A vesztesek mi vagyunk

A múlt héten megszületett az ítélet, nincs szükség Költségvetési Tanácsra. A törvényjavaslatot még nem hagyták jóvá, de illúzióim nincsenek a kimenetelt illetően. A Költségvetési Tanács hazánkban csupán két éve működik, az emberek többsége feltehetően nem is tud a létezéséről. A nagy múltú Alkotmánybíróság kasztrálása sem keltett szélesebb körű ellenállást, tehát simán folytatódhat a kormányzati politikával szemben kritikát megfogalmazó független intézmények felszámolása. Ez a rövid írás azért született, mert úgy gondolom mindenképp meg kell emlékezzünk a Tanácsról, megérdemli a tisztes búcsúztatást.

A Költségvetési Tanács vezetőit még egyetemről ismerem, volt szerencsém néhány előadásukat hallgatni. Kvalitásuk, szakértelmük messze meghaladja a hazai politikai szintér szereplőinek képességeit. A Tanács munkáját egy jól felkészült szakértői gárda is segítette. Kissé leegyszerűsített megfogalmazásban tevékenységük célja az volt, hogy Magyarországnak fenntartható adósságpályája legyen, politikusaink a rövid távú érdekeik mentén meghozott döntéseikkel nehezebben tudjanak minket átverni, valamint láthassuk a döntések valós, hosszú távú pénzügyi következményeit. Végülis a számlát minden esetben mi, az adófizetők álljuk.

A takarékos állami gazdálkodásról és a költségvetési felelősségről szóló törvényt, melyben a Költségvetési Tanács felállításáról is döntöttek, 2008 őszén fogadták el. Tombolt a gazdasági válság, túl voltunk az MNB 300 bázispontos rendkívüli kamatemelésén, megszületett a döntés az IMF hitelszerződésről. Az azonnali intézkedéseken túl a törvény elfogadása egy olyan, a rövid távú tűzoltáson túlmutató döntés volt, mely a piacok számára is jelezte, hogy változás lesz, szakítunk a múlttal, a 2000-es évek felelőtlen fiskális politikájával.

A mindenkori kormány számára persze ez kötöttség, hisz szűkül a mozgástere, átláthatóbbá, elszámoltathatóbbá válik a költségvetési politika, és tudjuk, hogy ez politikusaink számára kellemetlen. Az akkori vészhelyzetben mégis megszavazták a törvényt. A döntés egyszerű többséggel született, 214-en támogatták, 160-an nemmel szavaztak, és ketten tartózkodtak. A Fidesz és a KDNP képviselői ellenezték a javaslatot annak ellenére, hogy az előkészítés során számos észrevételüket beépítették a törvénybe. Az akkori ellenzék csupán pár fős tanács felállítását látta volna indokoltnak, illetve olyan kritika is elhangzott, hogy a meglévő Állami Számvevőszék (ÁSZ) mellett nem szükséges újabb ellenőrző intézmény létrehozása.

Az ÁSZ nem alkalmas a Költségvetési Tanács szerepére

A szakértői gárdával működő Költségvetési Tanács felállítása mellett azonban meggyőző érvek szóltak. Egy pár fős tanács egyszerűen képtelen lenne elvégezni azokat a háttérelemzéseket, számításokat, amik a költségvetési politika átfogó értékeléséhez nélkülözhetetlenek. Az ÁSZ sem tűnt alkalmasnak a szerepre, hisz az intézmény általában ex post, utólagos értékelést végzett, hosszabb távú előrejelzést soha nem készített.

A Költségvetési Tanácsra jellemző gyors reagálást, a parlamentnek benyújtott törvények gyors hatáselemzését, ellenőrzését az ÁSZ-tól nem lehetett elvárni.  Az ÁSZ ellenőrző szerepének hatékonyságát az is kitűnően mutatja, hogy az előző kormányok fiskális politikáját jellemző csúsztatásokra is inkább az MNB hívta fel a figyelmet az elmúlt években. (Ebből azonban nem következik az, hogy a fiskális politika ellenőrzését az MNB-nek kellene végeznie. Az MNB törvényben meghatározott feladata a monetáris politikára korlátozódik, melyet természetesen befolyásol a költségvetési politika, azonban a kettőt nem szerencsés keverni, erre nemzetközi példa, ha jól tudom csak Peruban van.)

A törvényt végül is elfogadták, megalakult a Tanács, azonban már akkor is tudni lehetett, hogy az intézmény időtállóságára vonatkozóan az igazi teszt a választási ciklusok túlélése lesz. Hát úgy néz ki, ezt elég gyorsan elbuktuk.

A választásokat követően hamar elhangzottak olyan kijelentések, hogy a Tanács túlértékeli a szerepét. Már a nyáron elfogadtak olyan törvényeket, melyek az állami vállalatok veszteségeinek kezelése kapcsán a transzparenciát illetően jelentős visszalépést jelentettek a közpénzügyi törvényhez képest.  Nem szívesen írok aktuálpolitikáról, hisz ez a blog szakmai kérdések közérthető nyelven történő megvitatásáról kellene, hogy szóljon. Nézzük tehát, hogy a szakirodalomban, mivel szoktak érvelni a költségvetési politikát ellenőrző független intézmény létrehozása mellett.

A költségvetési politikát általánosan jellemző problémák kapcsán leggyakrabban két dolog kerül elő, a deficitre való hajlam (deficit bias) és az un. idő inkonzisztencia (time inconsistency). Nem túl bonyolult egyik sem, arról szólnak, hogy a kormányok általában szeretnek többet költeni, mint amennyi bevételük van, illetve döntéseiknél a rövid távú előnyökre koncentrálnak, figyelmen kívül hagyva a hosszabb távú negatív hatásokat. A szakirodalom a problémák kezelésére megoldásként különböző szabályok bevezetését javasolta, melyek rögzítenék például az adott évi költségvetési hiány mértékét, vagy limitálnák az államadósság nagyságát.

A költségvetési politika szabályalapú megregulázásával azonban számos probléma van, mint ahogy ezt például az eurózóna jelenlegi adósságválsága is mutatja. Meglehetősen problémás a szabályok kikényszeríthetősége, az egyszerű numerikus szabályok bizonyos esetekben túl merevek lehetnek, illetve az országok különböző trükkökkel próbálkozhatnak, hogy látszólag teljesítsék a kritériumokat. Az eurózóna országainak fiskális politikáját szabályozó Stabilitási és Növekedési Paktum (SGP) kudarca jól tükrözi ezeket a problémákat. Németország és Franciaország szabálysértését követően elmaradtak a szankciók, inkább átírták az SGP-t. Persze a változtatás mellett is voltak érvek, hisz az eredeti szabályok rendkívül merevek voltak, és inkább prociklikus gazdaságpolitikához vezettek (azaz a kormányoknak akkor kellett költségvetési szigorítást végrehajtani, amikor a gazdaság amúgy is lassult). Az ellenőrző szervek sem vizsgáztak jelesre, a görögök ámokfutása például sok éven keresztül folytatódhatott.

Az egyszerű szabályalapú regulációval szemben a szakma egyre inkább ellenőrző intézmények létrehozásában látta a megoldást. Ezek az intézmények is különböző szabályok betartását ellenőrzik, azonban nagyobb lehetőség van a rugalmasságra, a folyamatok figyelemmel követésére, az időbeni figyelmeztetésre (early warning). Ilyen intézmény az USA-ban a köztiszteletnek örvendő Congressional Budget Office (CBO), melynek az előrejelzéseit mindenki nagyra tartja. Európában is számos országban, Belgiumban, Svédországban, Szlovéniában alakultak sorra az ilyen intézmények az elmúlt években.

A fiskális politika kapcsán persze problémás egy olyan független intézmény létrehozása, mint a monetáris politika esetében az inflációs cél elérését biztosító független  jegybank, hisz a költségvetési politika döntései jelentősebb, explicit jövedelem- és vagyonátrendező hatással járnak együtt, amihez szükséges a demokratikus legitimáció. Úgy gondolom azonban, hogy mindenképpen érdemes kijelölni a játékteret, meghatározni keretszámokat, amiken belül az adott kormány ideológiai beállítottságának megfelelően igyekszik teljesíteni a választási ígéreteit. A Költségvetési Tanács kezében nem voltak kényszerítő eszközök, azonban a nyilvánosság felhasználásával, a figyelem felkeltésével mindenképpen hatást tudott elérni.

Milyen jó lett volna korábban, ha a Medgyessy-kormány száznapos osztogatásának hosszabb távú negatív hatásait a szélesebb közvélemény is megismerhette volna. Az is értékelhető lett volna, ha 2006-ban nem derül ki hirtelen, hogy a költségvetési hiány több mint kétszerese lett a korábban vártnál, ha átláthatóbbak lettek volna az úgynevezett PPP-konstrukciókba ölt költségvetési pénzek.

Milyen jó, hogy most a Költségvetési Tanács rámutathatott arra, az elmúlt tíz év nyugdíj-megtakarításainak felélésére építő gazdaságpolitika, mennyire felelőtlen, fenntarthatatlan elképzelés. A Költségvetési Tanács intézménye persze nem csodafegyver, de egy esélyt jelentett arra, hogy kitörjünk a fiskális alkoholizmusból.

A Költségvetési Tanács megszüntetésével leginkább mi, állampolgárok járunk rosszul, hisz nehezebben lesz követhető, hogy mire is használják fel az adóforintjainkat. Nem lesz mire támaszkodni, amikor a politikai pártok ígéretdömpinggel kábítanak, a döntések káros következményeivel akkor szembesülünk majd, amikor már túl késő. A költségvetési politika szabályozására vonatkozó törvények eltörlésével, felhígításával kapcsolatban persze nem vagyunk egyedül. Sikerült olyan szép társaságba kerülni, mint Venezuela, Ecuador vagy Argentína.

A mostani javaslat indoklása, a romafelzárkóztatás belekeverése is meglehetősen szerencsétlen húzás, azt sugallja mintha a finanszírozás tekintetében kizárólagosságról lenne szó. A Költségvetési Tanácstól kevesebb mint egymilliárd forintos éves támogatást vonnak most el, a terrorelhárításra, „ a magyar CTU-ra”  fordított pénzből, illetve a debreceni focistadion építésére kiutalt összegből húsz évig üzemelhetne még az intézmény. Természetesen nem értünk még az út végére, tavasszal következik majd az MNB, az utolsó független intézmény megtörése. Kitűnő lehetőséget biztosít majd erre egyrészt az új alkotmány, másrészt, hogy a Monetáris Tanács számos tagjának mandátuma is lejár.