Háború dúl a jegybank és a kormány között Japánban

„Háború dúl a jegybank és a kormány között? Na és?” Az Index olvasói, mint a magyar hírfogyasztó válogatott keret tagjai talán még egy vállrándításra sem méltatnak egy ilyen című írást, egyrészt világviszonylatban is kiemelkedő erőnléti edzőiktől kapott legendás állóképes-ségük miatt, másrészt a hazai bajnokságban szerzett hatalmas meccsrutinjuknak köszönhetően.

Ha azonban a hír nem egy nekünk ugyan mindennél fontosabb, de a világgazdaság egészét tekintve hibahatárnak is kicsi ország viszonyairól szól, hanem a világ második-harmadik legnagyobb gazdaságáról, akkor talán mégis érdemes figyelmet szentelni a jelenségnek. Japán, mely még 2009-ben is a világ második legnagyobb gazdasága volt, és várhatóan ebben az évben szorul Kína mögé a dobogó harmadik fokára, jó ideje küzd ezzel a problémával, de az elmúlt hetek-hónapok fejleményei alapján a java csak ezután jön. Ennek pedig mindenki megérezheti a hatásait – hiába, a globális játékosoknak nem lehetnek igazi belügyei, az ő bajaik mindenkire tartoznak.

A japán kormány és a Bank of Japan közötti háború a pénznyomda feletti ellenőrzésről, azaz a jegybanki függetlenség legalapvetőbb problémájáról szól. A kormány a maga eszköztárával nem képes úrrá lenni a japán gazdaság bajain, ami nem is csoda, hiszen azok döntően demográfiai okokra, a társadalom elöregedésére vezethetők vissza. A hosszú ideje az állam gyorsuló eladósodásából finanszírozott infrastrukturális beruházásokkal is éppen csak pozitív tartományban tartott gazdasági növekedés, a fenyegető defláció, a beteg, „zombi” állapotban lévő bankrendszer, az export számára fojtogatóan erős jen mellé az utóbbi hónapokban kezd odakerülni az államadósság problémája is.

A GDP duplájára rúgó államadósság egészen eddig nem nagyon zavart senkit: a jen jól bevált menekülődeviza, nehéz időkben, piaci pánikokban megbízhatóan erősödik, így a piac elfogadja a jelképes nominális hozamot a japán állampapíroktól, amelyet ráadásul igen jelentős részben belföldi megtakarítók tartanak. Ez a viszonylag biztonságos helyzet azonban végső soron mindössze két, egymással szorosan összefüggő várakozáson nyugszik: a külföldi szereplők hagyományosan arra számítanak, hogy a jen felülteljesítő lesz a többi devizával szemben, a belföldi megtakarítók pedig arra építenek, hogy infláció éppúgy nem lesz ezután sem, mint ahogy eddig sem volt. Ha ez a két meggyőződés meginog, a nagy államadósságból, a nagy költségvetési hiányból gyorsan válsághelyzet alakulhat ki, amelyre az IMF egyelőre inkább csak suttogva elrebegett ajánlásai mellett az utóbbi években mindig mindenről lemaradó hitelminősítők – megkopott presztízsük visszaszerzése érdekében – igyekeznek elsőként rámutatni. A hitelminősítők kommunikációs szorításában, és az európai államadósság-válság által keltett rengéshullámok miatt egyre nő a japán gazdaságpolitikára nehezedő cselekvési kényszer.

Az államadóssággal kapcsolatos problémák kezelésének elsődleges eszköze a költségvetési hiány erőteljes csökkentése, amely viszont igen nagy eséllyel súlyos növekedési áldoza-tokkal jár. Ha pedig egy gyenge globális konjunkturális környezetben, az elmúlt időszakban csak az állam mértéktelen eladósodása árán sikerült kevéssel nulla felett tartani a növekedést, akkor a „növekedési áldozatok” halálos örvényt indíthatnak el. A defláció igen gyorsan párosulhatna a gazdasági aktvitás tartós visszaesésével, ami végső soron az államadósság lebontását is lehetetlenné teszi. Ördögi kör ez, nem csoda, hogy gazdaságpolitikai paralízis jellemzi Japánt.

A világ egyik leggazdagabb országában tehát paradox módon permanens válságkezelés zajlik, ami lassan felőrli a politikai rendszer évtizedeken át uralkodó, megcsontosodott intézményi kereteit. A japán pártrendszer forrásban van, ennek nem az egyetlen fejleménye az, hogy tavaly augusztusban egy viszonylag új – bár régi figurákra támaszkodó – formáció, a Japán Demokrata Párt fél évszázadnyi, szinte megszakítás nélküli uralkodás után kiütötte a hatalomból a Liberális Demokrata Pártot. A pártok támogatottsága meglehetősen hektikusan ingadozik, cikluson belüli parlamenti képviseletük sem stabil, jellemző a kisebb-nagyobb csoportok önállósodása – de hiába a nagy átalakulás, a gazdaságpolitika nagy kérdéseire a kormányzat térfelén nem tudnak megszületni a válaszok.

Válaszból ugyanis csak egy kezd kikristályosodni: a felelősség áttolása a jegybank oldalára. Ha ugyanis a költségvetési hiány drasztikus csökkentése elkerülhetetlen, viszont a gazda-sági aktvitásra és az árszínvonal alakulására gyakorolt hatása vállalhatatlan, akkor tényleg csak egy lehetőség van: a fiskális szigorítást monetáris enyhítéssel kell kompenzálni.

A japán monetáris politikán azonban – annak konvencionális eszköztárát tekintve – nincs mit enyhíteni. Az irányadó kamat praktikusan nulla, sőt, a jegybank jelenleg is rendszeresen nyújt különféle speciális facilitások keretében nem piaci természetű finanszírozást a bankrendszernek, tavaly, tavalyelőtt pedig, a pénzügyi válság legsötétebb hónapjaiban eszközök széles körének vásárlásával segített mesterségesen lélegeztetni a pénzügyi rendszert.

Aki tehát monetáris lazítást követel Japánban, az a jelenlegi helyzetben egészen egyszerűen azt akarja, hogy a Bank of Japan annyi jent nyomtasson, amennyi a csövön kifér. A nem egészen egy éve hivatalban lévő, erősen megcsappant támogatottságú kormány 0 és 2% közötti infláció „előállítását” követeli a jegybanktól, és alig leplezetten az extrém erős jenárfolyam gyengítését illetően is lennének igényei. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, a jegybanki függetlenség Japánban nagyon komoly intézmény – legalábbis eddig az volt.

Japánban a jegybanki függetlenséget úgy kell elképzelni, mint egy nehezen megközelíthető, magas hegyre épült fellegvárat, nagyon erős falakkal – de fogyatkozó vízkészlettel, és ágyúk nélkül. A Bank of Japan vezetése a pénzügy rendszer akut likviditási zavarainak elhárításán túl mereven elzárkózik a pénznyomtatástól, a deflációtól kevésbé fél, az árfolyamot pedig nem áll szándékában befolyásolni. A jegybank jelenlegi kormányzója, Masaaki Shirakawa bő két éve annak egyértelmű rögzítésével vette át a hivatalát, hogy Japánban nem lesz „quantitatve easing”, azaz masszív pénznyomtatás, és ehhez szilárdan tartja is magát, miközben a japán politika csillapíthatatlan étvággyal fogyasztja körülötte az újabb és újabb miniszterelnököket és pénzügyminisztereket. Tapasztalatai alapján joggal gondolhatja, hogy hangoskodhatnak a politikusok, azok előbb-utóbb mennek a süllyesztőbe, ő pedig marad a felleg-vár magas falai mögött.

A múlt hétvégi felsőházi választások következményeként azonban bezárulni látszik a jegybank erődje körüli ostromgyűrű, és akkora tűzerejű lövegeket vontatnak a falak alá, amelyeknek aligha lehet sokáig ellenállni. A vasárnap tartott, a kevésbé fontos felsőház mandátumainak feléről döntő választások ugyanis bár nem hoztak katasztrófát a kormányzó Japán Demokrata Párt számára, pozíció mégis meggyengültek, és szövetségi politikájuk újragondolására kényszerítették. Az egy hónapja a választások előtt a csökkenő támogatottság miatti vészintézkedésként meglépett miniszterelnök-cserével sikerült elkerülni a kiütéses vereséget, de a felsőházi többség elveszett. Fontos, hogy a választáson elszenvedett kormánypárti kudarc nem arányos a támogatottság csökkenésével, a kormánypárt több mint hárommillió szavazattal többet kapott a második helyezett Liberális Demokrata Pártnál, de a választási eredményt ehhez képest erősen eltorzítják az elmúlt évtizedek belső migrációja nyomán népesség tekinteté-ben súlyosan aszimmetrikussá váló választókerületek.

A felsőházi többség elvesztése, ahogy ezt egy az Index olvasókénál szűkebb kör számára azon melegében taglaltam, három forgatókönyvet enged meg a folytatást illetően: 1, mélyülő belpolitikai káoszt, tartósan cselekvőképtelen kormánnyal, 2, a kormány közeli bukását, új választásokkal, az átalakuló pártrendszer miatt kiszámíthatatlan következményekkel, 3, minden eddiginél erősebb konszenzust a jegybank megtörése, mint a programok „közös nevezője” mentén. Az elmúlt napok fejleményei alapján a harmadik változat látszik megvalósulni.

A kormánypárt felsőházi többsége helyreállításához új koalíciós partnert ugyan nem talált, de a Bank of Japan elleni szövetségest igen. A pénzügyminiszterből miniszterelnökké frissen előlépő, már előző pozíciójában is a jegybankot keményen szorongató Naoto Kan a jelek szerint könnyen megtalálja a közös hangot a két nagy alatt manőverező kispártok egyikének, az „Ön pártjának” vezetőjével, a korábban a Liberális Demokrata Párt színeiben a bankszektor felügyeletéért felelős miniszterként dolgozó Yoshimi Watanabe-val. Watanabe tegnap bejelentette, hogy kész együttműködni a kormánnyal annak érdekében, hogy a jegybankot rászorítsák a 2%-os(!) infláció megteremtésére, a jen túlzott erősödésének megfordítására, egyidejűleg ígéretet tett arra, hogy a maga részéről legalább három évig nem járul hozzá a jelenleg nagyon alacsony, 5%-os forgalmi adó – mostanában a kormány által a hitelminősítők kedvéért lebegtetett, de ugyancsak több év után bevezetni szándékozott – emeléséhez. A Bank of Japantól kerek-perec quantitave easinget vár, annak is egy kifejezetten agresszív formáját, szükségesnek tartja ugyanis a kis- és középvállalatoknak a lényeget tekintve közvetlen(!) jegybanki finanszírozását. A monetáris hatóság megtörése érdekében pedig egészen egyszerűen kezdeményezte a jegybanktörvény ehhez megfelelő módosítását. A Bank of Japan mai kamatdöntő ülésén pedig ezek után sem látszott a hajlékonyság legkisebb jele sem.

Ha ez a konszenzus tényleg létrejön a kormány körül japán politikában, akkor a jegybank romosra bombázott erődjének bevétele csak idő kérdése lehet, a Bank of Japant nem védheti meg semmiféle nemzetközi intézmény, a tokiói kormányhivatalokban és pártközpontokban megtehetik, hogy az IMF leveleit akár bontatlanul etessék meg a helyi gyártmányú precíziós iratmegsemmisítőkkel. Ha a piac netán kitér a hitéből, hogy a jen jó menekülő deviza, és a japán deviza gyengülni kezd? Nem baj, ellenkezőleg, éppen ezt akarjuk, mondhatják rá. Emelkednek az állampapíroktól elvárt hozamok, ami által a hatalmas államadósság piaci finanszírozást feltételezve azonnal fenntarthatatlan pályára kerül? Nem kell piaci finanszírozást feltételezni, azért foglaltuk el a nyomdát a jegybank várában, hogy nyomtassunk: majd a Bank of Japan lejegyzi az államkötvényeket. Ebből infláció lesz? A deflációtól szenvedő Japánban nagyobb ünnep lenne az, mint a cseresznyevirágzás! Nem látszik semmi, ami megállíthatná az ostromló sereget, ha egyszer tényleg elszánja magát a végső rohamra.

Ha ez megtörténik, – ne tessék kapkodni a jen shortokkal, sokan elégtek már abban, még nem tartunk ott – a nemzetközi hatások sem maradhatnak el. A szinte bizonyosan a jen jelentős gyengülésével járó agresszív pénznyomtatás kívülről nézve egyszerűen kompetitív leértékelésnek fog tűnni, az export versenyképességét segíteni hivatott árfolyam-manipulációnak, ami a kínai árfolyam-politikával kapcsolatos feszültségek hullámait felerősítve kétségbeesett protekcionista válaszlépések láncreakcióját indíthatja el. Ez pedig már a világgazdaság növekedési potenciáját befolyásolni képes tényezővé súlyosbíthatja a japán kormány és a Bank of Japan közötti háborút.