Ambrus
-7 °C
3 °C

Sokaknak emelést jelent az egykulcsos adó

2005.01.24. 11:04
Az évek óta dúló, "betartásos demokrácia" nem szolgálja stratégiai érdekeinket, a politikának meg kéne tanulnia ciklusokon átnyúlóan gondolkodnia, mondta az Indexnek Pitti Zoltán. Az APEH volt elnöke, a Corvinus Egyetem tudományos kutatója szerint az adórendszerben szükség van átalakításokra, de az egykulcsos rendszer a többség számára adóemelést jelent. Az 25 százalékos áfakulcs csökkentésére és az iparűzési adó eltörlésére szükség van a versenyképesség javítása érdekében is, e téren azonban a legnagyobb problémát abban látja, hogy a hazai vállalkozói szektor túlságosan széttagolt. A szakértő szerint történelmi bűn volt elhitetni, hogy a családi gazdaságok életképesek lehetnek.
A kormány bejelentette, hogy még az idén átalakítaná az áfarendszert, öt százalékkal csökkentve a felső 25 százalékos kulcsot, a miniszterelnök pedig korábban teljes adóreformot is elképzelhetőnek tartott még az idén. Van gazdasági és jogi racionalitása egy év közbeni átfogó reformnak?

Ami a kérdés jogi részét illeti, az Alkotmánybíróság egy korábbi döntése értelmében év közben csak a forgalmi jellegű adókat lehet emelni, a többi adónemet illetően csak csökkentés képzelhető el. Ennek végrehajtása azonban technikailag nem egyszerű, hiszen nem pusztán a kulcsokat, hanem a kedvezmények rendszerét is át kell tekinteni, azaz gyakorlatilag érdemi módosításra csak a forgalmi adó esetében van lehetőség. Ugyanakkor gazdasági szempontból ennek lehetősége is megkérdőjelezhető: a kulcsok csökkentése önmagában nyilván az állami bevételek csökkenésével járna, számolni kell azonban azzal, hogy a kisebb adók mellett fehéredik a gazdaság, azaz többen fizetnek, így végül az államkassza egyenlege pozítiv is lehet. Ez a kedvező ellensúlyi hatás azonban egy töredékévben nem működik kellően, azaz a évközbeni csökkentés esetén az állam bevételeinek csökkenése prognosztizálható. Ugyanakkor figyelembe kéne venni: az adó egy eszköz a gazdaság- és költségvetési politika kezében, azaz előbb ezek céljait, irányát kell meghatározni, és azután kell egy ezeket szolgáló adóreformot hirdetni.

A környező országok sorra csökkentik az adókat, míg Magyarországon évek óta csak szó van egy átfogó reformról. Ugyanakkor tény: a társasági adókulcs már évek óta a legalacsonyabb a régióban, sőt szinte egész Európában. Magasak vagy sem a magyar adók?

Erre a kérdésre nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Nem az adókulcsok maximumát, hanem a tényleges adóterhelést, s nem egy-egy adónemet kiragadva, hanem az összevont adóterhelést kellene figyelembe venni, ahelyett, hogy nagyon leegyszerűsítve egy-egy elemet ragadunk ki a rendszer egészéből. A tényleges adóterhelés azt jelenti, hogy egy adott személynek, vállalkozásnak - a kedvezmények levonása után - valóságosan mekkora terhekkel kell számolnia: Magyarországon például az önmagában is alacsony, 16 százalékos társasági adó valójában csak 11 százalékos átlagos terhet jelent a vállalkozásoknak. A különböző (beruházási, térségi) kedvezmények nincsenek jelen az egykulcsos adót bevezető országokban, így a teher, gondolhatnánk, ott még magasabb, mint a ránézésre történő összevetésből adódna. Magyarországon azonban iparűzési adót is kell fizetni, ami a vállalkozások egy részénél nagyobb terhet jelent, mint a társasági adó, hiszen azt a forgalom után, egy veszteséges cégnek is meg kell fizetnie.

Mit jelent az összevont adóterhelés?

Ez a legtöbbször a GDP százalékában meghatározott mutató azt jelzi, hogy a nemzeti össztermékhez képest mennyit von el terhek formájában az állam a termelőktől, az állampolgároktól és a vállalkozásoktól. Magyarországon ez a mutató 39 százalékos, ami alatta marad a 2002-es, akkori és leendő uniós országok, a 25-ök 40-41 százalékos átlagának. Ennek azért van jelentősége, mert ez egyben azt is mutatja: az állam a feladatai végrehajtására szedi be az adókat, és ezek ellátásához van egy közbevételi kötelezettség. A magyar adóterhek ma alapvetően feladatarányosak, vagyis egy esetleges adócsökkentés esetén azzal is számolni kell, hogy az állami szolgáltatásokat is "fogyókúrára" kell fogni.

Tehát nem lehet mit tenni?

De igen, a közbevételeken belül lehet változtatni, így új arányokat lehet kialakítani a jövedelmi, a forgalmi, a vagyoni és a céljellegű adók között, illetve lehet változtatni a központi és a helyi adók közötti arányokat. Mindezek szóba jöhetnek egy hatékonyabb és igazságosabb közteherviselési rendszer keresése során. A terhek számottevő csökkentésének azonban csak akkor van realitása, ha az állami kiadásokat is szűkebbre fogjuk.

Az alacsonyabb adók sok esetben magasabb bevételt hoznak. Szlovákiában egyértelműen a várakozások feletti bevételre tett szert az állam a kisebb adókkal, és az eva példája is hasonló jelenséget tükröz.

Ez igaz, és ezt figyelembe is kell venni. De nem árt egy másik szempontot is mérlegelni: a csökkentés nem biztos, hogy mindenki számára érzékelhető és értelmezhető csökkentést jelent. Nézzük az áfakulcsokat: a szlovák 19 százalékos kulcs számos alapvető termék esetében négy százalékkal magasabb, mint a hazai 15. Az egykulcsos szja esetében a kedvezmények köre is jelentősen megritkul, legalábbis az azt bevezető országok példája szerint. Egyébiránt az átlagos terhelés a személyi jövedelemadónál Magyarországon 20,5 százalék, tehát nem sokkal magasabb, viszont itt az átlag úgy keletkezik, hogy az alacsony jövedelműek kevesebbet, a magasabb jövedelemmel rendelkezők viszont többet fizetnek. A régi uniós országok egyikében sincs lineáris személyi jövedelemadó, mindenütt a magyar rendszerhez hasonló sávos, progresszív adóztatás folyik, és a jövedelmi rétegződés ismeretében nincs is komoly szándék a lineáris adóztatás bevezetésére.

Mindezek alapján milyen megoldások képzelhetőek el?

Három területen látom szükségesnek a változtatást, de ezeket együtt és összefüggéseikben kell kezelni. Az első feladat a munkáltatói járulékterhek csökkentése. Sajátos magyar helyzet, hogy miközben a bérek és keresetek nemzetközi összehasonlításban alacsonyak, addig a bérarányos közterhek a legmagasabbak közé tartoznak. Ezen már csak azért is változtatni kell, mert amíg minden, bérként kifizetett száz forint után további 45-46 forintot kell fizetnie a munkáltatóknak, addig nem számolhatunk a foglalkoztatás jelentős bővülésével, illetve vélelmezni kell a feketemunka magas arányát. A bérterhek csökkentése ráadásul leginkább az azt a legnehezebben viselő hazai tulajdonú vállalkozásoknak lenne kedvező. Meggyőződésem, hogy a járulékok csökkentése "kifehérítő" hatással is járna, amelynek következtében a költségvetési bevételek sem feltétlenül csökkennének.

Hasonló a helyzet a legmagasabb áfakulccsal is: a 25 százalékot több okból is el kell kezdeni csökkenteni, de - a társadalmi terhek enyhítése mellett - ennek is lenne egy a gazdaságot fehérítő hatása. Ugyanakkor a csökkentés mellett egy nagyon komoly uniós érv is szól: a tagállamok közötti forgalomban ma az a szabály, hogy az export után az importáló ország áfáját kell megfizetni, azaz a külkereskedelemre nincs közvetlen hatással az, hogy az előállító országban milyenek az áfakulcsok. (Lényegében ez a "célország elve" szerinti adóelszámolás.) Ez a gyakorlat azonban érzékenyen érinti a nagy exportáló országokat, hiszen az államkasszák elesnek az ott előállított termékek jelentős részének forgalmi adójától. Magától értetődő igény egy olyan korrekció, amely a közösség eredeti szándékaihoz igazodva meg kívánja változtatni a jelenlegi elszámolási rendet. (Ezt nevezzük "származási ország" szerinti áfaelszámolásnak.) Képzeljük el, mennyire lennének versenyképesek, ha a hazai árukat 25 százalékos áfakulccsal kínálnánk a nemzetközi piacokon.

A harmadik pont, gondolom, az iparűzési adó: ennek eltörléséről teljes a konszenzus a gazdasági szereplők, a kutatók, sőt, azt lehet mondani a politikai szereplők között, csak éppen arra nincsen válasz, hogyan pótolják az így kieső, nélkülözhetetlen önkormányzati bevételeket.

Valóban, az iparűzési adó jelen formájában nem tartható fenn. Egyébként ez sem csupán versenyképességi szempontok miatt, hanem azért sem, mert nem is fér össze az uniós szabályozással: lényegében kis forgalmi adóként működik, aminek nincs helye egy nemzetközileg harmonizált rendszerben. Az önkormányzatoknál a jelenlegi iparűzési adónak nemcsak az összege miatt van nagy jelentősége, hanem azért is, mert saját bevételnek minősül, szemben az állami támogatásként kapott normatívákkal és egyéb bevételekkel. Márpedig a saját bevétel összértéke teszi hitelképessé az önkormányzatot a bankok előtt, és erre van szükség az uniós pályázatokon is. Azaz a kieső bevételeket nem lehet normatívaemeléssel pótolni. Megoldás lehet a központi adókulcsok arányos mérséklése és a helyi adóztatási jogosítványok szélesítése (ennek természetszerű következménye az állami támogatások csökkenése), de elképzelhető - néhány EU-országhoz hasonlóan - a központi adók szélesebb körű megosztása az állam és a helyi önkormányzatok között. Azt azonban magas szintű jogszabályban kellene garantálni, hogy az önkormányzatok ne járjanak rosszul.

Az adóreform kérdése manapság egyértelműen úgy merül fel, hogy a régiós országok közötti versenyben Magyarország korábbi kedvező pozícióit elveszteni látszik. Arról, hogy ez tényleg így van-e, megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy az adóreform segítene. Elégséges ez önmagában, hogy visszanyerjük korábbi éllovas pozíciónkat?

Ami azt illeti, hogy mennyit veszített Magyarország a versenyképességéből, azt én is árnyaltabban látom annál, mint ahogy az a sajtóban az utóbbi időben megjelent, elsősorban az adókulcsok összehasonlítására kihegyezve. A versenyképességet számos egyéb tényező is alapvetően befolyásolja, így az infrastrukturális ellátás színvonala, a közszolgáltatások mennyisége és minősége, a közigazgatás fejlettsége vagy éppen a monetáris politika legalább olyan szerepet játszanak, mint a közteherviselési rendszer. Észre kellene vennünk, hogy az adózás eszköz, mégpedig a gazdaságpolitika és a költségvetési politika eszköze. Az eszközrendszer jó vagy rossz működése attól is függ, hogy milyen célokat szolgál. Amit én aggasztónak látok, az az, hogy még mindig csak rövid távú időszakokban - értsd: kormányzati ciklusokban - gondolkodunk, és megfeledkezünk a hosszú távú programalkotás szükségességéről, illetve adottságaink reális értékeléséről.

Az Indexnek korábban több szakértő is azt hangsúlyozta, hogy az előttünk járó országokban a kis- és középvállalkozások, és nem a multik jelentik a fejlődés motorját. Emellett az eddigi adatok szerint most csatlakozott országok közül a hazai cégek a legsikeresebb pályázói az uniós támogatásoknak.

Mindkét állítás igaz, bár utóbbival kapcsolatban meg kell jegyeznem, nehogy arról szóljon majd a történet, hogy gyorsan nyergeltünk, de lassan lovagolunk. Ami a kérdés első részét illeti, tudnunk kell, hogy a fejlett országokban számos mutató alapján különbözik a kkv szektor a hazaitól. Egy kialakult gazdaság részesei, jelentős múlttal, ami egyszerre jelent tapasztalatot és méretükhöz mérten jelentős, elegendő tőkét a folyamatos fejlődéshez. A mikrovállalkozások - az 0-9 fős létszámú kis cégek - kategóriájában a hazai vállalkozások az alsó, az európai társaik a felső határához tartoznak jellemzően. Magyarországon a külföldi tulajdonosi háttérrel létrejövő vállalkozások legalább közép-, de jellemzően nagyvállalkozások, míg a hazai tulajdonú vállalkozások 96,9 százaléka tartozik a mikro- és a kisvállalkozások kategóriájába. A közelmúltban egy tanulmányban is jeleztük, hogy ezzel szemben a vállalkozások tőkéjének csak kevesebb mint 28 százaléka koncentrálódik az ő kezükben.

Történelmi bűnnek tekintem, hogy Magyarországon több cikluson át elhitettük, hogy a mezőgazdaságban a családi gazdálkodásoké lehet jövő. Korábban a magyar export majd ötödét adta a mezőgazdaság, ez az arány mára öt százalék alá csökkent. A gazdák egyszerűen nem bírják teljesíteni azokat a minőségi követelményeket, amelyek az unió piacán szükségesek, hiszen nincs tőkéjük a szabványok betartásához szükséges fejlesztésekre. Meg kell jegyeznem, a versenyképességi összehasonlításban gyakran emlegetett Csehországban és Szlovákiában sem olyan mértékű a mezőgazdasági elaprózódás, mint nálunk. Ki kellene mondani, hogy az erőforrások koncentrációjára lenne szükség, akár, vállalva a szó kimondásának ódiumát, szövetkezni kell. Ehhez azonban - a filozófiaváltáson túl - szükség van egy átfogó gazdaságfejlesztési programra, a közgazdasági környezet megújítására, és a politikai szereplők felelős magatartására. Stratégiai törekvéseinket nem szabad feláldozni a rövid távú politikai érdekek oltárán.

Figyelnünk kell a hazai vállalkozások belső strukturális mozgására is - ami természetes a fejlett országokban, az közel sem racionális átmeneti viszonyok között: adottságainkhoz képest túl gyors a termelésből a szolgáltatásba történő áramlás. Ez azért jelent problémát, mert ezen szolgáltatási ágak kizárólag a belső piacra építhetnek, azaz jellegüknél fogva (esetenként elég csak a nyelvi nehézségekre gondolni) nincs lehetőségük külföldön megjelenni. Mindennek jele, hogy egyes térségek gazdaságában szinte már csak a szolgáltató szektor van jelen.

Ennek a helyzetnek a felismerése és kezelése jelentené azt, hogy van kormányzati gazdaságpolitika?

Nagyon sokat ártott a magyar gazdaságnak az, hogy nem alakulhatott ki ciklusokon átívelő, a realitásokra építő, szakmai alapokon nyugvó gazdaságpolitika. Az évek óta dúló "betartásos demokrácia" nem szolgálja stratégiai érdekeinket, és jó lenne arra is felfigyelni, hogy ez a fajta széthúzás, politikai szembenállás nem jellemző a környező országokra. Iszonyatos energiafecsérlés folyik a hazai politikában, ami megakadályozza, hogy a valóban fontos kérdésekre koncentráljanak a politikai erők, szakmai szervezetek.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Év végi utazás

Ajándékozzon utazást, töltse a karácsonyt és a szilvesztert külföldön!