Barbara, Borbála
-5 °C
3 °C

Bújjon együtt a mikulással

2005.12.24. 09:38
Álruhás mikulásnak lenni korántsem olyan jó móka, mint miniszterelnöki beszédet hallgatni útavatáson, de azért így is elég jó. Ricsi bohóc elkésik, de legalább mi is elrontjuk a belépőt. Egy gyereket az ölünkbe ültet egy erőszakos nagymama, de nem pedofilkodunk. Az apukák szeme kocsányon és a krampuszainkon lóg. A cumit nem visszük magunkkal, néhány ügyvédet viszont zavarba hozunk, pedig meg sem kérdezzük, szoktak-e hazudni. Egy beteg kisgyereknél aztán rádöbbenünk, jó mókánál több üzleti mikulásnak lenni.
Péntek délelőtt, túl egy héttel a képzésünkön, megcsörren a telefon. A szívem megdobban, a pocakom elkezd dagadni, arcomon fehér pamacsok jelennek meg - érzem, hogy mikulásmegrendelő hívás lesz. A megérzést persze segíti, hogy a telefon ki is írja, a Mikulás alapítványtól hívnak.

Kórház a város szélén

A Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházba kell menni, Ricsi bohóc és a Kincses Színház műsorában kell közreműködnöm. Eredetileg ugyan arra gondoltam, hogy mikulásként egy szűk családi körben kell majd debütálni, nem ki tudja, hány tucat vagy hány száz gyerek előtt. Lenyelem a hatszáz éves ádámcsutkámat kétszer is, a lámpaláz miatt piros selyem nélkül is eléggé vörös leszek. Sebaj, ez a bátorság színe.

A telefonban egyébként is megnyugtatnak, hogy Ricsi bohóc már a helyszínen lesz, és elmondja a forgatókönyvet, de még végszavazhatunk is. "Végszavazás", hű, ez nagyon komolyan hangzik, feléled bennem az évtizedekkel ezelőtt elfojtott diákszínész.

A feladat ennek ellenére riasztó, és nemcsak az, hanem a körülmények is. Péntek délután háromra kell kijutnom az Árpád híd közelében lévő lakástól a Jahn Ferencbe, a műsor fél négykor kezdődik. Rövid dilemmázás után úgy döntök, hogy nem veszem magamra a mikulásruhát. Ezt aztán hamar megbánom, mert bár a paróka-álszakáll-álszemüveg-csuklya szettben nehéz lenne vezetni, de talán nem anyáznának annyit az őrült sávváltások során, mint így.

Az elrontott belépő

Több mint egy óráig tart az út, már csaknem negyed négy, amikor beesem a kórház kapuján. Kapok majd ősz fejemre Ricsi bohóctól, aki most biztos nem fog mosolyogni. Valóban nem mosolyog, de nem azért, mert megharagudott volna rám, hanem azért, mert még ő sem érkezett meg. Egy nagy teremben várakozunk, ez lehet a kórház kultúrterme. Itt kell átöltöznöm, és itt vár rám - valamint elsősorban Ricsi bohócra és a nála lévő jelmezekre - a két tizenévesnek saccolt krampusz (utóbb kiderül, hogy egyikük már 24 éves, nem mintha ez sokat számítana).

De Ricsi csak nem jön. Aztán megcsörren a telefon, pár perccel a tervezett műsorkezdés előtt, hogy még úton van. Így egyből az ebédlőbe megy majd, a műsor kezdete után félórával kell utánamennünk. Az utcai ruhában lévő krampuszlány kimegy elé, így tudunk számolni, mikor kezdődik a műsor. A határidő közeledtével azonban hiába nyitogatjuk alkalmi öltözőnk ajtaját, a műsor zajai csak nem akarnak elhalkulni.

Amikor azonban meghalljuk, hogy közeledik a Micimackó vége - már nagyban hull a hó és hózik -, a krampuszlányok, mint jól edzett vadászkutyák, felélednek, "ez az, indulhatunk". Indulunk, középen egy nagy, piros aggodalom (ez vagyok én), körötte két bohókás kis krampuszlány, mindez egy hosszú, hideg hangulatú kórházi folyosón. Már épp belépnénk, amikor halljuk Ricsi bohóc hangját, "akkor most hívjuk be a Télapót"! Hohohohóóó, mondom, kezem szabványmagasságba emelkedik, integetek, egyik lábam már benn, amikor megszólal a zene, és a gyerekek is énekelni kezdik: "Jöjj el, kedves Télapó..."

Szó bennakad, hang fennakad, az idióta mikulás (vagyis én) lehelete megszegik, egyik lába a küszöb felett, a levegőben megreked, a másik elkezd rogyadozni; nem tudja, hová tegye le az egyiket. Be is lépne, ki is lépne (lépnék), a krampuszok is kissé tanácstalanok, menjünk vagy ne menjünk. Végül megállunk a küszöbön, ami arra jó, hogy egy-két, az ajtóhoz közel ülő gyerek észrevegyen, és elkezdjen sikítozni, meg integetni, némi káoszt okozva ezzel.

Ekkor úgy döntök, visszalépek az ajtó mögé (utólag is bocs attól a krampusztól, akinek ekkor letapostam a lábát). Majd mégis kikukkantok, nem is tudom, miért. De így legalább sikerül tovább rontanom a helyzeten, és elhitetnem a gyerekekkel, hogy a gyagya télapó bújócskázik velük, még jobban visongatnak, akik már észrevettek. Végül Ricsi bohóc megszán, "észrevesz", így elindulhatok befelé.

Persze nagy zavaromban elfelejtem az egy borzalmasan hosszú versből faragott nyolcsoros beköszönőt, miszerint "Télországból érkeztem / kisgyerekek, jó napot / ugye ti is vártátok már / nagyon ezt a szép napot / mert én bizony nagyon vártam / hogy eljöhessek hozzátok / mindenféle földi jóval / teletömtem a zsákot". Ehelyett csak integetek, mint a november hetediki felvonuláson integettek a pártvezérek, és bárgyún vigyorgok, bár szerencsére ez a szakáll miatt nem látszik.

Kocsányon lógó szemek

"Sebaj, túl vagyok a nehezén" - gondolom, mikor, második nekifutásra, sikerül leülnöm, most már csak díszlet leszek, ahogy mondták. Mire ezt végiggondolom, már hallom Ricsi bohóc hangját: "sziasztok gyerekek, további jó szórakozást", és elmegy. Én meg ottmaradok kábé száz gyerekkel, és a szülőkkel, nagyszülőkkel.

Izzadni kezdek, de rendesen, akárcsak a szülők, akik közül az apukák szórakoznak jobban. Noha én nem hallok meghúzós beszólásokat, azt még hatszáz éves szemmel is látom, hogy a fiatalabb apukák tekintete nem rajtam, inkább a krampuszokon állapodik meg. Már szaloncukrot osztok, és fotóznak intenzíven, amikor hallom, hogy egy családfő a télapó helyett a krampusszal fotóztatná a kisfiát, de kiderül, mégsem ő a családfő, az anyuka ugyanis határozottan úgy dönt, nem.

Egy nagymami ennél is határozottabb: ő velünk akarja lefotóztatni az unokáját, méghozzá úgy, hogy az ölünkben ül (természetesen az unoka, nem a nagymama). Próbálnánk a Nagy Pedofilellenes Télországi Egyezményre hivatkozni, de hiába, amit a nagymama eltervez, azt végigviszi. A gyerek szerencsére csak pillanatokig van az ölünkben, és persze nem simogatjuk meg, így nem lesz belőlünk Mikulás Dutroux.

Mikulás for prezident

A kissé félresikerült belépőt pár nap múlva újabb beugrás követi: családi mikulás leszek egy hetedik kerületi famíliánál. Már jelmezben megyek a helyszínre, vicces dolog így autót vezetni. Az autósok megértőek, integetnek, mosolyognak. A mikulás hihetetlenül népszerű valaki, naná, olyan, mint Gyurcsány lesz a kampányban: amerre jár, otthagy valami szépet és jót. Szóval a választást biztos magasan nyerné a Magyar Mikulások Pártja, gondolatban el is kezdtem pártot alapítani, de közben megérkeztem a címre.

A kapualjban várt az apuka, bazi nagy nem-mondom-meg milyen márkájú játékházat és babát kap karácsonyra a kislány. "Cserében" el kellene hoznom a cumit, mert már tavaly megígértettem, hogy leszokik róla, de az apuka végül azt mondja, mégse hozzam el. Jól van, nem vagyok egy ellenálló mikulás, nem hozom el. A kislány is örül, én is.

Én főleg annak, hogy megtaláltam a lakást, az apuka ugyanis előremegy - logikus lépés, jó konspirál a papa -, én meg ottmaradok egy sötét lépcsőházban, még azt sem tudom, hol a villanykapcsoló. Kilépek a sötét folyosóra, csak reménykedni merek, hogy a szintet jól találtam el; kicsit lihegek, mintha tényleg Télországból jöttem volna.

Bízom abban, hogy majd egy kinyíló lakásajtó segít, de sajnos több is kinyílik, ugyanis egy ablakból észrevett egy kisgyerek. Így aztán általános, az egész házra kiterjedő visongás és integetés kíséri utamat. Szerencsére végül sikerül megtalálnom a jó ajtót, és a kislány annyira örül az ajándéknak, hogy észre sem veszi, amikor az apuka aláírja a mikulás nagy könyvében a készpénzfizetési nyugtát.

A mikulások igazi ellenségei azonban nem a sötét körfolyosók, hanem a kézzel, gyűrött lapra írott, a sötét kapualjban kezünkbe nyomott jellemzések. Hihetetlenül tud hasonlítani az a és az o, az r és a v, a k és a h, hogy ne is folytassam. Valószínűleg a szűk kémények is komoly ellenségeink lennének, de szerencsére mi már modern mikulások vagyunk, inkább ajtókon, és nem a konvektorokon keresztül közelítjük meg a lakásokat.

Vicces ügyvédek

Nemcsak családoknál jártunk - bár a legtöbbször ott -, hanem egy ügyvédi irodánál is, a Falk Miksa utcában. Tíz vidám és fiatalos munkatársról kapunk három gépelt oldalnyi jellemzést krampusz kollégámmal. Megremeg a gyomrom, hogy ezt be kell magolni, de aztán mégsem, szerencsére, a nagy könyvbe rejtve olvashatom fel.

Szerencsére keveset bakizok és mindegyik nevet eltalálom. Néhányan még azt is elmesélik, hogy a különös jellemzéseknek milyen előtörténetei vannak. Ezeket azonban nem merem megírni, még egy mikulás sem lehet annyira bátor, hogy ügyvédekkel húzzon ujjat; ezért nem sütöttem el azt a poént sem, hogy megkérdezem, jók voltak-e, és ha azt mondják, igen, megkérdezem, "akkor nem is hazudtatok?, pedig én azt hittem, ez szakmai alapkövetelmény".

És a szívszorító búcsú

Persze, ahogyan törpök, úgy a mikulások élete sem csak játék és móka, erre egy soroksári családnál kellett rádöbbennünk. Egy beteg, Dawn-kóros kisfiúhoz kellett mennünk, ráadásul az utolsó percben kiderült, hogy krampusz sem tud jönni velünk. Noha ez volt szinte az utolsó munkánk, sokkal jobban görcsben volt a gyomrunk, kétszer eltévedtünk útközben, és bőrig áztunk, mire onnan, ahol leparkoltunk, a házhoz értünk. Aztán a helyszínen kiderült, hogy a kisfiú egész évben erre az egy napra várt, mert a mikulás az ő igazi nagy kedvence.

Meg kell vallanom, itt aztán minden, mikulásoknak szóló előírást megszegtem. A kisfiú kiszaladt elém, kézen fogott, bevezetett a nagyszobába, kétszer is megölelte a mikulás bácsit, verset mondott, énekelt, még rajzot is adott. Egész idő alatt, míg ott voltam, a piros selyemruhát simogatta, és amikor eljöttem, még az utcán is utánamszaladt, hogy még egyszer megölelhessen.

Borzasztó idő volt, átázott a csuklyám, az álszakállam, a parókám, a zsákot cibálta a kezemben a szél, de valahogy ezt nem éreztem akkor fontosnak. Brummogtam valamit arról, hogy a rajzot, amit adott, a jégpalotám legszebb falára akasztom ki, így emlékezni fogok rá jövő decemberig. És bár nincs jégpalotám, és a rajz sem a falamra, hanem a fiókomba került, biztos vagyok abban, hogy tényleg emlékezni fogok.

Oszd meg élményeidet!

Oszd meg nyári élményeidet más utazókkal is, tölts fel beszámolót, fotókat!

Visszatérés a paradicsomba

Egy újabb kaland előszobájába léptünk, mikor kis kocsink megindult Christchurch felé.