A görögök csődbe mennek, de Európa együtt marad

2010.04.30. 10:01
| Módosítva: 2010.05.02. 11:49

Az előbb-útóbb mindenféle mentőakció ellenére szükségképpen bekövetkező  görög államcsőd kommentálása kapcsán egyre több olyan vélemény hangzik el, amely az Európai Monetáris Unió szétesését, sőt az egész európai integrációs folyamat leállását vizionálja. Szándékosan használtam a „vizionál” szót, ugyanis a jelenlegi válságszituáció és a felfestett apokaliptikus jövőkép közötti oksági láncolatot ezek a vélemények nem fejtik ki, nagyjából arra szorítkoznak, hogy nagyon nagy baj van az európai integrációval, tehát annak vége lesz. A magam részéről ezzel nem értek egyet, szerintem nemcsak az EU, de az Európai Monetáris Unió is túléli ezt a válságot, csak a formák és a határok változnak meg – bár ez sem kevés.

Azok a stratégiai alapállások, amelyek az európai integrációs folyamat felépülését lehetővé tették illetve kikényszerítették, ma is fennállnak. A német kérdés, amely az európai erőegyensúly központi problémája legalább a XIX. század közepe óta, olyan megoldásra talált az európai integrációs rendszerben, amelynek feladásában minden érintett fél súlyosan ellenérdekelt. Németország nem azért játssza az integráció motorjának szerepét, mert „szégyelli magát” második világháborús bűnei miatt, hanem azért, mert nincs más választása. Az 1990-es években, a német újraegyesítés megvalósulása után komoly és mélyreható párbeszéd bontakozott ki Németországban az ország nemzetközi illetve európai szerepét illetően, a történelmi szégyen által determinált külpolitika már ekkor anakronisztikussá vált, és előtérbe került, majd uralkodóvá vált a „normales Land” koncepciója. Ennek a gondolatnak éppen az a lényege, hogy Németországnak ideje úgy viselkednie, mint minden normális országnak, azaz a játékszabályok betartásával érvényesítenie kell a stratégiai érdekeit, ebbéli törekvéseit más szempontok nem korlátozhatják.

Ez a német magatartás nem pusztán a jövő lehetősége vagy a jelen megfigyelése, hanem az elmúlt két évtized történelmi tapasztalata. Nincs példa arra, hogy a hidegháború óta a német külpolitika olyan irányt vállalt volna fel, amely ne esett volna egybe Németország stratégiai érdekeivel. Az európai integrációs intézményrendszer bővítése és mélyítése éppúgy szolgálta Németország érdekeit, mint az Egyesült Államok vezette euroatlanti biztonsági rendszer fenntartása és kiterjesztése, amely Berlinből nézve immár zökkenőmentesen összehangolható a gazdasági pragmatizmuson nyugvó Oroszország-politikával. Németország a fő finanszírozója volt egy olyan amerikai háborúnak, amelynek megvívása az érdekében állt, (1990-91, Irak), élesen ellenállt egy olyan amerikai háborúban való részvételnek, amellyel nem értett egyet, (2003, Irak), bekapcsolódott egy olyan háborúba, amely az ő biztonsági érdekeit is szolgálta, (2001, Afganisztán). Tevékeny részt vállalt és vállal a balkáni rendezésből, Washington kívánalmai ellenére szigorúan kívül tartotta és tartja Törökországot az Uniótól, Ukrajnát a NATO-tól, fejleszti a német gazdasági nagytérbe tartozó régiókat, stabilizálja felelősségi területének perifériáit – azaz teszi a dolgát. Az Egyesült Államok vezette euroatlanti biztonsági rendszerben a katonai erő sokadlagos jelentőségű az európai nagyhatalmi státusz szempontjából, a gazdasági tényezők tekintetében pedig Németország egyedül van a súlycsoportjában. Amíg Európa katonai biztonságát nem éri komoly kihívás, addig Németország marad az egyetlen valódi európai nagyhatalom – és ez jó neki.

Az integrációs stratégia alternatíva-nélkülisége a dolgok legmélyén egyébiránt biztonsági megfontolásokon nyugszik. Ha Németország felmondaná azt a rendszert, amelyben a gazdasági, demográfiai, tudományos-technológiai, geopolitikai potenciáljának gyümölcseit önként megosztja Európa többi országával, azonnal visszatérne Európába a klasszikus egyensúlyi politika logikája, és a gyümölcsöző együttműködést egy ellenséges koalíció gyűrűje váltaná fel. Németország adottságai determinálják nagyhatalmi státuszát, és csupán két lehetőség közül választhat: vagy elfogadja az integráció kereteit ennek minden pénzügyi terhével együtt, vagy egyedül marad és elszigetelődik. Ez utóbbi vállalhatatlan lehetőség, és ezt a német társadalom a súlyos leckék után olyan tökéletesen megértette, hogy mi csak irigykedhetünk annak láttán, hogy milyen mély egység tud kialakulni egy országban a közösség alapvető sorskérdéseit illetően.

Ebből persze csak annyi következik biztosan, hogy az EU jövője biztosított, ehhez monetáris unióra nincs szükség. Illetve nem feltétlenül volt, amíg létre nem jött. Mivel azonban létrejött, olyan erőteljes szimbolikus politikai jelentéssel ruházódott fel, hogy nem adható fel. A görög adósságválság annak világos bizonyítéka, hogy a jelenlegi formájában nem, vagy csak rendkívüli nehézségek és ismétlődő, súlyos krízisek árán tartható fenn, azaz meg kell változtatni – ez fog történni. A változás iránya egyértelmű: a monetáris unió tagjainak az önálló monetáris politikáról való lemondás definíciószerű vállalásán túl a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben le kell mondaniuk a fiskális önállóságról is. A Stabilitási és Növekedési Paktum deficiteljárása egy lábjegyzetnyi játékos előképe lesz azoknak a szankcióknak, amelyeket az Uniós adminisztráción keresztül Németország alkalmazni fog a fegyelmezetlen költségvetési politikát folytató országokkal szemben. A politikai természetű retorziók mellett a különféle jövedelem-újraosztó alapokhoz való hozzáférés megvonásának valós lehetősége éppúgy szerepelni fognak ezek között, mint a német külpolitikával hagyományosan kéz a kézben tevékenykedő nagyvállalatok csendes büntetőintézkedései.

Az Európai Monetáris Unióról akkor kellene azt gondolnunk, hogy nem éli túl a jelenlegi súlyos válságot, ha nem gondolnánk azt, hogy egy jólétet osztó hatalmi entitás képes fegyelmezni függő helyzetben lévő partnereit, akiknek a jóléte tőle függ. Én azt gondolom, hogy ha egy ilyen típusú függés fennáll, akkor a fegyelmezés sikere elhatározás kérdése. Ez az elhatározás eddig nyilvánvalóan nem volt meg, ezután pedig legalább ilyen nyilvánvalóan meglesz.

A jelenlegi válság fő problémája véleményem szerint nem is a monetáris uniónak, mint rendszernek a kudarca, a rendszerproblémák viszonylag könnyen kezelhetők. Ha sikerül mindenhol elérni, kikényszeríteni a fegyelmezett költségvetési politikát, akkor az egyes gazdaságok közötti különbségeket a reálárfolyamok alakulása, eltérése, dinamikája kellőképpen meg fogja jeleníteni.

Csak halogatni lehet a görög csődöt

A válság kezelésének nehezebb része az akut problémák megoldása. Az akkut gondokat is két részre kell bontani. Egyrészt ott van a görög adósságválság, amely nem oldható meg csődesemény nélkül, azt csak elhalasztani lehet. Másrészt ott van a többi sebezhetőnek nyilvánított tagállam, amelyek adóssága nagy valószínűséggel menedzselhető, feltéve, hogy a görög krízis kapcsán nem következik be egy tartós átárazódás az ő hiteleiktől elvárt hozamokban. Ez a hajó azonban jó eséllyel már elment, nincs rá garancia, hogy bármilyen ambiciózus intézkedés-sorozattal visszaszerezhető a monetáris unió periférikus helyzetű országai iránti piaci bizalom, ez a fő probléma.

A görög válság kezelése sínen van, a pálya jól belátható: Görögország német koordináció mellett napokon belül köt egy gigantikus méretű IMF megállapodást, ez elhárítja a közvetlen csődkockázatot, és olyan követelményeket állít fel, amilyeneket a görög társadalom nem akar és nem is tud betartani. Ezért néhány negyedév múlva ezt a megállapodást újratárgyalják, az újratárgyalás már tartalmazni fogja az adósság átstrukturálását, azaz a formális görög államcsődöt, és egyszer talán a monetáris unió elhagyását is.

A német stratégiának arra kell irányulnia, hogy mire ez bekövetkezik, addigra egyrészt a piaci szereplők fejében – amennyire lehet – a görög sztori leváljon az összes többiről, másrészt az európai pénzügyi rendszer görög kitettsége a lehetséges minimumra csökkenjen le. A vissza nem fizetett adósság okozta veszteséget természetesen valakinek el kell szenvednie, a megoldás itt az lehet, hogy ez a valaki az legyen, aki annyi eurót nyomtat, amennyit akar, illetve amennyire engedélyt kap. Az elégő euró-százmilliárdok után maradt hamu javarészét tehát az Európai Központi Bank trezorjaiban kellene majd összesöpörni.

Fél Európát már nem lehet elinflálni

A dolgok jelenlegi állása szerint a pénznyomtatás a tovaterjedő hatások megfékezésében sem kerülhető el, bár ezekben a napokban ez a német politika egyik fő motivációja, éppen ezt szeretnék megúszni, illetve a szükséges minimumra korlátozni a görög államcsőd otthon nagyon népszerűtlen elhalasztásával. Ha ugyanis a szintén kicsi Portugália mellett Spanyolországot és Olaszországot is menteni kellene, az már egy másik nagyságrendet jelentene. Az euró drámai elinflálásánál félelmetesebb forgatókönyv pedig nem nagyon létezik a német politika számára, így ha nincs más megoldás, vélhetőleg valóban le fogják választani a perifériát a monetáris unióról. Ez azonban nem kell, hogy ilyen cirkuszi körülmények között történjen, mint a görögök esetében, meg lehet ezt oldani koordináltan, ellenőrzötten is. Ehhez csak hideg fejek kellenek, igaz, minden oldalon. Néhány év múlva talán ez már nem lesz teljesíthetetlen feltétel. Ha a 2010-es években valóban az államcsődök évtizede jön el, akkor hamarosan megszokja mindenki, hogy egy vissza nem fizethető adósságtömeg csak két módon tűnhet el, vagy csőd, vagy infláció által. Szerencsésnek fogja tartani magát, aki legalább választhat ezek közül.

A monetáris unió jövője szempontjából tehát a reálisan elképzelhető  legnagyobb megpróbáltatás nem az euró megszűnése, a zóna szétesése lesz, hanem annak földrajzi átalakulása. A monetáris unió egy ilyen kimenetel esetén először összezsugorodhat, a centrum területére korlátozódhat, aztán újra bővülhet is, sokkal óvatosabban, keleti irányban talán előbb is, mint újra dél felé. Azonban ez tényleg csak a legrosszabb, de még elképzelhető lehetőség, sokkal valószínűbb, hogy Görögország megfegyelmezése árán ez a forgatókönyv is elkerülhető.

Az események ilyetén alakulása elsősorban a kényszerpályák kemény tényeinek összevetéséből prognosztizálható, de van egy „puha” tudásunk is ezzel kapcsolatban. Az európai integrációs folyamat a kezdetektől fogva súlyos válságok és zsákutcák sorozata, ehhez képest mégis egy félévszázados ragyogó sikertörténet. A fejlődésben áttörést hozó új lépcsőfokok pedig éppen a legsúlyosabb válságokra adott válaszok formájában születtek meg, jó okunk van tehát feltételezni, hogy így lesz ez most is.