Kiválasztani és megerősíteni

16 hozzászólás

A Fidesz gazdasági programja köztudott módon tíz év alatt egymillió új munkahely teremtését célozza meg. Ennek egy fontos eszköze az iparpolitika: olyan kiemelt szektorok állami fejlesztése, mint a mezőgazdaság, az építőipar, a turizmus, sőt a „zöldipar”, amelyben a tervek szerint egymagában 150-200 ezer munkahely keletkezhet.

Az iparpolitika azonban nem csak új kormányunk programjában játszik fontos szerepet. Bajnai Gordon egy tavalyi beszédében a növekedés újraindításához vezető lépések között sorolta fel azt, hogy a kormányzatnak ki kell választania és meg kell erősítenie Magyarország jövőbeni húzóágazatait. A Jobbik szerint a multinacionális vállalatok által tönkretett feldolgozó- és élelmiszeripart, valamint az „alapanyagot szolgáltató mezőgazdaságot” kell állami eszközökkel feltámasztani. És még nem is beszéltünk az LMP által támogatott zöld new dealről.

Az fejlesztő iparpolitika egyik érdekes vetülete az egy-egy városban hasonló tevékenységet folytató vállalatokat tömörítő klaszterek állami támogatása. A közelmúlt fejleménye a busz klaszter megalakulása, amelyről például örömmel tudósít az autóipari tanácsadó klaszter honlapja is. De ne ragadjunk le a négykerekűeknél. Nanotechnológia, egészségipar, autóipar, zöld iparágak, agrárium, üzleti szolgáltatások, sőt, űrtechnológia: alig van olyan terület, amely ne férne bele valamelyik csoport szerint az állam segítségével fejlesztendő ágazatba. Ha ezek
közül bármelyikről azt gondolja a kedves olvasó, hogy kicsit előre szaladtunk, akkor javasoljuk, hogy látogasson el a miskolci űripari klaszter honlapjára. De ki ne örülne, ha nano-, bio-, vagy netán űrtechnológiai nagyhatalommá válna hazánk? És melyik politikus ne vállalná fel ezeket az ügyeket? Hiszen sokkal kisebb erőfeszítést igényelnek, mint például az egészségügy vagy a közoktatás átalakítása.

De mit kezdjünk a bőség zavarával? És miért jobb, ha az adófizetők adójukat, és nem saját kis megtakarításukat fektetik a jövő magyar sikersztorijába? Az iparágakat fejlesztő gazdaságpolitika szakirodalma zavarba ejtő. A klasszikus közgazdaságtan modelljei (mint például a Heckscher-Ohlin modell) szerint az ágazatok fejlődését hosszú távon gazdaságföldrajzi-társadalmi költségtényezők, a rendelkezésre álló erőforrások határozzák meg. Az ebből levezetett laissez faire „bölcsesség” azt mondja, az állam csak pazarolja a pénzt, költséges szélmalomharcot folytat, ha ezen változtatni akar.

Mint földrajztanáraink annak idején elmagyarázták, acélt ott gyártanak költséghatékonyan, ahol olcsón hozzáférhető a vasérc, a szén és az energia; gyapotot pedig ott érdemes termeszteni, ahol süt a nap.
A klasszikus közgazdaságtan ráadásul bemutatja, hogy ezek az előnyök az árakon keresztül megjelennek: például ha egy országban nincs túl sok vasérc, akkor ott drágább is ez a nyersanyag.

A piac – ebben az esetben pozitív szerepet játszó – farkastörvényei pedig a magas költségű vállalatok kiszorulásához vezetnek. Ebben a szemléletben a piaci kimenettel szembemenő gazdaságpolitika csak káros lehet. Ha politikusaink adóforintokból támogatják a veszteséges acéltermelést, akkor elvonják az erőforrásokat más, az adott országban
hatékonyabban végezhető tevékenységektől. Mindez alacsonyabb gazdasági növekedéshez vezet. Vegyük hozzá ehhez azt, hogy az állam hagyományosan hasznos funkciói között az, hogy a nagy társadalmi költséggel begyűjtött adóforintokat milliárdosok vállalat-terveinek segítésére költse, nem igazán szerepel.

A közgazdaságtan újabb eredményei, elsősorban az új gazdaságföldrajz, amely terület felvirágoztatásáért Paul Krugman 2008-ban Nobel-díjat kapott viszont azt hangsúlyozza, hogy a vállalatok hatékonyságát és ezen keresztül letelepedését nem csupán a természetföldrajzi jellegzetességek befolyásolják, hanem az is, hogy elég szakember áll-e rendelkezésre a városban. Sőt, az sem mindegy, hogy működnek-e a közelben olyan potenciális beszállítók, amelyektől változatos és jó minőségű termékeket lehet vásárolni, vagy olyan versenytársak, amiktől sokat lehet tanulni.

Ha a gazdasági tevékenység ilyen módon térben koncentrálódik,
azt nevezzük agglomerációnak. A klaszter az egymáshoz szorosan kapcsolódó tevékenységet folytató vállalatok csoportosulását jelenti. Ez Magyarországon gyakran egy nagyvállalatból és az ő beszállítóiból áll, de sok kisebb vállalat is alkothatja, mint például észak-Olaszországban a ruházati klasztert.

Ha tehát egyszer kialakul egy agglomeráció (vagy egy klaszter), akkor az önfenntartóvá válik: azért mennek oda a vállalatok, mert a többi vállalat ott van. Ezért olcsó ott termelni, és nem közeli vasérc miatt. Az agglomeráció kialakulása tehát öngerjesztő: gyakran kicsi induló különbségek nagy különbségekhez vezetnek hosszú távon – amit akár pillangószárny-effektusnak is hívhatunk.

Ez hasonlóan működik, mint a városok kialakulása: például nehéz
olyan természetföldrajzi tényezőket találni, amelyek azt indokolják, hogy Debrecen éppen a jelenlegi helyén van, és nem mondjuk húsz kilométerrel északabbra. Ettől még más lehetőségeket jelent Debrecenbe költözni, mint Hajdúhadházra. Ha a kis különbségek ilyen nagyra nőhetnek, akkor a gazdaságpolitikának is lehet szerepe. Ha elősegíti, hogy az első űrtechnológiai vállalat letelepedjen Miskolcon,
akkor talán érkeznek újak is, és idővel egyre nagyobbra terebélyesedik a klaszter.

Tudjuk, a gyöngyképződéshez is elég, hogy egy icipici piszok behatol a kagylóba. Miért ne az állam helyezze be a kezdőlökés, az első szervezet, az első milliárd, az első célzott adókedvezmény picike piszkát a hazai gazdaság kagylójába, hogy aztán a mi kagylónkban nőjön köré a profitot termelő, munkahelyeket termelő új iparág gyöngye?

A természetföldrajzi és az új gazdaságföldrajzi tényezők szerepe persze eltér a különböző iparágakban. Az agrárinnováció aligha indul fejlődésnek a sivatagban és a szélerőműveket sem ott fogják fejleszteni, ahol áll a levegő. De arra, hogy az ékszergyártásnak miért
Olaszországban, a minőségi csokoládégyártásnak miért Svájcban és Belgiumban, a divatiparnak miért Párizsban és Milánóban kell, hogy legyen a központja, arra nincs világos természetföldrajzi magyarázat – igaz, politikai előrelátásra utaló sincs. Dél-Koreában vagy
Tajvanban viszont a félvezető és elektronikai klasztert erős állami támogatással hozták létre. Ha sokhelyütt megjelenhet egy új ágazat vállalatainak kritikus tömege, akkor már nem tűnik nevetségesnek az sem, hogy egy kis állami segítséggel, a jövő versenyképes ágazati
klaszterei közül néhány éppen Magyarországon alakuljon ki.

Az agglomerációk kialakulásának lehetőségén kívül további érvek is szólnak az iparpolitika mellett. Dani Rodrik szerint az adott országban működő vállalatok számára nem nyilvánvaló, hogy melyik termékkel arathatnak sikert az exportpiacokon, de ha egy-egy vállalat elkezd exportálni, akkor ez más vállalkozók számára is kiderül. Az állam
segíthet ennek a közhasznú felderítésnek a finanszírozásában, és így értékes információhoz juttathatja az összes vállalatot. Philippe Aghion szerint bizonyos esetekben hasznos lehet néhány iparág védelme a külföldi versenytől, mert így olyan újításokat vezethetnek be, amelyek később jelentősen növelhetik versenyképességüket.

Még ha úgy döntünk is, hogy érdemes támogatni egy-egy iparágat, például, hogy beinduljon a klaszterképződés, akkor sem világos, hogy pontosan mit kell tennünk. Elég, ha az állam sok potenciális vállalkozót leültet egymással, hogy ugyanazon a helyen alapítsanak vállalatot? Tanácsadó központokat kell létrehozni a majdani középpontban? Vagy leginkább exporttámogatást kell nyújtania, új termékek nemzetközi bevezetéséhez? Esetleg hatalmas munkahelyteremtő támogatásokat kell bevezetni?

A pénzbeli támogatást nem tartalmazó eszközök talán kevésbé hatásosak, viszont kevesebbe kerülnek az adófizetőknek, és kisebb
arra az esély, hogy néhány amúgy is működő vállalat örökké részesülni fog a támogatásból. Az ilyen célokat szolgáló állami pénzköltés hatásairól tehát általában keveset tudunk mondani. Arra a kérdésre ugyanis, hogy egy sikeresnek bizonyult állami indítólökésre hány véka más ágazatokra hiába kidobott támogatás jutott, még Dél-Korea esetén sem egyértelmű a válasz. De még ha a dél-koreai iparpolitikát összességében sikeresnek találnánk is, ebből még akkor sem következik, hogy a hazai is az lesz, sőt még az sem, hogy a kistigris sikere lemásolható. Hiszen Dél-Korea egy sor más szakpolitikai területen is jobban teljesít, mint mi.

Szóval igenis van esély arra, hogy az állam iparpolitikával gyöngyöt generáljon. Drukkoljunk-e eszerint annak, hogy a magyar politikusok -- a mi pénzünkből, értünk -- támogassák a jövő iparágait? Innentől a válasz vállaltan szubjektív, nem a szakirodalomból leszűrt bölcsességet, hanem a szerzőknek a magyar gazdaságpolitika működésével, a részérdekek és a közérdek viszonyával kapcsolatos (elő)ítéleteit tükrözi. Pontosítsunk: az elvi esélye annak van meg, hogy alapos elemzés után kiválasztva néhány esélyes ágazat-jelöltet, célzottan segítse a költségvetés egy új klaszter kialakulását.

Persze ennek sok feltétele van. Fontos az alkalmas eszközök kidolgozása: az együttműködés segítése sokkal hasznosabb lehet, mint az EU-pénzek szórása a különböző iparágakba. Vagy érdemes lehet ezt a gondolkodást a szomszédos országokkal együtt lefolytatni, hiszen
egy komoly klaszter határokon átnyúló is lehet, és egyébként sem valószínű, hogy a XXI. századi nanotechnológiának mind a négy fellegvára egy-egy visegrádi országban jön majd
létre.

A kormányzat azonban gyakran nem rendelkezik elég idővel vagy akaraterővel a kagylók türelmes nevelgetéséhez, különösen, ha befolyásos csoportok gyors sikert ígérnek. Ha az állam pénzosztását inkább az ágazati és rövidtávú politikai érdekek, semmint a szakmai
elemzések és a hosszú távra tekintő bölcsesség határozzák meg, az iparpolitika, mint legitim pénzköltési csatorna elfogadása Pandora szelencéjét nyitja meg. Szabadjegyet jelent egy szédítő politikai kéjutazáshoz, ahol néhány kétséges elemzői papír megtárgyalása után a politikusnak vagy klienseinek tetsző iparágakba már legitim módon lehet önteni a tíz- és százmilliárdokat.

Vegyünk néhány példát! Vajon a jövő lehetőségeinek, az inputoknak, az információládás költségeinek elmélyült piacszerkezeti elemzése vezetett oda, hogy for-profit cégeket kell az államnak pénzzel segíteni a magyar agráriumban vagy az autóiparban? Nem lehet, hogy inkább arról van szó, hogy ezekben az ágazatokban már most sok a pénz és a választó-alkalmazott? Valóban olyan stratégiai ágazat a magyar építőipar, amelynek csupán egy-két homokszem hiányzik a szédületes fejlődéséhez? Leraktuk a stabil gazdasági fejlődés alapjait azzal, hogy hatalmas összegekkel támogatta az állam a (teljes egészében külföldön gyártott) szélerőművek telepítését? Tényleg csak azért nem turistaparadicsom még Jász-Nagykun-Szolnok megye, mert nem vetették még el a magokat?

A gyöngykagyló-farm lehet nyereséges is, veszteséges is, attól függ, rátermett-e, profi-e, szerencsés-e, aki belevág. De ha a gyöngytenyésztés jelszavával a magyar kormány kedvenc éticsigáit eteti, abból nem lesz nyakék.