Judit
-2 °C
8 °C

Veszélyben a kényszervállalkozások: A számlás korszak alkonya

2003.06.08. 09:10
Kapcsolódó cikkek (1)
Július elsején életbe lép a munka törvénykönyvének legújabb módosítása, amely rendkívül érzékenyen érinti a több százezer ún. "számlás" munkavállalót, illetve az őket foglalkoztató cégeket. A változások jelentőségét a közvélemény még csak nem is sejti. Az ellenzék sem foglalkozik az üggyel, amiből az következik, hogy a módosítással a teljes politikai elit egyetért. Különös módon az érdekvédő szervezetek, a kamarák sem hallatták hangjukat, pedig a kényszervállalkozók többségének néhány héten belül végveszélybe kerülhet az egzisztenciája.

A szaktárca a törvénymódosítást azzal indokolja, hogy vissza kívánja szorítani a munkavállalók kényszervállalkozókénti foglalkoztatását. A törvény következményeként ugyanakkor százezerszámra jelenthetnek totális csődöt a számlás munkavállalók. Mindeközben a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium (FMM) megtette azt, amit a törvénymódosítás előtt (vagy inkább: helyett) kellett volna tennie - társadalmi vitát kezdeményezett az önfoglalkoztatásról.

A munka törvénykönyvének (Mtk.) július elsejével hatályba lépő változása értelmében a munkavégzés alapjául szolgáló szerződést annak tartalma - s különösen a tényleges munkavégzés jellege - alapján kell megítélni. Eszerint munkaviszonynak minősül minden olyan jogviszony, amelyben a szolgáltatás tárgya a foglalkoztató részére ellenérték fejében végzett munka. Ez alól kivétel a vállalkozási és a megbízási szerződés, illetve a társaság tagjának a személyes közreműködése. Ám a gyakorlatban épp ezeket a kivételeket kívánja munkaviszonnyá minősíteni a törvény. A tényállás megállapításának joga a munkaügyi felügyelőé, aki - amellett, hogy három napra minden iratot lefoglalhat - a jövőben akár 6 millió forintos büntetést is kiszabhat. A bírság összege ezzel a korábbinak a duplájára nő; ez a változás június 1-jétől hatályos.

Egy olyan országban, ahol például a takarítónők (vagy az újságírók) túlnyomó többsége egyéni vállalkozóként vagy "cégtulajdonosként" igyekszik megkeresni mindennapi betevőjét; ahol biztonsági őrnek, kereskedelmi képviselőnek vagy hirdetésszervezőnek számlaképesség nélkül úgyszólván senkit sem alkalmaznak; ahol amúgy - miközben a hivatalos munkanélküliségi ráta örvendetesen alacsony - a munkalehetőség annál kevesebb, minél kisebb egy település; ahol a szakszervezetek (a mozdonyvezetőkét kivéve) jóformán semmiféle jogukat nem képesek érvényesíteni; ahol napról napra nő a különbség a - közpénzből fizetett - állami alkalmazottak és az őket finanszírozó magánszféra foglalkoztatottai között (az előbbiek javára) -, ott azért nagyobb körültekintéssel kellene belepiszkálni a rendszerbe.

Magyarországon az emberek nem azért váltanak ki egyéni vállalkozói engedélyt, vagy alakítanak betéti társaságot a feleségükkel, mert nincs jobb dolguk. Nézzük az adatokat: egyéni vállalkozói engedélyt (a hatósági eljárás díját persze nem számítva) egyetlen fillér tőkebefektetés nélkül is kiadnak; a betéti társaságok túlnyomó többségének (csaknem 90 százalékának) a "tőkéje" kevesebb egymillió forintnál, és - miközben egy új kétszobás lakás ára meghaladja a tízmilliót - a kft.-k háromnegyedének 5 millió forint vagy ennél kevesebb a törzstőkéje. Magyarország - büszkélkednek gyakorta a politikai elit tagjai - a vállalkozók országa. Pedig jobb lenne, ha a politikai elit végre belátná: Magyarország a kényszervállalkozók országa.

Özv. Takácsné - Erzsike néni - jobb szeretne főállásban takarítónő lenni a Művek Rt.-nél fix havi fizetésért, évi rendes szabadsággal, remélhetőleg tisztes nyugdíjjal. Fogalma sincs a költségelszámolásról, retteg a számára átláthatatlanul bonyolult adóbevallásoktól, nem érti, miért kell fölszámolnia az áfát, ha azt be kell aztán fizetnie, elfelejt félrerakni a helyi iparűzési adóra, a boltban későn jut eszébe - amire a könyvelője figyelmeztette -, hogy áfás számlát kéne kérnie. Egyszóval

gyűlöli az egészet,

de a folyamatos költségcsökkentési kényszer közepette - megfelelő védelem hiányában - az ő alkalmazotti státusa bizonyult a leggyengébb láncszemnek.

Hét dolgot kell világosan látni: 1. Erzsike néni, a "vállalkozó" nem volt, nincs és nem is lesz abban a helyzetben, hogy személyes sorsáról szabadon dönthessen, úgy, ahogyan az neki a legjobb lenne. 2. Jelenlegi helyzete - hogy tudniillik havonta számláz, vagyis képes eltartani önmagát - mindent összevetve mégiscsak jobb, mintha egyetlen fillér jövedelemhez sem jutna önerejéből. 3. Törvénymódosítás ide vagy oda, semmiféle garancia nincs arra, hogy munkaadója (megbízója) munkaviszonyba veszi. 4. A törvénybe foglalt jó szándék és szigor a legnagyobb valószínűséggel azt eredményezi, hogy megbízási szerződését felbontják ugyan, státusba azonban nem veszik; ebből pedig 5. az következik, hogy megélhetése veszélybe kerül, ám (hiszen Erzsike néninek nem lesz jövedelme, amiből adót fizessen) 6. az állam bevételei is csökkennek, ráadásul 7. a kevesebb állami adó- és járulékbevételből kell majd finanszírozni özv. Takácsné, Erzsike szociális segélyét.

A vállalkozói lét szigorítását indokló leggyakoribb érv szerint a vállalkozók túl kevés jövedelem után fizetnek adót. A tények igazolni is látszanak e vélekedést: 2001-ben például - az szja-bevallások tanúsága szerint - az éves munkajövedelmek átlaga 1 millió 18 ezer forint volt, ezzel szemben az egyéni vállalkozók csupán átlag 413 ezret kerestek. Az alkalmazotti fizetés és a vállalkozói jövedelem azonban összemérhetetlen. Az alkalmazott bemegy a munkahelyére, és magától értetődik, hogy az irodában ég a lámpa, telefonjában él a vonal, az asztalon ott a gemkapocs, kétévente kicserélik a számítógépet, fizetik a kiküldetés költségét, nem kell aggódni a hivatali kocsi biztosítása miatt. Az állam - közpénzekből fizetett - alkalmazottai számos további bónuszt élvezhetnek, hiszen szabadidejükben - magánemberként! - is hozzájuthatnak olyan áruhoz vagy szolgáltatáshoz, amelyet az üzleti szférából származó adóbevételekből is finanszíroznak (olcsó számítógép, internethasználat), lakáshitelüket maga az állam garantálja, tízévente hathavi - természetesen fizetett - rekreációs szabadság illeti meg őket, a tizenharmadik havi fizetésről, a törvények által garantált illetményemelkedésről, az állásból való kimozdíthatatlanságról nem is beszélve. A munkaidő fix, a túlóráért vagy a készenlétért pluszpénz jár. Ez persze még nem a lottóötös; de egy olyan országban, ahol például falvak sokaságában csak az önkormányzatnál és az ahhoz kötődő intézményeknél van munkalehetőseg, ez nem kevés.

Az üzletember - nevezzük így az egyéni vagy társas vállalkozót - minden elképzelhető (üzleti és privát) kiadását maga finanszírozza a saját bevételeiből; fizeti az áramot, a telefont, a benzint. Magának vesz autót, szerszámot. Szabadságra akkor mehet, ha a munkáját elvégezte - és maradt rá pluszpénze. Munkaideje nincs, csak munkája, amit el kell végeznie, hiszen ettől függ, megkapja-e a pénzét; a túlóra számára ismeretlen fogalom. Bevallott jövedelme után maga utalja át a társadalombiztosítási járulékokat, az adókat - ezek mind az ő költségei -, kötelessége ismerni és betartani a határidőket, az összes törvényt (vagy pénzért alkalmazni valakit, akinek ez a dolga), mert ha nem, akkor megbírságolják. Lakáshiteléhez magának kell összekotornia a fedezetet, mert a vállalkozó a bankok számára maga a megtestesült rizikó. Tevékenységét a piacgazdaság törvényei szerint végzi, ennélfogva üzleti kockázatot vállal; ezek közül a legnagyobb az, hogy amit ma csinál, arra holnap a megrendelője esetleg nem tart igényt; számára nem garantál semmit sem az állam. Mi több, az egyéni vállalkozó (és a betéti társaság beltagja) a minimálbér-emelésnek csak a hátrányát (a magasabb járulékot) érzi, előnyeit (az alkalmazotti kedvezményt) nem élvezheti (ami évi 36 ezer forint mínusz a számára).

Igaz, ha elég agyafúrt a könyvelője, az egyéni vállalkozó áfás számlára veszi még a macsakakaját is, és havonta annyi tisztítószert számol el "költségként", amennyi másnak egy egész választási ciklusra elég, kilométer-elszámolásai pedig - havonta háromszor kerülve meg a földet - legföljebb Münchhausen báró utazásaihoz mérhetők. Ám - hallatszik a replika - ha nem volnának akkorák a közterhek, nagyobb volna a fizetési hajlandóság. Tény: amikor a társasági nyereségadót a felére csökkentették, a befizetett összeg nem csökkent, hanem - mindenki meglepetésére - nőtt.

Mindent összevetve végül is adható logikus magyarázat arra, hogy az egyéni vállalkozói jövedelem

miért alacsonyabb,

mint az alkalmazotti átlagkereset. S ehhez hozzávehetjük, hogy az aktív kor utáni nyugdíj alapját is e jövedelmek képezik, vagyis az alkalmazottak lényegesen magasabb havi fixre számíthatnak öregkorukra.

Az egyszerűsített vállalkozói adó (eva) 2003 januárja óta az évszázad esélyét nyújtja - illetve az Mtk. várható módosítása után: nyújtotta - azoknak, akik élhetnek vele. Az evás befizeti a bruttó bevétel 15 százalékát, kiperkálja a bért és annak közterheit, majd a maradékkal - ezt mondja a törvény - lényegében azt csinál, amit akar. Ha elég okos, a jövőre gondolva valamennyit félrerak belőle; ha elég optimista, elkölti az utolsó fillérig, senki nem törődik, pontosabban: semmilyen hivatalos szerv nem törődhet vele. Az eva az állam tisztességes ajánlata volt a kényszervállalkozóknak: fizesd a megfizethető szintű adót, cserébe nem kell számlát vásárolnod, áfával ügyeskedned stb. Az evatörvény - egyre ritkább az ilyesmi - a magyar valóságból indult ki; s láss csodát, ugyanaz történt, mint a társasági adó csökkentése után: a tervezettnél jóval több pénz folyt be a költségvetésbe az első negyedévi befizetésekből.

Július elseje - az Mtk. módosításának hatálybalépése - után ez a rendszer omolhat össze. Pusztán amiatt, mert

valakik már megint nem

az - egyébként több százezernyi ember, vagy ha így jobban tetszik: választópolgár mindennapjait meghatározó - realitásból indultak ki.

A megváltozott törvényszöveg szerint özv. Takácsné takarító egyéni vállalkozó foglalkoztatásra irányuló jogviszony keretében munkálkodik. A munkaügyi ellenőr kikérdezi özv. Takácsnét, aki beismeri, hogy az irodaépületbe mindennap be kell járnia, megbízási díját havonta kapja (áfástul, számlára). A munkaügyi felügyelőnek könnyű dolga lesz: a megbízási szerződést - a világos tartalma alapján - munkaszerződéssé fogja minősíteni. (Ezt - az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint - bíróság előtt lehet majd megtámadni.) Kiszabhat bírságot is - ennek alsó határa 50 ezer forint. Ezzel azonban a tortúrának nincs vége. A szerződés, amelyet a felügyelő átminősített, maga a tökéletes bizonyíték, ha úgy tetszik beismerő vallomás, hiszen tartalmazza a megbízás kezdetét is. Akkortól kezdve visszamenőleg is meg kell fizetni a közterheket - sőt, mivel e közterhek nem időben lettek megfizetve, az általános gyakorlat szerint a munkaadó jogosan megbírságolható.

Ennél is egyszerűbb lesz elcsípni - ez amúgy a klasszikus példa a szaktárca részéről - az "egyéni vállalkozó" biztonsági őröket, akiknél a napnál is világosabb az alá-fölérendeltségi viszony, a munkaidő-beosztás. Lerí róluk, hogy melyik cégnek dolgoznak igazából: egyenruhát, egyeninget, egyennyakkendőt viselnek, fejükre egyensapkát, lábukra egyencipőt húznak. De az írott és elektronikus média úgynevezett vállalkozói is reszkethetnek, hiszen a főszerkesztéstől a tördelésig minden a különböző bétékkel kötött megbízási szerződéseknek a végeredménye. Újságíró bárkiből lehet (lesz is) tehetség, elhivatottság vagy szakismeret nélkül - számlakönyv nélkül azonban soha. Az Mtk. módosításával - és annak szigorú betartásával - szerkesztőségek sora lehetetlenülhet el, és fejezheti be a lapkészítést.

A világ rendje júliustól tehát helyreáll. Minden az lesz, ami. A krumplileves az krumplileves, ugye, a munkaviszony meg munkaviszony.

Arról, hogy a status quo felmondásának a hátterében milyen politikai megfontolások húzódnak meg - egyáltalán: vannak-e - úgyszólván semmit sem tudni. Például végiggondolta-e a törvényhozásban valaki, hogy egy ilyen horderejű döntést csak a tébéjárulékok, az szja csökkentésével együtt lenne szabad végrehajtani, különben százezrek megélhetése kerül veszélybe. Mindenesetre a kormánypártok mindent megtettek azért, hogy egy társadalmi réteget magukra haragítsanak és az ellenzék térfelére tereljenek.

Ballai József

Társadalmi vita az önfoglalkoztatásról
Azután, hogy a parlament megszavazta a munka törvénykönyvének a módosítását, de még azelőtt, hogy a változások hatályba léptek volna, Burány Sándor szakminiszter május 22-én "társadalmi vitát" kezdeményezett az önfoglalkoztatásról (a vitaanyag teljes terjedelmében megtalálható: http://www.fmm.gov.hu/main.php?folderID=26&articleID=478). A tanulmány megállapítja: az Európai Unióban új munkahelyek éveken át csak atipikus (részmunkaidőben, határozott idejű szerződéssel vagy önfoglalkoztatóként) formában jöttek létre, és 2000-ben a foglalkoztatottak 44 százaléka így dolgozott már (ezen belül az önfoglalkoztatók aránya 14,8 százalékos volt, ami mára némileg csökkent az öt évvel korábbihoz képest).

Az EU-ban nincs olyan általánosan kötelező önfoglalkoztatás-definíció, amit a tagállamoknak a saját nemzeti jogrendszerükbe át kellene venniük. Az önfoglalkoztatás ismérve, hogy a munkát végző személy maga szervezi foglalkoztatása feltételeit. Az önfoglalkoztatás mint jogi forma alapvetően a színlelt szerződéssel szembeni fellépést, továbbá az önfoglalkoztatók szociális biztonságának megteremtését irányozza elő. A nemzetközi gyakorlatban nem egy sajátos, atipikus jogviszonyként határozzák meg az önfoglalkoztatást, hanem összefoglaló kategóriaként használják. Ebbe minden olyan munkavégzésre irányuló foglalkoztatási forma beleértendő, amelyben a munkát végző személy bármiféle munkáltatótól független, nem bérből vagy fizetésből él, jövedelemszerző tevékenységet saját felelősségre folytat.

A Központi Statisztikai Hivatal munkaerő-felmérése szerint 2001-ben 491 ezren tartoztak az önfoglalkoztatók közé Magyarországon. Ezt azonban mi - nem szakemberek - fogadjuk fenntartással, mert csupán az egyéni vállalkozókat és a nem jogi személyiségű társaságok tagjait, illetve a 26 ezer segítő családtagot sorolja e körbe! De hol - és hányan - vannak a többiek? Például a családi kft.-k tulajdonos-alkalmazottai s más "kistőkések"?

A minisztérium vitaanyaga a hazai önfoglalkoztatókról így ír: "Az érintettek egy része természetesen valóban viszonylagos szabadsággal maga osztja be idejét, szervezi munkáját, viseli érte a felelősséget. Nagy - az EU-s átlagnál nagyobb - részük azonban csak formálisan tekinthető függetlennek. A rendszerváltozás idején rendkívül sok kényszervállalkozás alakult, amelyek jó része jelenleg is önfoglalkoztató. Jelentősnek mondható (bár számszerűen nem becsülhető) az alkalmazotti viszony vállalkozóivá alakítása. Az e körbe tartozók ténylegesen ugyanolyan kötöttségekkel rendelkeznek, mint a hagyományos formában foglalkoztatottak, de nem élvezik az azzal járó védelmet, biztonságot. Munkáltatóik nem akarják vagy nem képesek teljes mértékben megfizetni a méltányosnak tartott munkajövedelem után a közterheket, és ebbe a munkavállalók kényszerűségből és/vagy rövid távú jövedelemérdekeltségük okán beleegyeznek, ugyanakkor az életpályát - különösen annak inaktív periódusait - tekintve nem kompenzálható hátrányt szenvednek el. Ez a gyakorlat azonban az európai uniós gyakorlattal, normákkal összeegyeztethetetlen." A következtetés világos: "A magyar gyakorlat felülvizsgálata tehát több szempontból indokolt. Végig kellene gondolni, hogyan erősíthető az önfoglalkoztatók szociális védelme és biztonsága. Szükséges lenne fokozatosan visszasegíteni a munkaviszonyba azokat, akik gyakorlatilag alkalmazottként dolgoznak, illetve kialakítani a >>kevertA társadalmi vitára bocsátott tanulmányban rendkívül súlyos hibák - minősítések, tárgyi tévedések, sőt kifejezett csúsztatások - is akadnak.

"A munkaviszonyban álló foglalkoztatott munkabére teljes egészében jövedelemnek számít, abból költség elszámolására nincs lehetőség. A jövedelem mértékétől függően az adókulcsok - összehasonlítva a vállalkozó jövedelmét érintő adózási kötelezettséggel - relatíve magasak. (...) A 2003-tól hatályos, az egyszerűsített vállalkozói adóról szóló törvény pedig 15 millió forintos bevételig 15 százalékban állapítja meg az adó mértékét."

Ebből mindenki arra következtethetne, hogy az evások mindössze bevételük 15 százalékát fizetik adóként. Ez azonban nem igaz. Részletes cáfolat helyett két megjegyzés: 1. az evások nem igényelhetnek vissza általános forgalmi adót, ezzel szemben fizetik be bruttó (áfával növelt) bevételeik 15 százalékát (az általuk - kötelezően - fölszámított áfát tehát majdnem teljes egészében átutalják a költségvetésnek). 2. Egy evás cégben a tulajdonos-alkalmazott (például egy családi kft. résztulajdonosa, aki munkaviszonyban is van a társasággal) fillérre ugyanannyi szja-t, egészség-, nyugdíj-biztosítási és munkavállalói járulékot, egészségügyi hozzájárulást fizet az államnak az "eva 15 százalékon" túl, ezenfelül cégének (azaz: neki magának) kell megtermelnie és befizetnie a munkaadói járulékot, az iparűzési, a kommunális és más helyi adókat.

Ami bizony nem kevesebb terhet jelent.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Egzotikus élmények!

Amiről eddig álmodni sem mert. Luxus nyaralás, a világ legcsodálatosabb tengerpartjain.