Közgazdasági nagyágyúk csetepatéi

A 2004-es rengeteg halálos áldozatot követelő kelet-ázsiai cunami pusztításának romeltakarítása után sokan feltették a kérdést, miért nem lehetett előre jelezni a jelenséget? A térségben azóta is voltak kisebb szökőárak, de a szeizmológiai intézetek most már előre figyelmeztetnek a várható pusztításra.

2007-ben a világgazdaságot egy cunamierejű válság rázta meg, az azóta tartó recesszió következtében pedig a 80 évvel ezelőtti, nagy gazdasági világválság óta a legnagyobb globális gazdasági visszaesésnek lehetünk szemtanúi. Sokan kérdezik, miféle tudomány a közgazdaságtan, ha nem tud előre jelezni ilyen méretű bukást? A laikusok értetlenül hallgatják, hogy a válságkezelés kapcsán is gyakran tökéletesen ellentmondó javaslatok érkeznek. Ráadásul az ötletgazdák közgazdasági Nobel-díjasok, nem valószínű, hogy hülyeségeket irkálnak, de Paul Krugman javaslatai mégis teljesen mások, mint például Robert Lucas-éi.

Minden tudományban léteznek különböző iskolák, amelyek szerencsésebb esetben közös alappal, de saját eszközrendszerükkel, módszertanukkal próbálják bizonyítani igazukat. A közgazdaságtanban is folyamatos rivalizálás megy már több száz éve, átmeneti kompromisszumos időszakokkal. Nem vagyok elmélettörténész, de reggelenként a különböző nagyágyúk blogjait olvasva úgy tűnik, most is nagy csetepaté zajlik.

Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász egy hétvégi cikkében, a két szembenálló tábort képviselő nagy múltú egyetemek földrajzi elhelyezkedése alapján beszél az édes és sós víziek konfliktusáról.

A nagy tavak melletti híres chicagói egyetemhez kapcsolódó iskola már évtizedek óta hirdeti a hatékony piacok tökéletességét. Elképzelésük szerint a gazdaság szereplői racionális egyének, és hosszú távú érdekeik alapján hozzák meg döntéseiket. Hisznek a piac önkorrekciós mechanizmusában, ami azt jelenti, hogy a különböző egyensúlytalanságok, például válságok viszonylag gyorsan, maguktól korrigálódnak, az állami beavatkozást így kifejezetten károsnak vélik. Az egyensúlyi állapotok leírásánál általában bonyolult, de elegáns matematikai modellekre támaszkodnak.

Velük szemben állnak a sós víziek, a part menti egyetemek, nagy részben az úgynevezett újkeynesiánusok. Ez az iskola egyfajta kompromisszum, hiszen nagyban támaszkodik a racionális egyén és hatékony piac elképzelésre, de számba vesz bizonyos piactorzító tényezőket is.

Az irányzat neve is mutatja, hogy a gyökerek Keynesig vezetnek vissza, habár ő még keményebb kritikákat fogalmazott meg a feltétlen piacpártiakról. Nem nagyon hitt a mindenkor racionális egyénben, „animal spirit”-ről, érzelmek, spekuláció által vezérelt rövid távú gondolkodásról beszélt, a nagy gazdasági világválság tanulságai kapcsán a piaci kudarcokra hivatkozva kereslet stabilizáló állami beavatkozás szükségességét hirdette.

Az elmúlt évekban a különböző iskolák közötti viszonylagos kompromisszum a mostani válság miatt gyorsan szertefoszlani látszik. Most inkább a tradicionális keynesiánusok lendültek támadásba, erősebb állami beavatkozást, szabályozást sürgetnek, hiszen szerintük a piaci önszabályozás látványosan megbukott.

Hogy lehet az, hogy a sokszereplős, temérdek információval, gyors reagálási lehetőséggel ellátott, transzparens, leghatékonyabbnak gondolt piac, a pénzpiac olyan félreárazásokat végezzen, amelyek bukását szemlélhettünk az elmúlt évben, teszik fel a kérdést Az egyetemi pénzügyes kurzusokon alapként tanultuk a kockázatok finom beárazását lehetővé tevő CAPM modellt, de az az eszközárak durva kilengéseit ez nehezen magyarázza.

A hatékony, tökéletes piac hívei persze visszavágnak, az ő szótárukban nincs is olyan kifejezés, hogy buborék vagy tartós félreárazás. A hatékony piac hipotézise (EMH) szerint a mindenkori árak az összes elérhető információt magukban hordozzák.

Véleményük szerint lehetetlen bármiféle előrejelzés, nem létezhet formula a válság megjóslására, hiszen akkor ezek az információk azonnal tükröződnének az árakban, vagyis az adott pillanatban lenne az összeomlás. Fölösleges tehát a jegybankárokra, szabályozókra mutogatni, hogy miért nem pukkasztgatták időben a különböző árbuborékokat. Vannak, akik ezen túlmenve azt hangoztatják, hogy a válságok a gazdaság ciklikusságának szükséges velejárói, a „teremtő rombolást” állami beavatkozással tompítani kifejezetten káros, hiszen azzal megakadályozzuk a felesleges, rossz struktúrák kipurgálást.

Kérdezhetnénk, hogy ezek a viták miért csak most kerülnek reflektorfénybe, hiszen az elmúlt években is voltak válságok, a 97-es dél-kelet ázsiai, a 98-s orosz válság, amely az LTCM bedőlésén keresztül a fejlett országokat is meglegyintette, vagy az ezredfordulót követő argentin bedőlés, mind figyelmeztető jel lehetett volna. Nem nagy meglepetésre ezeket az eseményeket is mindegyik iskola a saját szája íze szerint magyarázta.

Egyesek a piaci kudarcokat emelték ki, mások túlzott állami beavatkozásról beszéltek. Az uralkodó, konszenzusnak tekinthető mainstream elmélet szerint azonban jegybanki beavatkozással ezek a válságok tompíthatóak, biztosítható a gyors visszapattanás. Az adatok is ezt a nézetet igazolták, az elmúlt húsz évet az alacsony globális infláció és mérsékelt GDP-növekedés-ingadozások miatt „great moderation”-nek is hívják szakmai körökben. Sokan a mai döntéshozók közül is úgy vélték, hogy a nagy válságok a szofisztikált monetáris politikának köszönhetően már sosem térnek vissza.

A pénzügyi szektorban alkalmazott kockázatkezelési modellek azt az illúziót keltették, hogy minden kontroll alatt van, uraljuk a helyzetet. Utólag persze lehet látni, hogy a modellekben alkalmazott regressziók azért hoztak biztos eredményt, mert rövid, igazi stressz nélküli adatsorokkal dolgoztak. Jelentősebb megingások hiányában az uralkodó elméletet nem érte komolyabb kritika, ami nem azt jelenti, hogy ne léteztek volna alternatív törekvések.

Ezek a kísérletek ráadásul akadémiai körökben jelentős elismerésnek örvendtek, az ügynök-megbízó probléma, az aszimmetrikus információ, az erkölcsi kockázat, a kontraszelekció (adverese selection), a csordaszellem mind olyan kutatási területek, amelyeknek a tudósait sok esetben Nobel-díjjal jutalmazták az elmúlt években, azonban az eredmények a divatos főáramot csak kis mértékben mozgatták meg. A tudományban magában is csordaszellem uralkodott.

A mostani válság okai valószínűleg azt mutatják, hogy ezeket a korábban mellőzött területeket jobban be kell csatornázni a főáramba a gazdaságpolitikai döntéshozásban. Nem lehet például, hogy a monetáris politika keretéül szolgáló modellben ne kapjanak helyet az eszközárak. Egyértelmű konklúzió persze most sincs, a második terminusát frissen elnyert Bernanke-t valaki megmentőkét kezeli, mások meg azt emlegetik, hogy a jegybankelnök pár évvel korábban még arról szónokolt, hogy az ingatlanárak folyamatos emelkedése az erős gazdasági fundamentumokat tükrözi.

A viták ellenére általánosságban igaz lehet, hogy érdemes odafigyelni a nem konformnak számító észrevételekre. Az alkalmazás szempontjából persze nehéz a kérdés, hiszen a döntéshozónak valamelyik elmélet keretrendszere mellett le kell tennie a garast. Most úgy néz ki, lendül az inga a nagyobb állami beavatkozás irányába, a vita pedig folytatódik...