Kína-bojkott: a még nem lehetetlen küldetés

Bojkottálod még Kínát? Akkor ne menjél el a testek kiállításra – támad rám SzabóZ csütörtök reggel. No, mondjuk egyébként sem akartam, nem vonz az emberi testből megmaradt dolgok látványa, de az összefüggést nem értem. Aztán megtudom – mint bárki megtudhatja, aki olvasta a cikket –, hogy a bemutatott holttestek mindegyike ázsiai, egy kínai egyetemi laboratóriumból szerezték be őket.

A Made in China tehát már a múzeumokba is betört, és hogy nemcsak oda, arról egy szarvasgombász blog remek posztjából értesülhettem. A szarvasgomba sem áll sokkal közelebb az ízlésemhez, mint a halottak látványa – ez bizonyára engem minősít, elnézést minden ínyenctől –, de azt azért tudtam, hogy a francia szarvasgomba valami baromi drága luxuskaja. Ezzel szemben a kínai, olvasom a blogon, „épp olyan, mint a többi kínai termék: olcsó, sok van belőle és gyenge minőségű”.

Zippzár, szója, sírkő

Szóval már nemcsak a ruha-, cipő-, zokni-, gatya-, táska-, könyv-, lakat-, laptop-, monitor-, egér-, adapter-, akkumulátor-, aksitöltő-, billentyűzet-, egér-, telefon-, szerver-, gyerekjáték-, gyerekruha-, fokhagyma-, vöröshagyma- és barkácstermékpiacot árasztotta el Kína, hanem a szarvasgombáét és a halottakét is. Sőt, megtudtam, hogy a zippzárakét, a szójáét is – ezek 70-80 százaléka Kínából származik–, de még sírkövekét is, mint erről korábban már írtunk.

De azért szerencsére még nem minden, most olvasom, hogy a Graboplast gyártja a kínai buszok padlójájat, ez az, hurrá, hajrá, szivárogjuk be a buszpadlókkal, aztán előbb-utóbb talán még hetven tucat MacWulf-Gruber patent biztosítótűt, némi napernyőt, szattyánkesztyűt és teniszütőt is piacra tudunk dobni, javítandó a külkermérleget, amin most szinte csak a mobilok jelentik a szépségtapaszt.

Szerencsére az olvasóim gondoskodtak arról, hogy ne csak belterjes-köldöknéző sopánkodással töltsem a bojkott idejét. Leveleikből többek között az is kiderült, hogy a kínai dömpingáruk nemcsak a magyar boltokat öntötték el, hanem az Egyesült Államoktól Franciaországig nagyon sok más országét is (a helyzet persze ettől még nem jobb, sőt).

„Én Párizsban élek, ahol az utcák többségét megszállták a kínaiak, és árulják a gagyi cuccaikat jóval régebben, mint ahogy ez otthon jelentkezett… az áraik ugyanott vannak, mint egy nem kínai gyártmányú cipőnél, hogy lehet ez? Valószínűleg úgy, hogy a franciáknál már tönkrement annyira a kézműipar, hogy versenytárs hiányában szabadárassá teheti termékeit a kínai” – érkezett helyzetjelentés a francia fővárosból. Olvasónk arról is hallott, hogy a kínaiak azért tudnak iszonyúan hatékonyan termelni, mert egy teherszállító hajóban berendeznek egy varrodát, berakják az alkalmazottakat, a nyersanyagot, és a tengeri út során készülnek a ruhák.

Tizenkettőből tizenegy

Egy másik olvasónk arról számolt be, hogy amerikai barátaik családja (szülők, nagyszülők, egyéb rokonok) egy karácsonyra 12 csomagot adott a két kisgyereküknek. „Nem restelltem, átvizsgáltam a bennük talált játékokat származási helyük szerint. A vizsgálat eredménye: a 12 játékból 11 Kínában készült, a maradék egy vietnami volt. Kérdeztem a barátomat: Amerikában nem folyik termelés?; erre széttárta a kezét”.

Szóval a világon lassan már minden Kínában készül, bár Angliában élő olvasónk tapasztalatai szerint ott még a műszaki termékek között is „könnyen találhatok Európában, vagy az USA-ban gyártott eszközöket”. A csaknem egy hónapig tartó szigorú bojkott – amely, mint többször megírtam, nemcsak arról szólt, hogy a bojkott klasszikus szabályai szerint nem vásároltam Made in China terméket, hanem arról is, hogy a már megvásárolt dolgaimat sem használtam, tesztelve azt, lehet-e Kína nélkül élni – nagyjából azt az eredményt hozta, amit vártam: Kína nélkül meg lehet élni, de nagyon nehezen.

Nagyon nehezen, és már csak rövid ideig. Nagyjából addig, amíg el nem fogynak az utolsó olyan, használtan most még vehető, vagy évekkel ezelőtt vásárolt nem kínai dolgaink, amelyek abba a kategóriába tartoznak, amelyek ma már csak Kínában készülnek (korábban felsoroltam őket, főként az IT világához kapcsolódó kütyük között van sok ilyen). Akkortól kezdve, aki nem akar digitális írástudatlan lenni, netán gyereket nevel, vagy telefonálni akar, az nem fog tudni megélni Kína nélkül. Ráadásul azokon a területeken, ahol gyártóként lényegében már csak a kínai állami cégek fognak versenyezni, már a dömpingárak fenntartása sem lesz érdekük – de, látva az energia árának rohamos emelkedését, nem is lesznek arra képesek.

Mindenki felelős

Hogyan jutottunk odáig, hogy a világ ennyire kiszolgáltatott lett Kínának? – tették fel többen is a kérdést az elmúlt hetekben, és mivel, mint talán emlékeznek, egy időben nem volt gépem, amin dolgozzak, volt időm gondolkodni a válaszon. A dolog nagyjából három tényezőből áll össze: az oda befektető vállalkozások, a kínai árukat megvásárló vevők, valamint a mindezt megengedő nyugati vám- és fiskális politika a felelős.

Azt hiszem, hiba lenne az egészet arra fogni, hogy olcsó a kínai munkaerő. Egyfelől azért, mert ma már korántsem csak olcsó – az persze a mi bajunk, hogy a minőségibb, de drágább kínai helyett az olcsó, gagyi kínait vesszük meg, borból is lehet venni 400 forintos műanyag flakonosat és 1500 forintos üveg palackosat is –, másfelől azért, mert a dolognak ennél összetettebb a magyarázata.

Egyik levélíróm, Alvin, három frappáns, egymástól részben független okot is felsorolt. Egyfelől a befektetők hozaméhségével – olcsón, sokat előállítani, lehetőleg olyan minőségben, hogy azt gyorsan le kelljen cserélni –, másfelől az ostoba fogyasztói társadalom szokásaival magyarázza ő is a dolgot. Utóbbi ugye arról szól, hogy mindenki mindenből az újat, a jót akarja, és azonnal, márpedig az ember a féléves tévéjét csak akkor tudja lecserélni, ha az addiginál olcsóbbat kap – bár ismerjük Kohn bácsi mondását, miszerint nem vagyok én olyan gazdag, hogy olcsón vásároljak –; és honnan kap olcsóbbat? Igen, Kínából.

Van viszont egy harmadik, szintén nagyon fontos összetevő, amiről nem beszélünk annyit, mint a másik kettőről. Ez az, hogy mára az igazi multinacionális cégeknek annyi árura van szükségük, amennyit csak egy Kína méretű gazdaság tud előállítani. Egy Wal-Mart a maga több mint ötezer üzletével és több mint kétszáz milliárd dolláros – a magyar GDP csaknem másfélszeresére rugó – éves forgalmával akkora mennyiséget igényel bizonyos termékekből, amit nem képes semmilyen más ország gazdasága legyártani, nemhogy olcsóbban, mint Kína, hanem drágábban sem.

Magyarország újrafelfedezése

Hogy mi lesz ezek után a velünk? Az elmúlt hetekben több százan írtak levelet, hogy ők – kik a cikkek hatására, kik már korábban, saját elhatározásból – szintén megpróbálják, ahol csak lehet, kerülni a kínai árukat, boltokat. Persze néha ennek betartása váratlan nehézségekbe ütközik, volt aki a neten rendelt egy márkás cipőt, amiről a csomag megérkezésekor derült ki, hogy Made in China, másik olvasóm magyar gyártmányú kockás szoknyát talált – bár éppen egy kínai boltban.

Ettől függetlenül azonban kiderült, hogy nagyon sok termékből van még magyar gyártású, holott nem is gondoltuk, gondoltam volna. Sikerült találnom például a gyereknek olyan könyvet, amit a magyar offset és játékkártyagyár nyomott, olyan inget, sapkát, zoknit, amiket magyar vállalkozó készített. A felnőtt ruhák többségéből is volt magyar vagy legalábbis nem Kínából érkező ázsiai. Ajánlottak olyan elektronikai kereskedést, ahol állítólag segítenek is nem kínai alkatrészekből nem kínai kütyüket összeállítani.

Szóval, ha azt túlzás lenne is mondani, hogy megmozdult a társadalom – bár ki tudja, egy most vasárnapi választáson egy Kínabojkott Párt talán megszorongatná az SZDSZ-t –, úgy tűnik, hogy vannak alternatív lehetőségek a kínai áruk, termékek kikerülésére. Persze a sufnituning megoldások aligha jelenthetik a megoldást arra a problémára, amit a világ gazdaságára egyre inkább rátelepülő kínai gazdaság jelent. De az első, kis lépés még lehet az, hogy ahol csak tudjuk, kerüljük azokat a termékeket, amikről biztosan tudjuk: azok megvásárlásával a kínai gazdaságot erősítjük.

Vesztenivalónk nincs, legfeljebb Szili Katalin tényleg elsírja magát, vagy nem utazik Pekingbe.