A végső megoldás

Mint a hírekben röviden lejött, az amerikai kormány effektív közvetlen állami irányítás alá helyezett két nyilvános, azaz tőzsdén forgó jelzáloghitel-intézetet, melyek az amerikai jelzáloghitel-piacon tapasztalható anomáliák miatt jelentősen veszítettek tőkéjükből és korábbi kormányzati segítségek ellenére is a fizetésképtelenség szélén álltak. Ez rendkívüli eset, hiszen a piacgazdaság egyik legtisztább formáját hirdető Egyesült Államokban nem igazán jellemző, hogy a piacok állami támogatásért ácsingóznak. A magamfajta analitikusabb gondolkodású fazonok el is kezdenek kombinálni, hogy akkor most mi van. Mindenkinek van valami dilije, nekem szakmailag mostanában a globális infláció jár a fejemben, úgyhogy egyből ezen a szűrőn keresztül kezdtem értelmezni a történteket.

A két cégről annyit, hogy a jelzáloghitelek értékpapírosított, másodlagos piacán a harmincas évektől harminc éven át egyeduralkodó Federal National Mortgage Association (FNMA) 1968-ban lett tőzsdén privatizált, nyilvános cég, aminek az amerikai kormány egyből szintén tőzsdén jegyzett versenytársat is kreált Federal Home Loan Mortgage Corporation (FHLMC) néven. Így jött létre a rövidítésekből képzett becenevüket később hivatalosan is viselő Fannie Mae és Freddie Mac, melyek üzleti modellje nagyjából az, hogy jelzáloghiteleket értékpapírosít, melyeket állami garancia mellett továbbértékesít a másodlagos piacon, az általa, illetve valójában az állam által vállalt hitelbiztosítás díját pedig zsebre vágja. Ez elég faramuci modell, hiszen egy magáncég azért kap díjat, mert olyan biztosítást nyújt, melynek az anyagi kockázatát végül is az adófizetők állják, de valami miatt ez a megoldás az amerikaiaknak negyven évig nagyon tetszett. (Magyarországon is van értékpapírosított jelzáloghitel-piac, de az más elven működik.) Az üzlet ment is a maga útján, sőt, állami kontroll ide vagy oda, még botrányokra is futotta előle, mint például a számviteli kimutatások megmanipulálására vagy bizonyos szenátorok kampányának fekete finanszírozására. Úgy látszik, az a pártfinanszírozási igény, ami nálunk autópálya-építésből meg önkormányzati ingatlanértékesítésből oldódik meg, az Amerikában jelzáloghitelezésből (is) rendeződik el.

A modell sokáig működött, de az ingatlan- és jelzáloghitel-piacon bekövetkezett trauma miatt olyan sok adós nem csengette be a hiteltörlesztését, hogy a két cég (nevezzük őket röviden F&F-nek!), mely a kötvényformában továbbértékesített jelzáloghitelek járandóságait rendben teljesítette, először szépen elvesztette tartalékait, mostanra pedig teljes tőkéjét is felélte. Mivel az általuk kibocsátott papírokért az állam garantál, nem volt más választás, minthogy a F&F fizetőképességének megőrzéséért az állam kipótolja a két pénzintézet hiányait, az irányítást pedig egy konszolidációs eljárás keretében átvegye. A két pénzintézet bocsátott egyéb kötvényeket is, melynek visszafizetését az állam igyekszik most is biztosítani. Ennyi a sztori dióhéjban.

De miért fontos mindez? Azért, mert az akció jól mutatja, hogy mit várhatunk akkor, amikor a világgazdaság, hogy úgy mondjam, „kihívásokkal szembesül”. Úgy tűnik, hogy az elmúlt évek pénzügyi innovációi, amelyek többek között a trükkös jelzáloghitelezési technikákat, és még sok egyéb izgalmas terméket tettek lehetővé, a nemzetközi pénzügyi rendszert bevitték az erdőbe. A mostani tőkepiaci stressz elsődleges kiváltó oka ugyanis nem csak az amerikai jelzálogpiac volt, azt inkább csak jéghegy csúcsaként lehet értelmezni, sokkal inkább az az innovatív hitelezési iparág, ami olyan pozíciók felvételére ösztönözte a bankokat, melyek kockázatait nem igazán térképezték fel. A hírek leginkább az amerikai bankok problémáiról szólnak, de egyes vélemények szerint európai társaik sem állnak jobban, ergo elég nagynak tűnik a baj. Nem csak Freddie és Fannie szorult meg, de a Citibank, a Merrill Lynch és Lehman Brothers sem áll túl jól anyagilag, hogy csak a legnagyobbakból említsünk egy párat. A bankrendszernek tőkeinjekcióra van szüksége, és kérdés az, hogy honnan jön majd ez a tőke. Nyilvánvalóan onnan jön, ahol van pénz, ez pedig most a nyersanyag-exportáló (sok esetben arab) országok, illetve a rendkívül gyors növekedést mutató ázsiai gazdaságok, élén Kínával. Ezekben az országokban a devizatartalékok növekedése részben úgynevezett szuverén (állami tulajdonú) pénzalapokban csapódik le, melyeket mindenféle stratégiai és geopolitikai célokat szem előtt tartva fektetnek be. (Pl. Kína már megvette fél Angolát, de lelkesen pénzeli a darfúri mészárlásokért felelős szudáni kormányt is.) A pénznek persze mindenki örül, de csak egy bizonyos határig. Nem kell Huntington-mániásnak lenni ahhoz, hogy belássuk: az Egyesült Államok, de feltehetően Európa sem nagyon lelkes, ha mondjuk más államok kilóra megveszik a bankjait.

Az, hogy mindenféle külföldi tegye rá a kezét meg sokmillió amerikai polgár otthonát finanszírozó két jelzáloghitel-intézetre, természetesen nem jöhetett szóba, már csak az állami garanciák miatt sem, de az akció jól mutatja, hogy ha arról van szó, az amerikaiak nem haboznak bármit megtenni, hogy elkerüljenek valami nem kívánatos eseményt. Ez esetben részben az ingatlanpiac és a jelzálogpiac teljes összeomlását kellett elkerülni, részben pedig a teljes pénzügyi rendszerbe vetett általános bizalmat kellett megőrizni. Nem biztos, hogy ez az államosítás elég lesz ahhoz, hogy mindezt, főleg az előbbi, sikerüljön, de sok választása az amerikai kormánynak nem volt. Az ügylet részleteit egyébként sok bírálat érte, részben jogosan is, mint ahogy azt is lehetne feszegetni, hogy mi vezetett idáig, de az adott esetben ennek most nincs sok értelme. Valahogy meg kellett menteni a két pénzintézetet, és ugye az adófizetők pénzéből mindenre futja. Ez konkrétan az amerikai GDP két százalékába került nekik.

Na itt lesz a dolog érdekes! Freddie és Fannie mellet még van egy pár csőd szélén tántorgó cég, mint például az autógyártók, akik üzemanyag-takarékos autók fejlesztéséhez kértek állami pénzt (vajon mit csináltak a srácok az elmúlt huszonöt évben???), vagy a légitársaságok, akiket kinyírt az eszement verseny és az egekbe emelkedő kerozinár. Az is világos, hogy az amerikai exportpiacuk összeomlásával szembesülő fejlődő országoknak is ki kell valamit találni arra, hogy vajon mitől lesz ott gazdasági növekedés, vajon miért nem fognak az állásukat vesztett kínaiak az utcára menni hőbörögni (miközben most is évi ezres nagyságrendben vannak karhatalommal levert utcai zavargások szerte Kínában), vajon lesz-e elég kenyér Egyiptomban (a tavasszal már elfogyott), szóval van egy csomó probléma, amit legegyszerűbb állami pénzzel megoldani. Márpedig ha a világ kormányai egyszerre döntenek úgy, hogy állami kiadások növelésével igyekeznek mozgásban tartani a rendszert, abból infláció lesz. Mindenkinek jobb az infláció, mintha nincs az embereknek állása, és ezért demokráciában szavazással, diktatúrában pedig véres lázadással elzavarják a kormányt, nem?

Összességében tehát Freddie és Fannie államosítása csak a kezdete annak, amire az elkövetkező években várhatunk. A világgazdaság kicsit belassul, de jelentős inflációs költségek árán mindenki igyekszik azt mozgásban tartani. A visszaeső gazdasági növekedés így paradox módon nem tartja kontroll alatt az árakat, éppen ellenkezőleg, egyenesen inflatorikus hatású lesz. Ezt a tőkepiacok még nem nagyon vágják, pedig úgy tűnik, a slamasztikából ez az egyetlen kiút.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!