Hedvig
7 °C
23 °C

Az ötszáz éves euró története

2008.04.05. 00:05
Noha az eurót csak hat éve vezették be készpénzként – és kilenc éve jelent meg, mint számlapénz –, Európában évszázados hagyományai vannak a közös pénzre törekvésnek. Már a XVI. században megjelentek az első olyan pénzek, amelyeket a német és francia területeken éppúgy elfogadtak, mint Moszkvában vagy az Oszmán Birodalomban. A Habsburg Birodalom száz évig működő pénzszövetséget hozott létre – azt a tallért Afrikában még a második világháború után is használták –, a skandináv államokban még az 1930-as évek elején is közös érmék voltak.

A 15. század végétől találni feljegyzéseket arról, hogy a távolsági kereskedelem résztvevői azt szerették volna, ha az Atlanti-óceántól Moszkváig egységes lenne a pénz – idézte fel Buza János egyetemi tanár, a Miskolci Egyetem gazdaságelméleti tanszékének munkatársa egy pénteki tanácskozáson. Ugyanebben az időszakban megjelent egy másik igény is, az, hogy a forgalomban lévő aranyakat azonos értékű, de ezüstből készült pénzekkel váltsák fel, mivel az aranypénzek iránt akkora volt az igény, hogy azt – hiszen még Amerika felfedezése előtt vagyunk – nehezen lehetett kielégíteni.

Dollár a Joachimsthaler Güldengroschenből

A két szándék a német nyelvterületeken kiegészült azzal a jelenséggel, hogy a kereskedelmi tőke fokozatosan bevonult a bányászatba, a friss pénzek lehetővé tették mélyebb művelésű, korábban elhagyott bányák, köztük ezüstbányák kiaknázását is. Az ugrásszerűen megnőtt ezüstmennyiség lehetővé tette nagy értékű ezüstpénzek verését. Az első olyan arany garas, ami ezüstből volt, 1484-ben készült Tirolban, arannyal egyező értékét annak köszönhette, hogy nagy méretű és vastag volt, így tömege elérte a 32 grammot.

Ekkor kezdődött, de üzemi méretűvé csak a 16. század elején vált az ezüstből készült, nagy formátumú, arannyal megegyező értékű ezüstpénzek verése. A csehországi Joachim-völgyi bányák birtokosai kezdték verni az eredetileg Joachimsthaler Güldengroschennek nevezett pénzt, aminek szinte kimondhatatlan neve hamarosan Thalerre rövidült. Ez a szó később hatalmas karriert futott be több nyelven is. Így a nálunk is használt tallér vagy a szláv nyelvekben előforduló tollár, tolár – a szlovén pénzt az euróra való áttérésig így hívták –, sőt, az amerikai dollár neve is ebből eredeztethető.

Egy 1520-as cseh féltalléros másolata

A Joachim-völgyi tallérok váltak az első egységesnek mondható európai pénzzé. A kontinens számos országában vertek ilyen vagy hasonló – a finomságát megtartó, de kisebb súlyú – ezüstérméket. Összesen kétmillió darab ilyen érme készült, ami abban a korban hatalmas mennyiségnek számított, mondta Búza János. A pénzt néhány évvel a megjelenése után már használták a lipcsei, frankfurti vásárokon, a század második felében már a gazdasági fejlettség jelzőszáma volt, hogy áttértek-e egyes államok a tallérok használatára vagy sem.

Magyar úttörők

A tallér a kontinens legtávolabbi részeibe is eljutott. Használták az Oszmán Birodalomban, bár ott csak 1687-ben kezdték a kibocsátásukat, valamint engedélyezték a használatukat – rubel felülbélyegzéssel – Oroszországban is. Az orosz cár is csak több mint százéves használat után, 1704-ben kezdte veretni az európai szabványnak megfelelő ezüstrubeleket.

Ezeket a rubeleket száz kopejkára osztottak, a nemzetközi szakirodalom szerint itt kezdődött a decimális számítás. Valójában azonban akkor, amikor az oroszok között megjelent a decimális váltás, a magyar pénzrendszerben már évszázados hagyománya volt annak, hogy egy forint száz dénárnak felelt meg.

Az egységesítő törekvések ellenére a hatalmas európai térségben mégsem lett tartósan egységes a pénz. Az ezüstben rendkívül gazdag szász választófejedelemség csak néhány évtizedre csatlakozott az egységes pénzhez, de voltak más gondok is. Például az, hogy a váltópénzeket, a krajcárokat és azok váltópénzeit, a negyed- és nyolcad krajcárosokat nem egységesítették, máshol az ezüstöt rézzel hígították.

Egység helyett katasztrófa

Ez utóbbi már előrevetítette a 16. század végétől kezdődő a nyakló nélküli pénzrontást – idézte fel Búza János. A királyok, fejedelmek és uralkodók a pénzverő mestereket felmentették az eskü alól, zugverdék működését engedélyezték. Miközben normál esetben a pénzhamisítás a felségsértéssel egyenértékű bűn volt, és az eskü alatt rossz pénzt készítő mesterek büntetése olajban elevenen való megsütés volt, ebben a korban a verdéket bérbe adták, és engedélyezetté vált a pénzrontás.

Az egységesítési törekvések így gazdasági katasztrófához vezettek, az 1620-as évek elején összeomlott a pénzrendszer. Ez a gazdaság visszaeséséhez vezetett, ismét közvetlen árucsere kezdődött, mivel a rossz pénz nem kellett senkinek. Miután a kamara bevételei is rossz pénzben jöttek be, az 1600-as évek közepére megszűnt a pénzrontás, megszűntek a verdékkel való visszaélések. Az újabb pénzegységesítő törekvésekre azonban több mint száz évet kellett várni.

A 18. század közepén a Habsburg Birodalom és ismét a politikailag még nem, de nyelvileg egységes német területek karolták fel a közös pénz ötletét. Ebben a korban a kiszélesedett gazdasági kapcsolatok miatt jelent meg az igény több valuta egységesítésére vagy közös pénz bevezetésére. A közös pénz szerepét a korszak egyetlen valutája sem tudta betölteni, ezért pénzügyi szövetségek, egyezmények születtek, idézte fel Garami Erika muzeológus, numizmatikus.

Terézia abbeszin tallérja

Az első ilyen a Mária Terézia nevével fémjelzett konvenció volt, amely egy ötéves időszakot leszámítva 1753 és 1857 között, tehát több mint száz éven át egységesítette a Habsburg Birodalom és kezdetben a megállapodásból hamar kilépő Bajorország, később az ahhoz csatlakozó számos más állam pénzhasználatát. A konvenció a tallér, a fél- és negyed tallér, a krajcárok és garasok fontosabb paramétereit szabályozta, de – az euróról szóló megállapodásokhoz hasonlóan – az érmeképet nem. Megállapodtak abban is, hogy milyen pénzeket nem fognak verni.

Egy Mária Terézia-tallér

A konvenció több mint száz éven át a legtisztább formában maradt meg, az elveken nem változtattak. Ennek köszönhetően klasszikus nemzetközi pénzzé vált a Mária Terézia-tallér, verték Londonban, Brüsszelben, de még Indiában is. Elterjedtségét jelzi, hogy egyes afrikai területeken, például Abesszíniában még a második világháború után is hivatalos fizetőeszköz volt.

A 19. században a német nyelvterületeken számos bilaterális, német és osztrák egyezmény született. A poroszok vezetésével 1834-ben jött létre egy vám- és adóunió, az arról szóló szerződésekben szerepelt, hogy majd egységesítik a pénzeket, mértékegységeket, de ez egy hosszú folyamatnak ígérkezett.

Különösen annak fényében, hogy három évvel később a déli államok a müncheni egyezményben összefogtak, hogy megpróbálják kiszorítani a déli, márkát használó államokból a porosz tallérokat. Újabb egy év kellett azonban csak ahhoz, hogy Drezdában a déli és az északi államok a konfliktusok helyett az egységesítést válasszák, döntöttek az úgynevezett közös pénzlábról, megállapodtak abban, hogy akkortól 2 észak-német tallér 3,5 dél-német guldennel egyenlő. Így, bár közös pénz még nem volt, az értékét egységesítették a későbbi Németország teljes területén.

Gond a papírpénzzel

A Habsburgok közben – akik 1851-ben eltörölték a magyar korona országai és Ausztria között a vámhatárt, majd az országhatárt – az észak-olasz területeket is magába foglaló, 70 millió embert érintő pénzegységesítést terveztek. Ez azonban nem jött össze, elsősorban a nagy mennyiségű, és fedezeti problémákkal terhelt papírpénz miatt, mondta Garami. Amikor aztán 1857-ben a Habsburg Birodalom államai, Liechtenstein, és a német államok aláírták a bécsi egyezményt, abban rögvest szabályozták is, hogy csak nemesfém fedezetű papírpénzt lehet kiadni.

A szerződés volt az első, valóban közös pénzről szóló megállapodás. Meghatározták a pénzek értékét, tömegét, nemesfémtartalmát, érmeképét – az előlapon a kibocsátó uralkodó vagy város képe volt, a hátoldalon címer, értékjelzés és körirat –, átmérőjét, de még a peremét is. A megállapodásból Ausztria ugyan kilépett 1867-ben, de a pénzrendszer egészen 1892-ig megmaradt, sőt, a pénzek a századforduló után is forgalomban maradtak.

Két évvel azelőtt, hogy az akkor alakuló Osztrák-Magyar Monarchia kilépett a bécsi egyezményből, Franciaország, Olaszország, Belgium és Svájc is létrehozott egy pénzuniót, amihez 1868-ban csatlakozott Görögország. Ez a latin éremuniónak nevezett megállapodás szintén egységesítette a pénzeket, de csak az érméket. Az aranyból készülő 5-100 frankosok – a száz frankos 32 gramm volt, annyi, mint annak idején az első nem arany aranypénz –, valamint az ezüst 2 és 5 frankosok gyártásának szabványait rögzítették, így uniformizálták a címletet, a tömeget, a nemesfémtartalmat, az átmérőt és az árfolyamot.

Azok a jó Napóleon-aranyak

A köznyelvben Napóleon-arany néven fennmaradt pénzeket a világ több mint ötven országában verték a formálisan 1926-ig, gyakorlatilag az első világháború végéig fennmaradt éremunió szabályai szerint. Nemcsak európai, hanem ázsiai, afrikai, dél- és közép-amerikai országok (Fülöp-Szigetek, Guetamala, Dán-Nyugat-India, Komori-szigetek, de még Svájc is) is tartották magukat az éremunió szabályaihoz. A megállapodás ugyanakkor – szemben a mostani monetáris unióval – nem egységesítette a pénzek nevét, így az egyes országok megőrizhették saját valutáik (líra, drachma, forint) neveit.

Az unióhoz 1867-ben Ausztria és Magyarország is csatlakozott, vállalva, hogy csak az egyezménynek megfelelő érméket fognak verni; egy aranyforint értéke 2,5 frank volt. A Napóleon-aranyak a második világháborút követő hiperinfláció idején is elterjedtté váltak hazánkban, annyira, hogy az MNB még az 1990-es években is váltotta azokat a pénzeket – idézte fel Garami Erika.

Napóleon-arany

Skandináv euróős

A latinnal nagyjából egy időben, 1872-től lényegében szintén az első világháború végéig – formálisan 1931-ig – működött egy másik éremunió, amelynek három skandináv állam, Svédország, Dánia és az unióhoz 1875-ben csatlakozó Norvégia volt a tagja (a finnek viszont a latin éremunióhoz csatlakoztak). A három skandináv ország egyenértékű, aranyalapú korona kibocsátásáról állapodott meg, amelyeket egymás országaiban elfogadtak.

Ez volt az euró bevezetéséig a legszorosabb pénzügyi együttműködés, a tagállamok fix árfolyamokban is megállapodtak, sőt, a szerződés egy 1894-es kiegészítésében egymás bankjegyeinek kölcsönös elfogadását is vállalták. Aztán több mint száz évnek kellett eltelnie az újabb közös európai pénz, az euró megjelenéséig, az első világháború után ugyanis a korábbi egységesítési szándékokkal szemben a nemzeti törekvések erősödtek fel.