MONNYA EL!

A költségvetési bizottság a jövő kedden meg kívánja hallgatni Simor Andrást, a jegybank elnökét a hétfői kamatdöntéssel kapcsolatban.

Összefoglalva, röviden: “Monnya El!”

Ez a mindössze kétszavas tőmondat nyilván megérdemli, hogy több sík mentén is elemzés tárgyává tegyük. Ha arra mérget nem is vennék, hogy a lehető összes irányból kivesézem, néhány erre érdemleges szempont lehet a következő: politikai-odamondós; logikai-szakmai; legitimációs-kommunikációs.

Politikai-odamondós

A politikai-megmondós koordináták által határolt térbe helyzve a mondatot, azonnal meglátja az ember azt, amit eddig csak sejtett: a jegybanknak politikailag nagyon jó odamondani. Mivel nem politikus, ritkán szól vissza, ha meg visszaszól, kutya sem érti, mert azért valahol ez is csak egy szakma (mármint a jegybankárság), ilyenből meg jó kevés szavazópolgár van.

A gazdaságért aggódó politikusainkra pedig ínséges idők járnak mostanában. Nem elég, hogy a költségvetés hiányát kell vagdosni, a gazdaság ökrös szekere csak döcög a kelet-európai autósztrádán (nyilván vegyesen használva a külső és leállósávot, hogy a forgalmat ne akadályozzuk), sok itt az infláció, de még mindennek tetejére ez az MNB is keresztbe tesz nekünk. Kamatot emel. Drágítja a hiteleket és növeli a költségvetés hiányát. Tiszta ügy. Szembe jött végre egy jól megszemélyesíthető ellenfél, egy kis odamondogatás politikailag nyilván pozitív hozadékkal bír. (Ilyen ellenfél nem csak a jegybank lehet, emlékezzünk vissza, hogy az elemzők is tudnak kegyetlen dolgokat követelni olykor-olykor.)

Ez színtiszta politikai logika. A gondok egy részét legalább valakire hárítani, a jobbító, nemzetféltő aggályainkat hangoztatni tisztán a politika vaslogikájából következik. Ettől még lehet, hogy minden MNB-elnököt beidézni kívánó képviselő tisztában van a kamatemelés szakmai megalapozottságával, de racionális megfontolások mégis a fentiekre késztetik. Aki az odamondogatós versenyben lemarad, az a nép szemében nem tett meg mindent az egyébként sem imádott bankárok misztikus főbankárának kérdőre vonásában.

Ez a logika nem csak most működik, mindig működött, amikor a jegybank emelt, vagy “túl sokat” emelt, totális déja-vú érzése van ilyenkor az embernek. Sőt: azt se felejtsük el, hogy ez ettől még európai gyakorlat, az ECB-t sem kevés támadás éri mostanában. Probléma ebből csak akkor lenne, ha a folyamat a jegybank függetlenségének a csorbításához vezetne, de ott azért még szerencsére nem tartunk.

Szakmai-logikai

A beidézést szakmailag (mármint közgazdászként) már jóval nehezebb értelmezni.

A világ sikeresebbik feléhez csatlakozván mi, magyarok is megteremtettük a független jegybankunkat, ez a függetlenség pedig új szintet ért el az árfolyamsáv év eleji eltörlésével. Az új összetételű Monetáris Tanács eddigi tevékenysége alapján úgy tűnik, hogy a személyi függetlenséggel sincs gond. (Nyilván e függetlenség miatt nem mondhatják azt a címben szereplő felszólítás helyett, hogy „Monnyon le!) Adott tehát a feltétele annak, hogy a jegybank működését politikamentes, pusztán szakmai szempontok alakítsák.

A jegybank célja az infláció kordában tartása. Bár az USA-ban a rövidtávú gazdasági növekedést is figyelembe veszik, egyre több ottani jegybankár is kacsingat az európai gyakorlat felé, amely azt mondja, a jegybank az alacsony inflációval tud legtöbbet segíteni a gazdaság hosszú távú sikerességében. Az alacsony infláció kiszámíthatóságot, alacsonyabb hitelkamatokat, tehát a gazdasági aktivitás jobb feltételeit jelenti.

Ám a jegybanknak nem sok eszköze van arra, hogy ezt segítse. Ha a kirívó esetektől eltekintünk, akkor lényegében marad a bankrendszer rövidtávú kamatainak befolyásolása, illetve a megfelelő kommunikáció alkalmazása. Minél magasabb a kamat, minél szigorúbban beszélnek a jegybankárok, elvileg annál nagyobb eséllyel várhatunk el kisebb jövőbeni inflációt.

Az, aki a magasabb jegybanki alapkamatot okolja az emelkedő költségvetési kamatkiadásokért éppen a fenti összefüggést felejti el. A legrövidebb futamidőktől eltekintve az adósságra fizetendő kamatot a kölcsönadó jövedelme (reálkamat) illetve a kölcsönadott pénz várt értékvesztése (a várt inflációs pálya) befolyásolja, nem pedig a jegybank által fizetett kamat mértéke. A magasabb jegybanki alapkamat és a szigorú jegybankári üzenetek éppen ezt az inflációs várakozást igyekeznek lehozni, logikailag a hatásuk tehát a hozamokra inkább ellentétes: nem növelik, sokkal inkább mérséklik azokat.

Szakmailag értelmes kérdést a legutóbbi kamatemeléssel kapcsolatban a bizottsági meghallgatáson gondolom, úgy lehet feltenni: „Miért kívánja a jegybank az átmenetileg magas rövid kamatokkal az inflációt, és ezen keresztül a többéves kamatkiadásokat minimalizálni?” Félek, nem ezt a kérdést teszik fel.

Legitimációs-kommunikációs

Ahogy előbb is, most is tisztáznám: mert egy jegybankot meghallgatásra beidéznek, attól még független maradhat. Bár a jegybank és a kamatdöntésért felelős legfőbb szerv, a Monetáris Tanács tagjait nem közvetlenül a Parlament nevezi ki, ám annak beszámolási kötelezettséggel tartozik. A jegybank függetlensége sehol nem írja elő, hogy a képviseleti demokrácia legvégső szerve előtt ne jelenhessen meg az elnök, hogy megindokolja az aktuális monetáris politikát.

Ami inkább hiányérzetet okoz, az annak a rendszeres kommunikációnak a hiánya, amely a világ számos jegybankjára jellemző: hogy az angol, az amerikai vagy akár a svéd jegybank elnöke megjelenik a Parlament előtt bizonyos rendszerességgel, teljesen természetes. És ezzel több légy is ütődik egy csapásra: nincs olyan látszata a dolognak, hogy a rosszalkodó fiúcskát berendelték a képviselők egy kis fejmosásra, kulturált, rendezett mederbe terelődnek a politikusok és jegybankárok között folyó viták, diskurzusok, ráadásul a monetáris politika is nyer vele, méghozzá médiafelületet. Nem védekezve, a vesztes pozícióból kell az érveket sorolni, nem csak jellemzően kamatemelések idején, vagyis akkor, amikor a jegybank számára nem jól áll a zászló. Egy újabb fórum nyílhatna meg a rendszeresített párbeszédekkel, amely nem csak a politikusok és a jegybankárok közti megértést segítené, de a média, a nagyközönség felé is új kaput nyitna meg a jegybank számára, és a központi bank így közvetíthetné az épp aktuális aggályait az emberek felé (mindig van ilyen).

Én nem a meghallgatást fájlalom, hanem inkább a rendszeresség hiányát. 
 
 

A közéletünk kis színjátékának elemzéséből számomra ez a következtetés adódik:

Monnya el! = még mindig nem értjük a jegybankot, a jegybanki függetlenség, a jegybanki döntések lényegét, a monetáris politika hatásmechanizmusát, aktívabb, rendszeresebb kommunikációra van tehát szükség. Vagyis a jegybank RENDSZERESEN MONNYA EL!