Megkeseredett a szerencsi cukor

"Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet" – mondja Soltész József, a szerencsi cukorgyár, hivatalosan a Nordzucker-csoporthoz tartozó Mátra Cukor Zrt. szerencsi gyárának, telepvezetője, miközben a halálra ítélt gyár területét próbáljuk bejárni. Vagyis annak csak egy részét, ugyanis a Gyár út és a Rákóczi út határolta, 28 hektáros ipari, részben műemléki jellegű terület nagyobbik része már most üres, kihalt, az ipari vágányok közét a gaz felveri. Közben arra gondolunk, hogy a területet leíró jelzőket nyugodtan kiegészíthetjük azzal: gyászos és szomorú hangulatú.

Először a modernebb részeit nézzük meg a cukorgyárnak. Jellemzően síri csend honol a többszintes csarnokokban mindenütt, a répadaraboló és zúzó gépek közt ugyanúgy mint a répazúzalékból a cukrot kioldó vizes diffúzőrök tornyai, vagy a bepárló készülékek közt. A cukorlévezetékek, szűrőberendezések és centrifugák fémfelületein lámpák gyér fénye csillan, sok helyen a félhomály miatt ügyelni kell a fejünkre, nehogy beverjük valami alacsonyabb konzolba vagy csőbe.

A csend és kihaltság egyébként lehetne viszonylagos is, hiszen a cukorgyárak kampányszerűen működnek: ősszel, szeptember végén vagy októberben érkezik be földekről a gyárakba a cukorrépa, amelyekből hosszú és bonyolult technológiai folyamat végén december közepére-végére elkészül a cukor, tehát az igazi nagyüzem erre az időszakra tehető. A következő hónapokban a gyárakban már csak a kész cukrot formázzák - kristálycukorrá, mokkacukorrá például - majd csomagolják és raktározzák, valamint karbantartási-fejlesztési munkákkal készülnek a következő őszi kampányra.

Szerencs a cukorra épült

A múlt év végén még Szerencsen is volt kampány, december 21-én álltak le a szerencsi gyártósor utolsó gépei. Az irodaépületben még látunk is egy tavalyról megmaradt A4-es méretű lelkesítő plakátot, ami "hosszú és sokkal jobb kampányt" ígér a korábbi "rövid és jó" helyett. A papír szélére tollal odafirkantotta valaki: "2008?".

A gyárban van még élet és munka egy szakaszon: a télen elkészült nyers majd finomított cukrot még most csomagolják, gyártósor viszi az egykilós kiszerelésűeket, cukorillatú levegőben dolgoznak az asszonyok a zacskózó és dobozoló sorok mellett. A karbantartással azonban már senki nem foglalkozik, hiszen nincs mire készülni, a hatalmas csarnokokban, a jókora tartályok és kígyózó csövek közt közt alig lézeng egy-két munkás. Új kampány már nem lesz többé.

A gyártelep egyik szegletében három munkásba botlunk, a befutó iparvágányoknál, a mészkő és antracithalmok szomszédságában álló kis bódénál burkolóznak hallgatásba és csak sokatmondóan bólogatnak amikor a gyárbezárásról kérdezzük őket. "Azt mondják, hogy igyekeznek mindenkinek munkát biztosítani majd az új szalmatüzelésű erőműnél. De hát az ilyenekbe csak tíz ember kell, hogy az automatikus dolgokat felügyelje. Az építkezésnél persze lesz munka, de azután?" - kérdezi az egyik.

"Higgye el nem túlzok, Szerencs a cukorra épült" - mutat körbe a település házain a gyár egyik biztonsági alkalmazottja, miután felkísér a mészégető torony tetejére, hogy madártávlatból is megszemlélhessük a hatalmas gyártelepet. Lent a mélyben, a répaszállító szalag mellett egy jókora melasztócsa sötétlik, nem sokkal távolabb a mészoltó medence kristálytiszta vizét szél fodrozza. "Nagyon sok házba építették be az itt keletkezett salakot, arról nem is szólva, hogy hány családnak adott munkát a cukor" - magyarázza, miközben megszólal az egyik gyárépületre telepített galambriasztó. A héjavijjogás hamar elenyészik, a galambok nem is nagyon zavartatják magukat.

Brüsszel, EU, Brüsszel, EU

"Március 10-én dőlt el, hogy nem lesz itt több kampány" – mondja Soltész József. A jeleket azonban már egy hónappal korábban látni lehetett: február 10-ig kellett – volna – a cukorrépa-termelőknek jelezniük, hogy mennyi répát szállítanak a gyárba. Az európai uniós termelési kvóta Szerencsen 100 ezer tonna volt, ehhez 700 ezer tonnányi cukorrépára lett volna szükség, bár úgy tudni, a cég tulajdonosa már akkor a gyártás beindításáról döntött volna, ha 500 ezer tonnányi répa összejön. De nem jött, a termelők csak 200 ezer tonna szállítását vállalták volna, a többiek visszaadták Brüsszelnek a kvótájukat.

Brüsszel, EU, Brüsszel, EU - visszatérően ezt a két szót emlegetik a városban a cukorgyár sorsáért aggódók, vagyis pontosabban most már a cukorgyár sorsán kesergők. A hosszú, bonyolult és szomorú történet szálai ugyanis valóban a brüsszeli uniós központba vezetnek. És néhány évvel vissza a múltba.

A régi, még csak 15 tagú EU-ban egy ragyogó kvótarendszer működött: minden ország kapott – pontosabban az abban működő cukorgyárak kaptak – egy termelési kvótát. Ha ezen a kvótán belül maradva sem tudták az összes megtermelt cukrot értékesíteni, akkor a felesleget az unió egy magas és garantált intervenciós áron megvásárolta tőlük.

Amikor 2004-ben Magyarország és kilenc másik állam is csatlakozott az EU-hoz, még működött ez a kvótarendszer (és, nem mellékesen, még öt cukorgyár volt az országban). A termelési kvótánk 402 ezer tonna cukor volt, és mivel a hazai fogyasztás éppen csak elérte 330 ezer tonnát, sőt, amikor az uniós csatlakozásunk után megugrott a cukor ára, a keleti, majd a déli határokon beindult cukorturizmus miatt még csökkent is, az intervenciónak köszönhetően biztos és kényelmes megélhetést jelentett a gyártóknak.

Ugyanakkor nagyon nagy veszteséget az uniónak, amely közben magas védővámokkal óvta a piacát a latin-amerikai és távol-keleti térségből érkező olcsó – mert a cukorrépánál jobb hatékonyságú, évente akár két aratásra is alkalmas cukornádból, ráadásul olcsó munkaerő által készített – cukortól. Az unió ezért már 2003-ban, éppen akkor, amikor a szerencsi gyár a francia Béghjin Saytól a német Nordzuckerhez került, elkezdett dolgozni a támogatási rendszer reformján (amit ösztönzött a Kereskedelmi Világszervezet erős nyomásgyakorlása is).

Ennek eredményeként 2005-ben új támogatási rendszer lépett életbe. Az unió azt tervezte, hogy a cukor garantált felvásárlási árát 2005 és 2007 között harmadával csökkentik, míg az engedélyezett évi 17,4 millió tonna termelési kvótát is 14,6 millió tonnára redukálják. Ennek érdekében egyebek mellett a gyártóknak 730 euró kifizetését ígérték minden egyes tonnányi visszamondott kvótára.

Semmibe enyészik

A gyárak azonban nem gyakoroltak kellő önmérsékletet – legalábbis valószínűleg így értékelte Brüsszel azt, hogy 2007-ig csak 1 millió tonnával csökkent a kvóta –, ezért tavaly már közvetlenül a termelőket ösztönzte arra, hogy adják vissza a kvótákat. Ez, legalábbis Magyarországon, a vártnál nagyobb sikerrel járt. A tonnánként 300 eurós, nagyjából 80 ezer forintos bánatpénz termelők ezreit ösztönözte arra, hogy ne vessék be földjeiket cukorrépamaggal. Ez a pénz nagyjából tízezer forintos tonnánkénti répaárat jelent, ekkora nyereséget öt évnyi munkával tudtak volna elérni a termelők, mondják Szerencsen.

Nem csoda, hogy a termelők tömegei döntöttek úgy, hogy ilyen feltételek mellett felhagynak a cukorrépázással. Márpedig cukorgyár cukorrépa nélkül nem működhet. "Az uniónak azonban ez sem elég" – mondja, nem nagyon leplezhető keserűséggel a hangjában Soltész József, aki 23 évet töltött a gyárban. Ez a negyed század szinte semmi egyébként ahhoz képest, hogy az itt dolgozó, most már csak 110 ember között vannak olyanok, akiknek a családjai generációk óta cukorgyári dolgozók, és akiknek tervezői munkáját dicséri egyebek mellett az a diffúziós torony, amely 1998-as megépítésekor, tehát még csak tíz éve, a világ legmodernebb ilyen létesítménye volt, teszi hozzá.

És most a semmibe enyészik el. Azt ugyanis, hogy az uniónak nem elég a cukorrépa-termelés megszüntetése, nem véletlenül mondta a gyár sorsát firtató kérdésünkre a telepvezető. Ahhoz, hogy a tulajdonos is megkapja a cukorreformhoz kapcsolódó támogatást, le kell bontania a gyárat. Ezt szinte nem tudjuk felfogni, így Soltész Józsefnek többször is meg kell ismételnie: 2010. szeptember 30-ig a földdel kell egyenlővé tenni a 28 hektáron álló, 1889-es építésekor Európa legnagyobb cukorgyárának üzemet, melynek egy része változatlan állapotban vészelte át a több mint egy évszázadot.

"A gépeket, ha nem kellenek a tulajdonos lengyel, szlovák, vagy más cégeinek, beolvasztják, pedig a vezérlést csak három éve cseréltük le teljesen" – mondja a telepvezető. "Még talajcserét is kell csinálni hatvan centis mélységig, ha nem is sóval kell felszántani, mint Karthágót, majdnem olyan lesz, szinte teljes puszta a 28 hektáron" – vázolja a szívet facsaró jövőképet. A jelenlegi állás szerint (ha minden igaz), egyedül a főbejárat közelében lévő műemlék-jellegű épületek, a kis múzeum, és maga, az antik órával díszített, kovácsoltvasból és kőből épített évszázados főbejárat maradhat majd meg. A szintén múltidéző és szerencsi szimbólummá vált két téglakémény már valószínűleg nem éli meg a huszonegyedik század második évtizedét - ha robbantás lesz, térdre rogynak majd ők is, mint az egyszereplőssé váló hazai cukoripar.