Nem ezt vártuk Orbánéktól

A fordulat éve után jött a fordulat éve, érdemi előrelépést 2010 óta nem sikerült elérni: marad a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság a gazdaságpolitikában – röviden így foglalható össze a kormány kétéves gazdaságpolitikai teljesítménye.

Vert helyzetből

Chikán Attila, a Corvinus professzora, az első Orbán-kormány volt gazdasági minisztere szerint a kormány rendkívül nehéz helyzetben kezdte működését, hiszen hármas szorításban volt: a magyar társadalom régóta szorongató szerkezeti problémái, az előző időszak hibás gazdaságpolitikája és a globális (ezen belül, specialitásaival, az európai) válság nagyon szűkre szabta a mozgásterét – tehát a magyar válság kialakulását nem lehet ennek a kormánynak a számlájára írni.

Bod Péter Ákos közgazdász, volt jegybankelnök szerint a kormány működésének megítéléséhez jó kiindulás lenne a választási program, ám esetünkben ezzel sokra nem megyünk, mert a Fidesz a 2010-es választások előtt tudatosan kerülte a részletes program bemutatását, a megismert elemek pedig ellentmondásosak voltak. „A megszorítások elkerülhetőségéről, a gyors gazdasági növekedést beindító szja-csökkentésről, milliónyi munkahely megteremtéséről hallva azt gondolhattuk, hogy mindez a szocialisták ténykedésével szembeni kontrasztot szolgáló PR, miközben valahol egy csapat készül a kormányzásra. Ha mégis ez volt a program, az eredmények soványak – igaz, a külvilág másként alakult, mint amit 2009-ben feltételeztek.”

A kezdetekről Csaba László közgazdászprofesszor, a CEU tanára is hasonlóan vélekedik. Az Orbán kormány megalakulásakor – sokak véleményével szemben – nem kiegyensúlyozott pénzügyi helyzet és legkevésbé sem növekedésbarát feltételrendszer jellemezte az országot. A választók üzenete egyértelmű váltást igényelt, miközben ennek lehetőségeit az európai gazdasági válság kibontakozása, a válságkezelés válsága szűk mezsgyére szorította, mondja.

A kormány tehát hihetetlen elvárások közepette alakult meg, ugyanakkor konkrét „üzleti” terve nem volt. Tevékenységében a jobboldalra jellemzően a jelképes és közjogi elemek uralkodtak, a kettős állampolgárságtól az új alaptörvényig. Eközben a nemzetközi szervezetek épp azt az egyensúlyőrző gazdaságpolitikát  kényszerítették ki, amit a kormányerők ellenzékben oly hevesen bíráltak.

Cselekvés helyett szabadságharc

A 2010-es választásokat követő nyáron a kabinet gazdasági szabadságharcot hirdetett, amely részeként hazaküldte az IMF-et és éles konfrontációkat vállalt fel az európai uniós intézményekkel, illetve a különadók miatt a hazánkban lévő jelentős gazdasági szereplők többségével.

„Az első félév kormányzati döntéseiből kiolvasható: a miniszterelnököt meggyőzték, hogy a gazdaságpolitika terén is lehet induló előnyt elérni a parlamenti túlerőre épülő kemény eszközök alkalmazásával” – véli Bod Péter Ákos. Így a rendszerváltozás megoldatlan ügyeinek rendezését ígérő Orbán-kormány a gazdaságban is frontokat nyitott, holott értelmes stratégia lehetett volna a konfliktusgeneráló hatalomszerkezeti és szimbolikus döntések mellé óvatos és kifele-befele nyugtató gazdaságpolitikát párosítani a ciklus elején.

Chikán is úgy látja: a belpolitikai megfontolásokra épülő szabadságharc-hirdetés rendkívül súlyos következményekkel járt az ország nemzetközi megítélésére, s ennek konkrét folyományaként finanszírozhatóságára nézve. Sajnos a kiút keresésére választott gazdaságpolitikai koncepció „tankönyvszerűen” hibás volt, s bár ez hamar megnyilvánult a helyzet alakulásában (hiszen sem a növekedés nem indult be, sem a foglalkoztatottság nem nőtt érdemben, sem az eladósodottság nem csökkent az igencsak kérdéses egyszeri intézkedések hatását leszámítva) a kormány elvben, vagy legalábbis a kommunikációban ma is kitart mellette.

Bod Péter szerint a forradalmi lendületű első társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedéscsomag 2010 nyarán nem jelölt meg doktrinális irányt: reagált a kampányígéretekre és az olyan vélt választói elvárásra, mint a végkielégítések büntető adóztatása. Ennek gazdaságpolitikai súlya csekély, de kiindulása lett az Alkotmánybíróság gazdasági hatásköre leszűkítésének.

Többet árult el a várható irányvételről a kormányszerkezet: a minisztériumok és a miniszterek száma kicsi, Kossuth óta először nincs pénzügyi tárca, viszont gazdasági miniszterből a szokásosnál eggyel több van. Ez a struktúra nem illeszkedik az EU-együttműködés rendjébe; inkább alkalmas gyors taktikázásra, semmint szakszerű folyamatszabályozásra.

A besült félfordulat

Hogy az első év piaci fogadtatása mégsem volt teljesen negatív, a tavaly tavasszal bemutatott, szerkezeti átalakításokat és jelentős kiadáscsökkentést ígérő első Széll-tervnek volt köszönhető.

Csaba László szerint a szerkezeti átalakulásoknak csak egy, a munkapiacot és a szociális rendszert érintő része indult meg, az önkormányzatok és az állami cégek átalakítására nemigen futotta. Eközben számos, a megfigyelő számára rögtönzöttnek tetsző döntés alakította a valóságot, a Rába és Mol részvényeinek megvételétől a magánnyugdíjpénztárak kiiktatásáig és az oktatás valamint az egészségügy átszervezéséig.

Tény, hogy a sokak által várt növekedés nem következett  be, így a növekedés gyümölcseinek elosztásról szóló viták talajtalanná váltak. De az is tény, hogy az ország az EU ama kevés számú tagja közt maradt, ahol az állampénzügyi mutatók nem romlottak, és ahol a munkanélküliség nem haladja meg az uniós átlagot.

Nem kirakatba való

Chikán szerint a koherens és következetes gazdaságpolitikai koncepció hiánya folyamatosan kísért, megakadályozza még az alapból pozitív kezdeményezések (lásd munkaerőpiaci rugalmasság növelés) kedvező hatásainak kibontakozását is – részben azért, mert hiányzik, vagy nem jut érvényre az apparátusban a szakpolitikai professzionalizmus.

Emellett fájdalmasan hiányzik a növekedés reálgazdasági forrásainak megteremtésére való törekvés; a gazdaságpolitikai gondolkodás középpontjában továbbra is az elosztás áll, s alig jut figyelem a termelésre, elvétve esik szó a kis- és középvállalatok, vagy az innováció támogatásáról, az ország logisztikai potenciáljának kihasználásáról. Ráadásul a korrupció, „a szabályokon kívüli gazdaság” továbbra is nagyon erős, ami tovább gyengíti a bizalmat a gazdaság szereplői, illetve a társadalom különböző rétegei között, jól érzékelhető károkat okozva.

Mindent vissza

A botladozások után a tavalyi év még egy villámgyors és gyökeres fordulatot hozott. Három nappal azután, hogy Matolcsy György még arról beszélt, a magyar gazdaságpolitikát az IMF-fel szemben hangoljuk, a kormány kénytelen volt az IMF-hez (és Brüsszelhez) fordulni.

Igaz, azóta érdemben semmi nem történt, miután decemberben, még egy informális megbeszélésen ismét konfliktusba keveredtünk a nemzetközi szervezetekkel – most elsősorban Brüsszellel, részben gazdasági, de alapvetően közjogi kérdésekben. A decemberben IMF-ügyi miniszterré lett Fellegi Tamásnak úgy kell május végén távoznia – a helyét Varga Mihály, az első Orbán-kormány második pénzügyminisztere veszi át –, hogy érdemi tárgyalásokat nem is tudott folytatni, csak informális egyeztetéseken folytathatott tűzoltás jellegű tárgyalásokat, puhatolózhatott, meddig tudunk elmenni a nemzetközi szervezetekkel folyó vitáinkban.

Ilyen körülmények között, hazánk adósságának bóvlikategóriába lesorolása, számos gazdasági tárgyú uniós kötelezettségszegési eljárás elindítása és a túlzottdeficit-eljárás folytatása után – ez utóbbi miatt Brüsszel már támogatások egy részének befagyasztását is kilátásba helyezte – a kormány a ciklus feléhez közelítve elővette a tavaly bevált receptet, és áprilisban közzétette az új Széll-tervet.

Csakhogy kétszer nem állhatunk ugyanabban a Széll-járásba: a tavalyitól eltérően idén korántsem volt egyöntetűen jó a terv fogadtatása. Részben azért, mert az új Széll-terv igazán csak jövőre érezteti majd a hatásait, de inkább azért, mert komoly szerkezeti átalakítások és kiadáscsökkentés helyett ez csak a pénzre koncentrál, és azt is adóemelésekkel – az átmenetinek szánt válságadókat felváltó állandó adók bevezetésével – próbálja elérni.

Észrevehető irányváltás

Chikán szerint észrevehető irányváltás történt a legutóbbi hónapokban: a Széll-terv felújítása mellett ide lehet sorolni az EU – IMF tárgyalások megengedő kommunikációját is. „Ennek az irányváltásnak a valódisága, megalapozottsága és tartóssága azonban még jövőbeni megerősítésre vár – sikere pedig, tetszik, nem tetszik, nem csak rajtunk múlik.”

Hamecz István, az MNB volt ügyvezető igazgatója, az OTP Alapkezelő elnök-vezérigazgatója a Heti Válaszban május elején megjelent cikkében úgy fogalmazott: az új Széll-tervre „nem azért van szükség, mert a gazdaság lassabban nő, mint néhány hónapja gondoltuk, hanem mert az elmúlt két évben a gazdaságpolitika egyszeri és átmeneti tételekkel teljesítette a hiánykritériumokat, amelyek mára kifutottak [...] mintha a kormány belátta volna: a gazdasági növekedésért folytatott villámháborúját végleg elvesztette".

Távolodunk a szégyenpadtól?

Igaz, a korábbinál realistább – és így borúlátóbb – terv és a most júniusra megszülető költségvetési főszámok arra jók lehetnek, hogy az uniós túlzottdeficit-eljárás megszűnjön az ország ellen.

Az viszont továbbra is kérdés, hogy a gazdasági hanyatlás ellen lesz-e hatékony kormányzati eszköz: a GDP-adatok szerint az ország lényegében recesszióban töltötte az elmúlt négy negyedévet – vagyis a kabinet második évét –, és az ígért egymillió új munkahelyből semmi nem látszik: az április végi KSH-adatok szerint csak 1900-zal több ember állt munkában, mint a 2010-es kormányváltás idején.

Túlcsordul az ideológia

Országkockázati besorolásunk kétszeri rontása, a versenytársainkhoz – és a 2009-es válság előtti időszakhoz – képesti gyenge növekedési ütemünk, a foglalkoztatottság javulásának elmaradása azonban sokat elmond a kurzus hatékonyságáról. A sarokpontnak számító jövedelemadóztatást a saját támogatói körön belül is sokan ítélik meg negatívan – említi meg Bod Péter.

A közgazdász szerint azt lehet érzékelni, hogy a gazdaságpolitikai döntések szűk körben születnek, ami növeli a hibázás lehetőségét. A döntéshozók lépései magánideológiái érdemi párt-vagy szakmai kontroll híján közvetlenül kormányintézkedéssé válhatnak.

Az ideologikus-érzelmi töltet következtében ésszerű irány is deformálódhat, mint például a 2010 tavaszán még indokolható döntés az államadósság tőkepiaci (és nem valutaalapi) finanszírozásáról – amihez nem kellett volna a lejáró IMF-hitel csendes kifuttatása helyett verbális támadásba fogni. Érthető a kínai és más dinamikus térségek felé való fordulás, de felesleges volt ahhoz a Nyugat hanyatlásáról szóló hivatalos állásfoglalásokat fűzni. A professzionális külügyminiszter és a jól teljesítő külügyi apparátus ellenére külső kapcsolataink így sokat romlottak.