További Magyar cikkek
A közoktatásban – az alap és középfokú képzésben – a fejkvóta szerinti finanszírozás nemcsak megengedhető, hanem a társadalmi szolidaritás érvényesülése végett egyenesen kívánatos, szögezi le az Élet és Irodalomban és a Figyelőben egyszerre megjelent, a felsőoktatási reformról szóló vita indítójának szánt írás. A hét egyetem (BME, Corvinus, DE, ELTE, PTE, SZTE, Semmelweis) gazdasági tanácsainak tagjaiból álló informális fórum képviselői által jegyzett, Bokros Lajos szerkesztette anyag bár felhívja a figyelmet a közoktatás átalakításának szükségességére, a finanszírozási rendszert alapjaiban nem támadja. Kiemeli ugyanakkor: a nem kötelező, nem is életkorhoz kötött felsőoktatásban, ahol ráadásul egy hallgató akár több intézményben is tanulhat egyszerre vagy egymást követően, a fejkvóta alapú finanszírozás nemcsak felesleges, hanem kifejezetten káros, hiszen a felsőoktatási intézményeket a hallgatói létszám minden határon túli növelésében teszi érdekeltté, maga hozva létre a túlkeresletet. A felesleges mennyiségi bővítés pedig beprogramozza a minőség romlását.
A fejkvóta (normatíva) alapú állami finanszírozás nem egyszerűen a piactagadó gazdálkodás és a magát szocializmusnak nevező társadalmi rend öröksége – áll a tanulmányban, elismerve, hogy hasonló rendszer több nyugati országban is működik. A vitaindító azonban leszögezi: a fejkvótarendszer – mivel a szociális helyzetre való tekintet nélkül mindenki után jár – a normatív támogatási rend hívőinek egyik leggyakoribb érve ellenére nem veszi figyelembe a szociális szempontokat.
Ki fizessen?
A felsőoktatás reformját az alapelvek tisztázásával kell kezdeni. Emelt fővel indokolt meghirdetni – áll a tanulmányban, hogy
• a felsőoktatás egyáltalán nem állampolgári jogon járó és mindenki számára hozzáférhető közszolgáltatás, hanem
• valószínűleg csupán a társadalom és ezen belül a fiatal korosztályok kisebbik hányada számára célszerűen elérendő,
• hatalmas mértékű családi tehervállalással együtt járó, életre szóló nagybefektetés, aminek
• haszna – bár kétségkívül az egész társadalmat gazdagítja – mégis elsősorban egyénileg élvezhető, hiszen
• globalizálódó világunkban a tudástőke kamatoztatásának terepe nem csupán a szűk hazai munkaerőpiac, hanem az egész világ.
Ez alapján a szerzők úgy vélik: az állam korlátozott ideig részt vállalhat a tanulás költségeiből, de a tehetséges jómódúak számára csak jelképes mértékben, a tehetséges szegények számára jelentős mértékben, a tehetségtelenek számára semmilyen mértékben nem lehet felsőoktatási képzésüket államilag finanszírozni. Az érdemi reform első eleme a vitaanyag szerint, hogy "mindenekelőtt meg kell szüntetni mindenfajta fejkvóta (normatíva) alapú finanszírozást és egyúttal bármiféle különbségtételt az államilag támogatott és az önköltséges (tandíjas) felsőoktatás között". A felsőoktatási alapképzés szintjén elengedhetetlen, hogy minden hallgató fizessen tandíjat, kivéve a diákok azon maximum 15-20 százalékát, akit a hallgatói önkormányzat vagy más, erre felhatalmazott független testület rászorulónak ismer el.
Ki kell szűrni az minőségi egyetemeket
Az állami tulajdonú felsőoktatási intézményeknél a központi költségvetés a jövőben várható munkaerő-piaci igényekkel nagyjából összehangolt diáklétszámnak megfelelő méretű és összetételű fizikai infrastruktúra (tanterem, laboratórium, könyvtár, diákszálló, étterem stb.) létrehozását és fenntartását biztosítja. Ez egyáltalán nem kevés kiadás, ha a jövőbeni kevesebb diák mainál jóval színvonalasabb tanulását kívánjuk biztosítani. Ebben a vonatkozásban a kormánynak mihamarabb három kőkemény döntést kell meghozni.
Egyrészt – alapos átvilágítást követően – hamar be kell zárni mindazokat az állami felsőoktatási intézményeket, amelyeknek sem a fizikai, sem pedig a humán infrastruktúrája (az ott állásban lévő oktatók és az általuk nyújtott szolgáltatások színvonala) nem éri el a minimálisan kívánatos szintet. Általános követelmény, hogy egy magát egyetemnek – világszínvonalú tudás termelőjének és forgalmazójának – nevező felsőoktatási intézményben a tanárok túlnyomó többsége kutatómunkát is végezzen, ennek eredményei pedig világosan tükröződjenek az egész iskola oktatási tevékenységében.
Másrészt ki kell jelölni azokat a súlyponti iskolákat, amelyek világosan megfogalmazott többletkövetelmények teljesítése esetén kiemelt állami finanszírozást kapnak. Harmadrészt fontos, hogy az oktató személyzet bérére az állami támogatás nem lesz elég, azt az egyetemeknek, főiskoláknak zömmel a tandíjból kell fedezni.
Mit kap a diák?
Abszolút fontos – szögezi le a tanulmány –, hogy a diákok tudják és érezzék, a pénzükért minőséget követelhetnek. Hasonlóan a neves amerikai magánegyetemekhez, célszerű, ha a diákok minden tanár minden tanfolyamát név nélkül, írásban értékelik még a vizsga előtt, amit aztán összesítve minden oktató megkap a vizsga után. Ennek az értékelésnek döntő súlya kell legyen a tanárok javadalmazásánál és előremenetelénél, vagy éppen elbocsátásánál. Ez persze csak akkor lehetséges, ha az oktató személyzet közalkalmazotti jogállását megszüntetjük. Fontos, hogy az egyetem szakmai vezetője, a rektor, a szenátus által jóváhagyott normatív szempontrendszer figyelembe vétele mellett szabad kezet kapjon a tanárok kiválasztásában és javadalmazásában.
Nem lehetnek szent tehenek
A fent vázoltak természetesen alapvetően az állami, azaz az adófizetők pénzéből finanszírozott intézményekre vonatkoznak, a magán- vagy alapítványi intézmények esetében a virágozzék száz virág elve érvényesülhet, hiszen itt mind az alapinfrastruktúrát, mind a fenntartást más forrásokból biztosítják. Ugyanakkor speciális az egyházi felsőoktatási intézmények helyzete: Magyarországon a kormányzat és az egyházak közötti megállapodások eredményeképpen ezek finanszírozása is az állami költségvetés feladatai közé került.
Ráadásul az egyházi irányítású felsőoktatási intézmények világi jellegű oktatást végző intézményeit sem ésszerűen szabályozni, sem megszüntetni nem lehet, hiszen az az egyetemi autonómia megsértése mellett egyúttal az egyházi autonómia sárba tiprásával lenne egyenértékű – írják a szerzők, akik szerint mégis meg kell próbálni az ésszerű reformot ezen a területen is. Amikor az egész hazai felsőoktatás válságban van és alapvető szerkezetátalakításra szorul, akkor nem lehetnek szent tehenek – áll a vitaindítóban.
Ahogy a súlyponti egyetemek, főiskolák kiválasztásához az egész felsőoktatási intézményhálózat alapos átvilágítása szükséges, ugyanez vonatkozna az egyházi, voltaképpen állami finanszírozású intézményekre is. Ha valamely egyházi irányítású egyetem világi kara fennakad ezen a rostán, vagyis nem bizonyul jó minőségű oktatóhelynek, akkor az alábbi alternatíva merül fel: vagy bezárják a kart, vagy annak alapinfrastruktúrája finanszírozását a tulajdonos egyház átveszi.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
