„300 felett átértékeled magadban a világot”

Már két hete meg szerettem volna írni ezt a cikket (ugyanezzel a címmel), de külföldön voltam, aztán meg szabadságon, de talán még most sem késő. A múlt héten ugyanis megint történelmi szintre gyengült a kis devizánk, az euró árfolyama majdnem elérte a 300 forintot. A pénzügyi válság megint olyan dolgot művelt, amit korábban csak a rémálmainkban láttunk magunk előtt, és most nézünk ki a fejünkből, hogy vajon lesz-e tovább. Nos, akár lehet is.

 

A 2007. vége óta tartó pénzügyi krízissel az a legnagyobb probléma, hogy bár egyes történéseket többen előre láttak, az események láncolatának lényegét szinte senki nem tudta előre felmérni. Úgy pereg le előttünk a válság filmje, hogy nemhogy a végkifejletet nem tudjuk, de még azt sem értjük, hogy valójában mi is történik a vásznon. Magyarországot sem hagyja érintetlenül a válság, elég csak az állampapírpiac októberi teljes lefagyására, vagy a kétezer-valahányszáz forintos OTP-re gondolni, mely utólag logikusnak és megmagyarázhatónak tűnik, de előtte szinte elképzelhetetlen volt. A forint árfolyamának mozgása sem magától való dolog, és ha megfelelő keretbe helyezve értékeljük azt, amit látunk, akkor talán lehet elképzelésünk arról is, hogy ezután mi fog történni.

 

Tehát: a válság a világgazdaság szempontjából ― közismerten ― két fontos változást hoz. Az egyik az amerikai lakossági fogyasztás visszaesése nyomán a nemzetközi munkamegosztásban bekövetkező struktúraváltás. A világ népességének kevesebb, mint 5 százalékát kitevő amerikaiak a világ lakossági fogyasztásának mintegy egyharmadáért voltak felelősek úgy, hogy közben folyó jövedelmükből szinte semmit nem takarítottak meg. Az amerikaiakat sokan, rendkívül sematikusan, szimpla konzumidiótának tartják, alulbecsülve azt a pénzügyi tudatosságot, ami a rendkívül széles amerikai középosztályt jellemzi. A valóság ezzel szemben az, hogy protestáns etika által még mindig átszőtt háztartások a hitellehetőségek beszűkülése, és munkahelyek elvesztésének megnövekedett veszélye miatt jelentősen megváltoztatják majd életvitelüket, most évekre visszavetve a 17 éve töretlen fogyasztási dinamikát. Ez komoly kihívást jelent annak a világnak, amit végtelenül leegyszerűsítve azzal a munkamegosztással lehetett jellemezni, hogy az amerikai fogyasztót kielégítette az exportvezérelt ázsiai feldolgozóipar, ahova technológiát és infrastruktúrát szállított be Európa és Japán, nyersanyagot pedig Ausztrália meg egy csomó egyéb feltörekvő gazdaság. Ennek most vége.

 

A válság eredményeként bekövetkező másik közismert változás az összefoglaló angol szóval „deleveraging”-nek hívott folyamat, amikor is a világ vállalatai, lakosságai, és sok esetben államai, csak lényegesen kisebb adósságtömeg mellett tudnak gazdálkodni, működni, ami aztán visszaveti a tőkehatékonyságot és jelentősen csökkentheti a potenciális növekedést is. E két folyamat, tehát a nemzetközi munkamegosztásban bekövetkező struktúra váltás, valamint a deleveraging, olyan változást hoz, amire a hidegháború vége óta nem volt példa. Mondjuk ki: egy Új Gazdasági Világrend születésének vagyunk tanúi, s mint minden születés, ez is sok fájdalommal jár.

 

Az Új Gazdasági Világrend szükségszerűen hozza majd a relatív árak változását, ami első helyen fog lecsapódni a devizák egymáshoz képesti árának változásában. Ha a válság elmúlt tizennyolc hónapját nézzük, akkor azt látjuk, hogy azok az eszközök, ahol szükségszerű deleveraging történt, tehát a mögöttes hitelállományok kényszerűen leépültek, jelentősen veszítettek értékükből. Ha a forintra úgy tekintünk, mint a devizakülföldiek felé számottevően eladósodott magyar gazdaság legfontosabb eszközére, és azt gondoljuk, hogy az Új Gazdasági Világrend kialakulása során Magyarországnak jelentősen, és feltehetően gyorsan kell csökkentenie külső adósságát, akkor elkerülhetetlennek látszik a forint további leértékelődése. Ennek a tényleges hatásmechanizmusa az, hogy a vállalatok és a lakosság devizában történő eladósodása megáll, sőt, visszájára fordul, részben azért, mert a bankrendszer ódzkodik majd a devizahitelezéstől, részben pedig azért, mert a recessziós környezetben nem nagyon akaródzik senkinek nagyon eladósodni, különösen nem az egyre magasabbra kúszó euróban vagy svájci frankban. Az eredmény könnyen az lehet, hogy többen előtörlesztnek, illetve a lejáró devizaadósságok helyére nem lép be kellő mennyiségű új devizahitel, és az így kialakuló nettó devizatörlesztés, azaz a külföldre történő folyamatos nettó devizautalások állandó nyomást gyakorolnak majd az árfolyamra. A végeredmény: bátran számíthatunk arra, hogy az euró árfolyama az egész év folyamán 300 forint felett lesz, hacsak persze az MNB a kamatok rendkívül magas szinten tartásával vissza nem erőszakolja bele a mostani kétszázas sávba.

 

Ez még nem krízis, mert az egész történhet teljesen rendezett formában is, ami persze nem vigasztalja azokat, akik nem készültek fel megfelelően a tartósan kétszáz forint feletti svájci frankra, és a háromszáz forint feletti euróra. Az látszik, hogy a kormány már elkezdett parázni, és a forint árfolyamának védelmére szólította fel a Magyar Nemzeti Bankot, mintha az eddig pont nem a forint árfolyamának, illetve vásárlóerejének védelmében csinált volna dolgokat. Az sem kizárt, hogy ha ez így megy tovább, akkor azok is, akik eddig kamatvágásért óbégattak, a forint védelmében kamatemelésért verik majd az asztalt ― feltéve, hogy már nem mozdították át minden vagyonukat euróba, mert akkor ugye a forintgyengülés sem lenne nekik baj.