyermekneveléshez szükséges termékek és szolgáltatások 0 százalékos áfája".

Luxusprofit, extraprofit vs tisztességes profit

"A tisztességes profitot és luxusprofitot el kell választani egymástól." Orbán Viktor (2005)

"Az MSZP arra szólítja fel a Magyarországon működő bankokat, hogy ne a tulajdonosaik elvárásainak próbáljanak meg elsősorban megfelelni, hanem vegyék figyelembe az emberek helyzetét és az extraprofitjuk egy részét térítsék vissza a banki ügyfeleknek, a másik részét pedig fizessék be a krízislapba." Török Zsolt az MSZP nevében (2010)

A hazai diskurzusban a luxusprofitot néha használják a járadékszerű jövedelemre, de inkább jellemzően valami olyasmit jelent, hogy egy vállalkozás egyszerűen túlságosan, sőt bűnösen nyereséges. Ez azért fér meg nehezen a kapitalizmussal, mert egy cég jellemzően akkor lesz kiugróan nyereséges ha különösen jól végzi a dolgát és a vásárlói az átlagosnál sokkal jobban kedvelik. Ez nem baj, sőt, örülnünk kéne neki.

Ha azért lesz egy vállalat nagyon profitábilis, mert korlátozott a verseny, az baj, de akkor az államnak az a dolga, hogy szabályozói eszközeivel élénkítse azt. Akkor belépünk a kádárista zónába, amikor az állam utólag vissza akarja venni a szerinte túl nagy profitokat, hogy aztán ő azt majd sokkal jobban elköltse.

Egyértelmű határt eddig senki nem húzott, nem lehet tudni, hogy mondjuk 25 százalékos éves hozam felett már lehajtott fejjel kéne-e járniuk az érintetteknek. Mindenesetre ha itthon futtatták volna fel az Apple-t, nagyot nézett volna Steve Jobs, amikor megkérik, hogy most fizessen is vissza krízisalapba és persze a felhasználóknak is.

Közmunka

"A közmunka [és egyebek]... többet hoz. Négyszer többet, mint amennyibe kerül. Hosszú távon még többet, sokkal többet." Matolcsy György (2012)

A hazai közmunka nem tekinthető (keynes-i értelemben vett) állami beruházásnak, hiszen nem építtetünk a közmunkásokkal autópályát vagy gyárakat. Inkább egy sokba kerülő kényszerfoglalkoztatásnak lehet mondani. Ha lett volna szükség a közmunkások munkájára, akkor felvették volna őket piaci alapon is. Ha piaci alapon is felvették volna őket, csak most közmunkásként alkalmazzák, akkor viszont ezzel másokat szorítanak ki a munkaerőpiacról.

Pszichológai előnyei lehetnek, ha jár dolgozni a családfő, de gyakorlatilag jelentéktelen gazdasági haszna van annak, ha az összes hazai önkormányzat körül rendezett a virágágyás. A munkahelyteremtésnek nem egy különösen költséges, kötelező állami felnőttmegőrző a picgazdaságban bevett módja, hanem a kkv-k támogatása és a külföldi működőtőke idecsábítása. Ezek persze lassabban mutatkoznak meg a foglalkoztatottsági statisztikákban, de legalább van értelme.

Ingyen BKV

"2013-tól díjmentessé tesszük a díjmentes közösségi közlekedést" Horváth Csaba (2010)

Horváth Csaba elsőre nehezen értelmezhető kijelentése arra utalt, hogy a dugódíjat szedne főpolgármesterként, és abból ingyenes lenne a budapestieknek a tömegközlekedés. Nem túlzás azt mondani, hogy ezzel a szociális populizmus eddig soha nem látott szintjére lépett.

Az ötlet annyira erős, hogy ilyet még Kádár alatt gondolhatott senki komolyan. Gyakorlatilag tönkrevágná a BKV-t, ha nem a szolgáltatáshoz kapcsolódóan jönne a bevétele, hanem egy tőle teljesen független dologtól, a városba behajtó autósok számától. Ezzel semmilyen ösztönzőjük nem maradna, hogy költséghatékonyan javítsák a színvonalat és az utasok sem éreznék, hogy egy szolgáltatást vásárolnak.

Az egyetlen előnye cserébe annyi lehet, hogy bliccelés értelmét vesztené és lehet, hogy egy kicsit többen ülnének BKV-járatokra. Emlékezetes, hogy Tarlós István (szintén egy újítással) fénymarhaságnak nevezte az ötletet.

Abból nem élünk meg, hogy egymás haját vágjuk

"Legyen újraiparosítás Magyarországon és a Kárpát-medence területén... Szakítottunk azzal a 25-30 éves felfogással, hogy a pénzügyi szektorból jöjjön a növekedés, mi termelni szeretnénk." Matolcsy György (2012)

A szovjet modellt átvéve gyakorlatilag folyamatosan iparosítottunk a szocializmus alatt, még a 80-as években is volt egy nagyobb, erőltetett iparosítási hullám. Ezek a próbálkozások azonban hosszú távon nem bizonyultak sikeresnek. Biztosan most is látványosabbnak ítélünk meg egy turbina gyárat, mint egy jól működő bankrendszert, de azért az utóbbit sem érdemes lebecsülni.

Egy sikeres piacgazdaságban mindegy, hogy a termelő vagy a szolgáltató vállalatok vannak-e többségben. Az államnak inkább az a feladata, hogy az üzleti működés feltételeit jól alakítsa ki a paici szereplők majd eldöntik, hogy mit hol érdemes csinálniuk. Ott termesztenek majd narancsot, ahol sokat süt a nap.

A kormányok néha megpróbálnak fejleszteni egy-egy iparágat, ezt hívják iparpolitikának, és több esetben sikerrel tették ezt, persze, ha nem a barátaikat tömték pénzzel ezen címszó alatt. De azt bejelenteni, hogy nekünk általában az iparosítás a fontos, legalábbis szokatlan a modern Európában.

Arról nem is beszélve, hogy elképesztően jól állunk, a GDP nagyobb arányát adja nálunk az ipar, mint az Egyesült Királyságban, Németországban vagy akár sok szempontból mintaországnak vett Finnországban. Mi mindesetre elkötelezettek vagyunk, még nemzeti iparosítási koncepciónk is van.

Államosítások

„A (Rába) részvények megszerzésével növekszik a mindenkori kormány mozgástere a nemzetgazdaságban vezető szerepet betöltő stratégiai ágazatban.” Fónagy János (2011)

Sokfelé államosítottunk az utóbbi időben, de talán az étkezési utalványoknál, a hulladékhasznosításnál vagy mondjuk a mobilszolgáltatásnál is érzékletesebb példa a fenti, amikor a futóműgyártásban is komolyabb mozgásteret akart magának a politika.  Ha azt is hozzátesszük, hogy csatornázás is stratégiai iparág nálunk, akkor gyakorlatilag a pékek is félhetnek, hogy holnap belép az állam a túrós batyu szegmensbe. Azon túl, hogy a kedvezményezettjeiket előnyben tudják részesíteni, nem világos, hogy egy kapitalizmusban ezzel mit nyer az állam. Azt viszont sejtjük, hogy mit veszít.

Az állami vállalatokkal nem csak az a baj, hogy jellemzően kevésbé innovatívak és sokkal pazarlóbbak és így extra terhet jelentenek az adófizetőknek. Ami még fontosabb, hogy az állam hajlamos a saját vállalataihoz alakítani a játékszabályokat, és így torzítják a versenyt. Ez itthon nem lenne szokatlan, a Corvinus Korrupciókutató-központjának egyik  tanulmánya szerint az állam például a villamosenergia-piacon 26–38 milliárd forintnyi járadékszerű jövedelmet csurgatott az MVM-nek az elmúlt években. Arról nem is beszélve, hogy ki lesznek szolgáltatva a politikai ciklusoknak, amitől jellemzően háttérbe szorulnak piaci megfontolások.

Érdemes külön megemlíteni a Fradi államosítását is. A látványsportoknak egyik fő jellemzőjük, hogy el kell tudniuk tartani magukat, szemben mondjuk a birkózással vagy a kajak-kenuval, ahol indokolt az állami segítség. Az pedig − Torgyánt persze nem számítva − utoljára Kádár alatt fordulhatott volna elő, hogy a párt propagandaigazgatója megkapja az egyik legnépszerűbb focicsapatot.