Amit Orbán Viktor megérzett, de nem értett meg

A válság kitörése és az önkormányzati választások között eltelt két évben Magyarországon semmi váratlanul izgalmas politikai esemény nem történt: a szociál-liberális pártok elvesztették a hatalmat, amint azt megérdemelték, és a Fidesz olyan arányban nyerte meg, ahogy azt ellenfelei elveszítették. A többi ennek nyilvánvaló következménye. Az állóvizet az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítéséről készülő törvénytervezet kavarta fel. Mindenki érzi, hogy ez a meccs tétre-befutóra megy, és azt is, hogy kimenetele nem kétséges. Éppen ezért ez az írás nem a liberális demokrácia végéről, hanem a készülődő hegemón hatalomról szól.

Az Alkotmánybíróság negligálására és védelmére felhozott érvek egy jó krimihez hasonlóan több szálon futnak, és mindenki intellektusa és/vagy politikai érdekei szerint kapaszkodik a saját értelmezésébe. A naivak és álnaivak szerint a tét a pofátlan végkielégítések visszaszerzése, ezért az elmeszelt 98 százalékos adóra valahogy, de mindenképpen szükség van. A jóhiszeműek tanácsot adnak és technikát ajánlanak, hogyan is lehetne alkotmányos keretek közt visszaszerezni a pénzt. Mert joggal hiszik, hogy – magát BKV Százmilliós Eleonórát is beleértve – e hazában mindenki tudja, nem azok vitték haza a nagy lóvét, akik rendesen megdolgoztak érte. A kommunikációs szempontból kiválóan használható sztori épp ezért sokakat meggyőz majd arról, hogy az Alkotmánybíróság sem túl nagy ár azért az inkriminált egymilliárdért.

A vita során a közgazdaságilag is értelmes magyarázatokra fogékonyak persze tudják, a tét sokkal nagyobb: a különadók, s még inkább a magánnyugdíj pénztári befizetések 420 plusz 2800 milliárd forintja. A GDP 10 százalékánál is nagyobb összeg megszerzése nélkül csak a nagy elosztórendszereket átalakító strukturális reformok bevezetését követően – politikailag korrektül megszorítással – lehet adót csökkenteni egy olyan országban, amelyik a legrégebben áll az Európai Unióban túlzottdeficit-eljárás alatt.

Márpedig az adókedvezmények jövendő nyertesei erre régen rászolgáltak. Az átlagjövedelemnél jobban kereső, főleg városi, diplomás, két-három gyerekes középosztálybeli alkalmazottak és vállalkozók (a szerzőtől a miniszterelnökig tartó több százezres véleményvezér-réteg) kétségtelenül komoly árat fizetett a Medgyessy-féle jóléti rendszerváltás fenntartásáért vagy a Fidesz szociális népszavazási szövetségének létrejöttéért. Azért tehát, hogy a 4 millió adófizetőn és 2 millió gyermeken kívül a másik 4 millió, adót nem fizető felnőtt is elfogadható körülmények között lakjon és étkezzen.

Ezt, az érintettek által persze sokat kritizált, ám a külföldi hitelezők szerinti túlfogyasztást Magyarország polgárai ma már csak akkor engedhetik meg maguknak, ha a nyugdíjpénztárakban felhalmozott vagyont is felélik. Azaz, ha a hárommillió számlatulajdonos időskori fogyasztását előrehozza, és megosztja a többi hétmillió polgárral, majd így együtt 8 év alatt megeszik az aranytojást tojó tyúkot.

Majd ha az utolsó milliárdnak is a fenekére vertek, mindannyian beállnak az államkassza előtti sorba, amelyikben aztán vagy osztanak valamit, vagy sem. Orbán Viktor jobb keze szerint az adócsökkentés hatására három év múlva felpörög a gazdaság, aztán már csak egy évtized és Magyarország utoléri a jómódú uniós országokat, utána kolbászból lesz majd a kerítés meg a nyugdíj is. Ezt a reményt senki, még az Alkotmánybíróság kekeckedése sem veheti el a magyar emberektől.

Az alkotmánybírósági hatáskörök szűkítésének tehát ez, a második szál a praktikus oka, de még mindig nem az igazi magyarázata. Az ultima ratio nem más, mint Orbán Viktor államközpontú világképe, ami a válság nyomán immár sziklaszilárd meggyőződésévé vált. A magyar miniszterelnök mindenkinél korábban ráérzett arra, hogy a válság megváltoztatta a világban az erőviszonyokat.

Az ő olvasatában a liberális dereguláció következtében az utóbbi húsz évben elszabadult a globális tőke, aminek erkölcstelen működése végül súlyos gazdasági válságot okozott, a következményeket pedig a nemzetállamoknak kellett és kell ma is elhárítaniuk. Azok lesznek szerinte ebben a sikeresek, akik a liberális fékeket elvetve nem restellik az összes államhatalmi eszközt felhasználva új erőközpontokat létrehozni.

Ezt a meggyőződését a dekadens nyugattal szemben életerős, a válságot sikeresen átvészelő és ma is töretlenül fejlődő BRIC-országok példája ösztönzi: az erős állami beavatkozásokra képes és kész Oroszország, Kína, India, esetleg Brazília lebeg Orbán Viktor szeme előtt, amikor a sikeres Magyarországról gondolkodik, ezért olyan kérlelhetetlenül és kétely nélkül elszánt a fékezőerők nélküli új világ konstruálásakor.

Nem könnyű lehámozni erről a saját szempontjai szerint konzisztens, bár európai fülnek idegenül hangzó eszmerendszerről annyi hagymahéjat, hogy már csípje a szemet. Ehhez meg kell azt vizsgálni, vajon mi a különbség Magyarország és a sikeres feltörekvők között.

A legtriviálisabb különbség a gazdaságok mérete és kiszolgáltatottsága. Ezek az országok a határaikon lehúzhatják a rolót, akkor is képesek a saját törvényeik alapján elfogadható szinten ellátni a saját lakosságukat. Magyarország erőforrások és belső vásárlóerő nélkül erre most sem képes, és soha nem is lesz. A másik ismert, de nem elégszer citált különbség az, hogy ezekben az országokban a Magyarországon megszokotthoz képest töredék bérért, elképzelhetetlen munkakörülmények és jogtiprások mellett hajlandók az emberek elképesztően sokat dolgozni. A harmadik, ám legalább ennyire döntő különbség, amiről viszont soha nem esik szó az, hogy mindezek ellenére ezek az államok alig védik meg polgáraikat attól, hogy gyerekként, betegen vagy öregen, netán csak munka híján támasz nélkül maradjanak. Sőt éppen ez, a gyakorlatilag nem létező szociális és emberjogi háló az, ami olyan behozhatatlannak tűnő módon versenyképessé teszi őket.

A BRIC-országok államai tehát épp nem a jelenkori fogyasztást serkentik, különösen nem azokét, amik meg sem termelik azt, amit elfogyasztanak. Ezek az államok a belső felhalmozást és a beruházást támogatják, takarékoskodnak a jelenlegi fogyasztáson a jövendőbeli fejlődés érdekében. A mostani feleslegüket egyelőre kölcsönadják a hitelből élő és ezért túlfogyasztó nyugatiaknak, például nekünk. Akik addig tudjuk a jelenlegi fogyasztási színvonalunkat fenntartani, amíg ezek a kölcsönök megfizethető áron a rendelkezésünkre állnak. Aztán már csak a belső felhalmozás arányában lehet jóléti politikát folytatni, elvonni valahonnan a jövedelmeket és átcsoportosítani másoknak.

A sikeres feltörekvő országok tehát épp ellentétes irányba tartanak, mint amerre Magyarország tíz éve elindult, és amerre Orbán Viktor megint igyekszik azért, hogy választási ígéreteit megtartsa. Az öngondoskodás és alkalmazkodás (egyébként konzervatív) értékeinek propagálása helyett (vö. megszorítás) tovább erősíti a magyar embereknek az állammal kapcsolatos óriási, csak a keleti ortodox országokhoz mérhető várakozásait azzal, hogy megpróbálja fenntartani a finanszírozhatatlanul kiterjedt jóléti rendszereket. A miniszterelnöknek és híveinek az állammal kapcsolatos közös reményei azonban hamarosan illúziónak bizonyulnak, legkésőbb a magán-nyugdíjpénztári vagyon elfogytával.

Pedig paradox módon az erős és ellentmondást nem tűrő állam csak akkor lenne sikeresebb, így legitimebb is a liberális, ellensúlyok között lavírozó államnál a választópolgárok valamekkora része számára, ha szembemenne a választópolgárok akaratával. Ha nem felélné a rekvirált vagyont, mint ma, amikor a költségvetés már tartalmazza is az első 900 milliárdot, hogy a deficites társadalombiztosítási nyugdíjkasszát és a mai nyugdíjasokat segítse ki, meg egy kicsit még, úgy 80 milliócska erejéig a költségvetést. Így már bizonyos, hogy a tél beálltával nem csak a tücskök, de a szorgalmas hangyák is éhen halnak!

Pedig az államnak éppenséggel lenne dolga: minden erejét az országot gúzsba kötő béklyóktól való megszabadulásra kellene használnia. Ehhez azonban az kellene, hogy  ne a hatalmas érdekérvényesítő képességekkel rendelkező Oroszország és Kína, hanem a hozzánk inkább illő Dél-Korea fejlesztő állama legyen a miniszterelnöknek mintája.

Akkor nagyon céltudatos politikával rövid időn belül óriási változások történnének a foglalkoztatásban. Akkor annak a pauperizálódott két millió munkaképes embernek, akik már húsz éve rokkantnyugdíjból, munkanélküli vagy szociális segélyből, gyesből, rendszeres gyermekvédelmi támogatásból, esetleg közgyógyellátásból vagy a csuda tudja miféle egyéb állami apanázsból élnek, rendszeres munkajövedelme lenne. Mert e rosszul képzett, gyakran funkcionális analfabéta, esetleg mentálisan leépült (vö. 600 ezer alkoholista) ember jó részének keresőképessé tétele nélkül Magyarország növekedési kilátásai nemhogy javulnának, de romlani fognak, mert arányuk inkább nőni fog, mint csökkenni.

Ha a dél-koreai mintát követné Orbán Viktor, akkor utánpótlásukról többé nem gondoskodna Európa legkirekesztőbb oktatáspolitikája, amelyik ma egyáltalán nem érzi feladatának azt, hogy egy évfolyam negyedét legalább szakmunkás bizonyítványhoz és így munkához is jutassa. Húsz év után már kristálytisztán látható, hogy abból az ördögi körből, amit a képzetlenek inaktivitása és az államadóság egymást erősítve okoz, Magyarország csak nagyon koncentrált erőfeszítéssel – ha tetszik, erős állammal – mászhat ki.

A sikeres dél-koreai modell első időszaka a liberális demokrácia hívei számára nem épp szívderítő történet, de a következő, jólétben felnövő generáció majd a parlamentáris demokrácia egyéb kellékeivel együtt visszaállítja az Alkotmánybíróság jogköreit is. Ha azonban a magánnyugdíjak felélése után és érdemi reformok nélkül nyolc év múlva megint nem marad semmi az államkasszában, akkor a hívei szemében ma tündöklő csillag, Orbán Viktor neve már éppúgy szitokszó lesz, mint lett Gyurcsány Ferencé, és az akkori kormánypártok majd éppúgy rabláncra fűzik a cinkosokat, mint ma. És persze akkor már rég nem lesz Alkotmánybíróság sem, hogy a jogos felháborodást legalább törvényes keretek közé terelje.