Útátadás sem kellett a sztrádabulihoz

Az ország első - és emberi számítás szerint utolsó - viaduktja épül az M7-es autópályán, immár 2004 márciusa óta (most nem rontunk hangulatot azzal, hogy számba vesszük, hány épült meg ezalatt a horvátoknál). És épül is még jó ideig, a legújabban publikált befejezési határidő ugyanis jövő év augusztus 12. Sebaj, ettől ünnepelni még lehet, már csak azért is, mert az építőiparban - különösen egy ilyen, szó szerint magasépítészeti beruházáson - különös jelentősége van annak, amikor elérik a legmagasabb pontot.

Most elérték. És ez okot is ad némi ünnepségre, a pillér tetejére azonban ezúttal nem bokrétát telepítettek, hanem focistákat, de hát végül is a foci a bokréta a nemzet kalapján. Vagyis csak volt, de szerencsére azok, akik most eljöttek, tényleg azok voltak. A magyar öregfiúk-válogatottat Nagy Antal, Esterházy, Gyimesi és Sallai, a nyolcvanas évek közepének kiválóságai (az esetükben ez még talán nem túlzás) képviselték. A 88 méteres talajszint fölötti magasság elérése - két 79,7 méteres pillér elkészülte - alkalmából ugyanis lábtengóversenyt rendeztek a "felhők között"

Sci-fi díszletek közt

A felhők között ezúttal nem egy idült tériszonyos páni félelme miatti túlzás, erről az időjárás gondoskodott. A fővárost elhagyva még a ragyogó napsütést élveztük, és azon gondolkodtunk, mi lehet igaz azokból a rémhírekből, miszerint Siófok környékén vihar tombol. A Velencei-tó térségében aztán elkezdett esni, és ez ki is tartott Köröshegyig.

Nem tudom, jártak-e egy közepes kategóriájú sci-fi forgatás hangulatát idéző építkezésen, égbe meredő betonok, betonvasak, irdatlan építményelemek, és száztonnás súlyok mozgatására alkalmas daruk között, szakadó esőben, de senkinek nem ajánlom. Az erőgépek által felgyalult, fellazított talajban az első lépésekkor szinte bokáig süllyedtünk, kínai sportcipőnk - gondoltuk, akár még be is szállhatunk a játékba, ha úgy alakul - az első pillanatokban átázott.

A szervezők azonban elszántak voltak, lábtengó pedig lesz, Guinness-rekordot döntünk a kontinens egyik legnagyobb és leghosszabb völgyhídján, ha a fene fenét eszik is, és ha várni is kell. Mi ekkor már kevésbé voltunk lelkesek, a hangulatunkon az egyébként finom reggeli sem tudott annyit javítani, hogy rávegyünk magunkat a magaslati lábtengóra. Már abban sem voltunk biztosak, szeretnénk-e felmenni a pillér tetejére, a 88 méteres magasságot 12 perc alatt átszelő lift ugyanúgy nem tűnt vonzó kilátásnak, mint a gyaloglás - különösen, hogy ez utóbbit a végén, már 80 méter fölött egy kis szabadtéri létramászás színesítette.

Ahogy Bush elnök csinálta

A morfondírozásunkat Apáthy Endre, a viaduktot építő Hídépítő Zrt. elnök-vezérigazgatója szakította félbe, aki az öregebbik Bush elnök magyarországi látogatására utalva - amikor I. George nem mondta el ünnepi beszédét, hanem a papírt teátrálisan széttépte - megígérte, hogy nem fogja elmondta tervezett beszédét. Aztán mégis elmondta, hogy a tervezettet-e, vagy egy másikat, az nem derült ki, de beszélt szorgosan.

Megtudtuk, hogy hatalmas alkotás alatt ülhetünk most, egy pólóra nyomott, méretarányos, tihanyi apátság vs. völgyhíd képből kiderült: nagyon nagy alatt. Az apátság többször elbújhat a híd mellett, vagyis alatt - hogy most szigorúan csak a méretekről, és ne az építészeti értékekről beszéljünk. A pólóbemutató után - ami kis kreativitással az időjárásnak köszönhetően vizespóló-verseny is lehetett volna, de nem lett - gigantikus számok jöttek: egy-egy hídelem 600-700 tonna, mindegyikhez annyi betont használtak, amennyi húsz családi házhoz is elég lett volna, a hídba összesen 120 ezer köbméternyi betont építettek, valamint annyi betonacélt, amennyi egymás mellé illesztve Budapestig elérne.

Emellett azt is tudjuk - bár erről az ünnepségen szolidan nem volt szó -, hogy az 1872 méter hosszúságú, 23,8 méter széles, 18 pillérre épülő völgyhíd miatt az M7-es 14 kilométeres szakasza 74 milliárd forintba kerül, ebből mintegy harmincat maga a viadukt visz el. A hídon 2x2 sávot alakítanak ki, a pillérekben lépcsőház és liftakna is van; utóbbi még üresen áll.

Míg az elnök az adatokat sorolgatta, a hallgatóság elégedetten bólogattott. Gondolom, egyik része azért, mert értette, amit hall - bár feltehetően egyikük számára sem jelentettek sok újdonságot az elhangzott adatok -, míg a másik része azért, mert feltételezte, hogy az egyik része érti, és ezért bólogat. Védősisakban bólogatni egyébként korántsem egyszerű művelet, erről két leesés után megyőződhettünk.

Lerúgtuk az első labdát

A pillér tetejére feljutni sem volt az. Végül a lfites megoldást választottuk, és bár az eszköz hozzá volt rögzítve a már kész pillérhez, mégis instabilnak éreztük. "Csak a szél miatt van, de ne aggódj, feljebb még erősebb lesz" - nem tudtuk, hogy ezzel most biztatni vagy ugratni akarnak minket, hát mosolyogtunk. Aztán ahogy emelkedtünk, méterről méterre fagyott lefelé a mosoly az arcunkról, és már megbántuk, hogy a fotós kollégához hasonlóan nem a gyaloglást választottuk.

Pedig ekkor már az eső sem esett, ráadásul nagyjából 50 méteres magassában feltűnt bal kéz felé a tihanyi apátság is, azonban a látvány sem tudta feledtetni, hogy a veszett nagy semmi közepén egyensúlyozunk egy vacak kis alumíniumszerkezeten. "Tériszonyos ember nem lehet hídépítő, ugye?" - próbáltam könnyed kérdéssel elűzni magunktól a pánikot, és egyben kizárni egy lehetséges karrierpályát. "Dehogynem, amikor idejöttem, egy létra második fokán már féltem" - hangzik a válasz, majd a válaszadó kihajol abból a kis lélekvesztőből, és csinál egy fotót az alattunk ijesztő messzeségben elmaradó földről.

A pillér teteje egy 23x6 méteres, téglalap alakú felület, amit két méter magasságig körülhálóztak, hogy ne repüljön le minden elhibázott labda és lelkes játékos. A háló barátságosan megfogja a szelet is, így bátorkodtam elkérni egy labdát, és - kihasználva, hogy még egyetlen "profi" sincs fenn - játékon kívül dekázni vele egy-kettőt; úgy éreztem, az NB I-es múlt ilyesmire feljogosít. Aztán az első mozdulatnál megcsúszunk picit, mint Sallai Izlandon, és jobb belsővel sikerült kiemelni a labdát a hálón kívülre. Diszkrét csend fogadta a produkciót - ne nevezzük kínosnak -; azt ugyan mondták a hídépítősök, hogy sok labdával készültek, de arra aligha számítottak, hogy már a meccsek előtt fogyatkozásnak indul a készlet.

A labda után mi is lejöttünk, szerencsére nem ugyanazon az úton, mint a labda, de éreztük: nem nagyon tartóztatnak tovább fenn. Húsz perccel később már lenn a sátorban, kivetítőn nézhetjük, hogy csinálják a nagyok (a mérnökök, az építők és az öregfiúk mellett a Blikk és érthetetlen módon a Hajas fodrászszalon is indított csapatot). Amikor leröppen egy-egy labda - na, náluk is röppen rendesen -, szaladtam, hogy legalább egyet megszerezzek, de labdaszedőnek sem voltam jobb, mint játékosnak: sem a bozótosban, sem a betonok, vasak, daruk és állványok között nem tudtam egyet sem megcsípni, megtalálni. Ráadásul közben a fonalat is elvesztettem, nem tudom, hogy ki kit vert meg. Ami biztos: az öregfiúk jobbak voltak a fodrászoknál.

Jövőre, velük, ugyanitt

Kicsit bánkódunk, de aztán beletörődünk: lesz még alkalmunk ünnepelni, ha máskor nem, az átadóünnepségen. Amit az eredeti ütemezés szerint még idén meg kellett volna tartani. A híd átadásának első időpontja ugyanis ez év decembere volt - a Nemzeti Autópálya Zrt. honlapján még most is ez a dátum szerepel -, aztán egy áttervezés miatt a dátum jövő tavaszra csúszott, míg a mostani tájékoztatás szerint jövő augusztusra kell vele elkészülni.

A legjobb lenne, ha minden alkalommal ünnepelhetnénk, de persze azt sem bánjuk majd, ha csak egyszer, de akkor tényleg kész lesz. Minden bizonnyal fantasztikus élmény lesz végigszáguldani rajta, ahelyett, hogy Zamárditól Balatonszárszóig a már kinyomvályúsodott régi főúton menjünk. Ráadásul az építők azt ígérik, a sztrádán haladó autósok nem is fogják látni, milyen magasan vannak. Mi viszont most láttuk, és csak remélni tudjuk, hogy jövő nyárra elfelejtjük. Vagy az építők jók lesznek hozzánk, és csúsznak vele még egy kicsit.