Árpád
3 °C
12 °C

A kínaiak már a kertben vannak

2008.05.09. 10:14
Amit hétfőn este még nem hittem volna: nem bukott meg a bojkott, és ha nagy nehézségek árán is, de az életem kezd visszatérni a normális kerékvágásba. Igaz, ehhez telefont és számítógépet kellett váltanom. Nem tudom, egy évig bírnám-e, de most úgy érzem, hogy még ha talán bojkottot is törtem fél órára, lehet Kína nélkül élni. Közben pedig ott is kínai termékekre bukkantam, ahol nem vártam.

Deutschland, Deutschland, über alles – motyogom már-már könnyes szemekkel magam elé a bűvös szavakat, miközben a megváltást hozó mobiltöltőn szereplő szavakat betűzöm: Made in Germany. Kedd délután van, Budán vagyok, a Gesztenyés parkban, és ismét hiszek az életben.

Szili Katalin sem segít

A magyar-kínai kapcsolatokban fontos szerepet tölt be a gazdasági és kereskedelmi együttműködés, az elmúlt egy év alatt a két ország közötti kereskedelmi forgalom 33 százalékkal, 4,6 milliárd dollárról 6,1 milliárd dollárra nőtt - hangsúlyozta Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke pénteken a magyar-kínai üzleti reggelin, Budapesten. A magyar és kínai üzletemberek előtt elmondott beszédében az országgyűlés elnöke hangsúlyozta, hogy fel kell kutatni a további lehetőségeket. Csia Csing-lin (Jia Qingling), a Kínai Népköztársaság Népi Politikai Tanácskozó Testülete Országos Állandó Bizottságának elnöke azt hangsúlyozta, hogy országa kiemelt hangsúlyt helyez a két ország közötti kapcsolatok fejlesztésére a kölcsönösség elve alapján. (MTI)

Pontosabban abban, hogy végig lehet csinálni a Kína-ellenes bojkottot. Amikor hétfőn – hiába, hogy a négynapos ünnep alatt végig ki volt kapcsolva – az esti órákban először jelent meg a telefonomon a figyelmeztető – fenyegető? – az „akkumulátorfeszültség alacsony” felirat, azt hittem, minden összeomlott. Pedig ekkor még nem is kaptam meg a GSM-boltban dolgozó segítőkész, töltőkeresést felajánló olvasóm levelét, miszerint „Egyszerűen nincs, még a gyári töltők is ott készülnek. Néztem autóst, hálózatit, kurblist, mindent. All made in China”.

Kínaellenes barkács

Már azt hittem, hogy barkácskodó Mekk Elekké válok, én, a bölcsész, aki hatodikban arra is képtelen voltam, hogy hurkapálcákból és zsinórból összerakjak egy nyamvadt tutajt. Pedig még receptet is kaptam, hogy jutassam kütyüimet áramhoz; lerövidítve így:
Ha betérsz bármelyik elektronikai alkatrészboltba, kaphatsz 230V/6V-os műszertrafót (magyar gyártmány általában), meg 4 darab egyenirányító diódát, ezeket megfelelően összekapcsolva kapsz egy Graetz hidat, mely a trafóból kijövő váltóáramot egyenárammá alakítja. A mobiltelefonod számára ez így már feldolgozható. A laptop már problémásabb, oda egy nagyobb teljesítményű trafó kell, de ezt nem kínai alkatrészekből reprodukálni sem nagy ördöngösség. A probléma a csatlakozónál fog jelentkezni, azt vagy találsz nem kínait, vagy fabrikálsz egyet. Egy Nokia csatlakozó nem nagy dolog, van magyarban is, de még egy IBM laptoptápcsati sem. A telefontöltő kábé 1000 forintból kijön, ha magad fabrikálod, a notebooké 5-10 ezer között kábé.

Nem nagy dolog, mi... Szóval így lehetett volna megoldani a problémát, de mielőtt szaladtam volna diódákért, trafókért, nagypapától örökölt nem kínai forrasztóért és egy szakiért, aki mindazt megcsinálja, ami itt leírtak, a múltból megérkezett a megoldás (persze ha valaki megcsinálja, és elküldi utánvéttel, hálám és pénzem neki, akkor a saját laptopomhoz is hozzájutok újra).

„Találtam itthon egy Made in Germany Nokia töltőt! Szerintem még a régebbi fajta, nem a mostani vékony, hanem annál eggyel vastagabb” – kaptam az üzenetet Moontól kedd reggel (közvetítők útján persze). Némi buszozás és villamosozás – Volvo és Siemens, a beszállítókba most ne gondoljunk bele – után a kezemben volt a kincs. Bár a SIM-kártyámat át kellett tennem egy régebbi készülékbe, mivel tényleg eggyel vastagabb volt a bedugója, csatlakozója, vagy mije, a lényeg: újra van telefonom.

Igaz, a számok egy jelentős része benne maradt a másik, lemerült készülékben, így ezúton is kérem a kedves ismerőseimet, hogy akik sms-t küldenek, szíveskedjenek aláírni, mert korántsem biztos, hogy csak a szám alapját fogom tudni, ki írt nekem. De nem ez számít, hanem az, hogy újra tudok telefonálni, és engem is tudnak hívni.

Thai Mac a megoldás

Ami azonban ennél is szebb: Moon nemcsak telefon-, hanem számítógép vonalon is kisegített. Előbb egy maláj adaptert ajánlott fel, majd kölcsönadott egy jó karban lévő, antik, tízéves thaiföldi G3 iMacet, melyet kiskorú gyermekének vásárolt kemény 1000 magyar forintért, használtan. Sőt, külön egeret is varázsolt a húszkilós böhömhöz – egy élmény volt átcipelni a fél városon –, mivel az, amivel addig használták, kínai volt. A géppel, és általában a Mac-kel mélyebben még csak most ismerkedem, korábban, talán emlékeznek még, egyetlen túrát tettem az Apple világába.

A gépen OS X operációs rendszer fut, van rajta Safari és Firefox böngésző is, kiválóan működik a Gmail, bár a Firefox néha lefagy, és egyébként is küzdenem kell a szokatlan billentyűzettel és billentyűkombinációkkal. Még az is lehet, hogy megszeretem, bár tudom, hogy vissza kell majd adnom, ha vége a bojkottnak. Amely, leírom újra, mert még mindig vannak, akiknek nem egyértelmű, nemcsak arról szól, hogy annak kezdetétől nem vásárolok kínai dolgokat, hanem arról is, hogy megpróbálok Kína nélkül, tehát minden meglévő kínai termékemet is nélkülözve élni.

Egy hiba becsúszott

És amely, a mostani eszközbeszerzésnek köszönhetően, ha nem is nehézségek nélkül, de várhatóan mégis csak folytatható. Még úgy is, ha, őszintén be kell vallanom, szerdán félórára bojkottot sértettem: egy kormányszóvivői tájékoztatóról gyorsan tudósítást kellett adnom, és ezt csak egy feltehetően kínai adapterrel feltöltött laptop segítségével tudtam kivitelezni.

Minden más eseményre noteszt (Dunakesziből, a Pegapack Kft.-től) és tollat (a csomagoláson csak az volt, hogy Származási hely EU, ami aggasztóbb, de papíron mégsem Kína) viszek magammal, de erre a félórára kizökkentem a bojkott kerékvágásából.

Csalódnom kell

Az elszántságomat viszont az sem tudta megtörni, hogy a héten kiderült: fáklyát kapott a kezébe, és vígan futkorászott az olimpiai lánggal Kínában, Hajnan szigetén gyermekkori idolom, majd harminc évvel később gyermekem idolja, Halász Judit (a vele együtt futkosó Barabás Évában nem csalódtam, tőle eddig is kivert a víz, Lakatos Katalinról nem hallottam, Kovács István Mikulás-nagykövet miatt viszont utólag is megkeseredtek Mikulás-élményeim). Szóval mostantól viszlát Lucababa és a Helikoffer sem száll velünk, legalábbis amikor én otthon vagyok, akkor autentikus, Lőrincz L. László-motívumokkal díszített tibeti népzenét fogunk hallgatni.

És közben már a kertbe sem megyünk ki. A napokban ugyanis egy hosszabbítóért elugrottam az egyik barkácsáruházba, és kíváncsiságból megnéztem néhány termék származási helyét, miután az elmúlt hetekben ért néhány meglepetés: a papírtermékekről és a fürdőszobai cuccokról kiderült, hogy sokkal kevesebb köztük a kínai, mint gondoltam, az elektronikában sokkal több.

És megdöbbentem, mert kiderült, hogy a kanócos kerti fáklyáktól a lakatokon át a legkülönbözőbb használati és kényelmi cuccok egész sora érkezett Kínából. Igaz, az elektronikai termékek piacától eltérően itt még nincs szó egyeduralomról, a legtöbb árucikknek megvan a maga magyar vagy más európai országból származó alternatívája. Az azonban mélyen elgondolkodtató, hogy az Elzett országában a kínai lakat 300, a legolcsóbb nem kínai majdnem 900 forintba kerül. Nos, így nehéz lesz versenyképesnek maradni, és nemsokára valószínűleg újabb területet uralnak el a kínai dolgok.