2010-ben a kulcsszó a megszorítás lett

Bod Péter Ákos: Huszáros intézkedések

(közgazdász, a Corvinus tanára, az MNB volt elnöke)

A tavalyi választások előtt a polgárok kritikusan néztek mind a kormánypárt, mind a legnagyobb ellenzéki párt teljesítményére és kormányzási képességére. Végül is a szocialista oldal összeomlásával alakultak ki az új politikai erőviszonyok, amelyek addig ismeretlen hatalomtechnikai szabadságot adtak a második Orbán-kormánynak. Az új kormány érdekes módon maga emelte meg a működésével szembeni várakozási szintet olyan ígéretekkel, mint az egymillió új munkahely megteremtése vagy a személyi adózás gyökeres átalakítása – ez utóbbit nem követelte a társadalom, és ma sem népszerű. Elemzők általános vélekedése szerint 2010 tavaszán a követendő gazdaságpolitikáról az akkori ellenzék nem azért mondott kevés konkrétumot, nehogy a kormányoldal elemelje a kiváló gondolatokat, hanem mert nem állt össze koherens nézetrendszere. Erre az állításra nem cáfolt rá a valóság: a kormánypolitika gyakori irányváltásai túlzott improvizációnak tekinthetők, illetve egy sor ügyben valóban előkészítetlenség látszik.

Igaz, a külső környezet nagyban más lett, mint ahogy azt a kormányzatra készülők gondolhatták: a gazdasági helyzet egy fokkal jobban alakult Európában és nálunk is 2010-re, ám a megfelelő gazdaságpolitikáról való gondolkozás gyökeresen megváltozott éppen akkor, amikor a magyar politikai köröket a választás kötötte le: lezárult a „nem szokványos” gazdaságpolitikai intézkedések időszaka, és 2010-ben a kulcsszó az austerity, a megszorítás lett. Ebben az európai közegben csak értetlenség fogadhatta az olyan magyar kormányzati kijelentést, hogy „a megszorítások nem vezetnek sehova”, és hogy „a magyar nép a megszorítások nélküli politikára adott felhatalmazást”: a görög, ír, portugál fejlemények, de akár a német vagy francia stabilizációs erőfeszítések ismeretében ilyen magyar politikához nem lehetett megnyerni külső támogatást 2010 közepétől. 2011 tavaszának meghirdetett csomagjai már a realitások felismerését tükrözik. A külső reakció nem rossz, megmutatva egyben azt is, hogy kiszámítható és értelmezhető gazdasági vonalvezetéssel már hamarabb eljutottunk volna oda, ahova most a Széll Kálmán tervvel.

Az első év huszáros intézkedései mindazonáltal hozzáírhatók az útkereséssel és a mozgástérbővítési törekvéssel járó szakasz sajátosságaihoz. Most már inkább az a kérdés, hogy a munkaerőkínálati és keresleti viszonyokba való kormányzati belenyúlás milyen tényleges hozammal jár, és a gazdasági előrelátást eddig gyakran keresztező intézkedések helyébe lép-e itthon és külföldön értelmezhető gazdaságpolitikai irányvonal.

Csaba László: Sok az egyéni képviselői indítvány

(közgazdász, a CEU és több egyetem oktatója)

1. A kormánytöbbség mértéke, kivételes jellege önmagában mutatja, hogy a társadalom – mind a rendszerváltozás idején – túlzott várakozásokat táplált a kormányzat megváltozása révén végbevihető fordulat mértéke tekintetében, és alábecsülte a gazdasági és a szociális folyamatok eredendő tehetetlenségét. E hibában én is osztoztam, vélhetőleg érzelmi okokból, mindkét esetben. Azt nem lehet állítani, hogy senki nem figyelmeztetett a korlátokra, de e hangoknak se akkor, se egy éve nem volt foganatjuk.

2. A kormány helyesen tette, hogy véget vetett a Gyurcsány-kormány idején megindult, részint a kriminalisztika körébe tartozó, részint csak a jó ízlést súlyosan sértő ügyeknek. Ugyanakkor úgy tűnik, túl nagy mértékben kötötte le figyelmét az elszámoltatás, és kevés idő maradt a stratégiaalkotásra.

Helyesnek és elkerülhetetlennek tartom, hogy a kormányzati gyakorlat középpontjában a pénzügyi egyensúly megőrzése, az ország finanszírozhatóságának biztosítása állt, és a sok esetben hangoztatott "merész" elképzeléseket nem próbálták ki. Helyes lépés a bürokrácia csökkentése és az adók mérséklése, az adórendszer elképesztő torzulásainak mérséklése. Kevésbé helyes, hogy az intézkedések jelentős része rögtönzött, ezért fenntarthatóságuk kétséges. Ezért sem helyes, ha a gazdaság alapjait érintő kérdések rendszeresen egyéni képviselői indítványként kerülnek megvitatásra és elfogadásra.

3. A konvegrenciaprogrammal kialakult egy markáns makropálya vázlata. Ezt azért kedvezőtlenebb világgazdasági fejleményekre építő variánssal is ki kellene egészíteni. Fontos lenne a makroszámok eléréséhez vezető intézkedések kimunkálása. Különösen pedig az ezeket megalapozó hatástanulmányok elkészítése, majd szakmai és társadalmi vitájára nem szabad sajnálni az időt. Közvetlen feladattá vált a hosszú távú víziók és a szorító pénzügyi lehetőségek közti szakadék áthidalása, aminek a felsőoktatási törvény szomorú sorsa csak egyik látványos tünete.

Mellár Tamás: 10 hónapig semmi nem történt

(közgazdász, a Pécsi Egyetem oktatója, a KSH volt elnöke)

Személy szerint igen sokat vártam az Orbán-kormánytól, mert páratlanul erős politikai felhatalmazást kapott a 2/3-ados választási győzelemmel, tehát a cselekvési lehetőségek köre igen kitágult. Ugyanakkor viszont a nemzetközi válság után a nemzetközi gazdasági erőviszonyok átalakítása is szélesítette a mozgásteret. A magyar gazdaság helyzete olyan labilissá vált, hogy a radikális beavatkozásra igencsak nagy szükség lett volna.

Ehhez képest a kormány tíz hónapig szinte semmi érdemleges, hosszú távra ható döntést nem hozott, pusztán ideiglenes forrásokból biztosította a fenntarthatóságot. Azt gondolta a gazdasági vezetés, hogy érdemi átalakítások nélkül, pusztán adócsökkentéssel úrrá lehet lenni a tornyosuló gazdasági problémákon. Ez a csodaváró, fájdalommentes átmenetet vizionáló gazdaságpolitika különösen azért volt káros, mert a választások utáni legértékesebb, euforikus hangulatú időszakot vesztegette el.

Az Orbán-kormány legrosszabb döntésének az egykulcsos, 16%-os szja bevezetését tekintem. Ezzel az intézkedéssel úgy vett ki 360 milliárd Ft-ot a költségvetésből, hogy ennek lényeges gazdaságélénkítő hatása nem lesz. Ugyanis az adócsökkentés nyomán nem várható el reálisan sem a munkakínálat bővülése, sem az aggregált kereslet emelkedése. Másfelől az intézkedések következtében a magas jövedelműek igen jól jártak, miközben az átlagbér környékén vagy az alatt kereső többség nettó jövedelme csökkent, kiváltképp, ha nem tudták igénybe venni a gyermekkedvezményt.

Az Orbán-kormány legjobb döntésének a Széll Kálmán-terv márciusi meghirdetését tartom. Végre itt elkezdődött a szembenézés a valódi problémákkal. A kitűzött keretszámok, a felvázolt stabilizációs pálya reálisnak tűnik. A kérdés az, hogy a megvalósításhoz szükséges intézkedések hogyan, miként kerülnek elfogadásra és bevezetésre. Ennek kapcsán komoly veszélyt jelenthet az, hogy a társadalom ellenállása következtében a radikális reformok felpuhulnak és csak annyi fog belőlük megvalósulni, amennyi elég a költségvetés rövid távú menedzseléséhez. Ha így lesz, akkor a kormány történelmi lehetőséget szalaszt el. Én azonban még bízom abban, hogy az Orbán-kabinet elég erős, és így vagy úgy, jól-rosszul, kisebb vargabetűkkel, de végigviszi a reformokat.

Oblath Gábor: Fordulat jött a Széll-tervvel

(közgazdász, a Költségvetési Tanács és a Monetáris Tanács volt tagja)

Az a kommunikáció, amivel a kormány indított, hogy a helyzetünk katasztrofális, és a görögökéhöz hasonló, nagy tévedés volt. A reálgazdaság teljesítménye valóban gyenge volt, a költségvetést azonban korántsem rossz helyzetben vették át. Az előző kormány a válság közepén egy, a gazdasági visszaesést fokozó költségvetési kiigazítást hajtott végre, ennek következtében nemzetközi összehasonlításban a folyó költségvetési helyzet egyáltalán nem volt rossz, bár az államadósság régiós összehasonlításban rendkívül magasan alakult.

A kormányzás első időszakában – ezt magyarázhatta ez a kommunikáció is – a költségvetés mozgásterének bővítése volt a cél a nagyarányú adócsökkentés és a foglalkoztatás dinamikus bővítése érdekében. Ez a Matolcsy György nevével fémjelzett új közgazdaságtan időszaka, ami arról szólt, hogy az adócsökkentés olyan gazdasági növekedést, foglalkoztatás- és fogyasztásbővülést eredményez, amivel átmeneti adósságnövekedés fejében kinőhetjük a válságot, és a költségvetési deficit is csökkenhet. Amikor kiderült, hogy ez a forgatókönyv nem megvalósítható, kapkodás vette kezdetét, a különadók bevezetése is valószínűleg ebből fakadt. Nem egyértelmű, hogy a magánnyugdíjrendszert érintő lépések is egy ilyen rögtönzött vagy egy előre elhatározott forgatókönyv szerint valósultak-e meg.

Az viszont tény, hogy tavaly november és idén március között lényeges változás történt a kormány gazdasági kommunikációjában, és a hivatalos dokumentumok alapján látható gazdaságpolitikájában. A 2011-es költségvetési törvényjavaslathoz ugyanis készült egy középtávú kitekintés, amely 4-5 százalékos GDP-növekedést, jelentősen bővülő fogyasztást és foglalkoztatást vetített előre 2012-től. Ennek alapján számoltak azzal, hogy a nagy adócsökkentések ellenére is javulni fog a költségvetési egyenleg.

Az eredeti Költségvetési Tanács erről azt mondta, hogy az egyenlegre és adósságpályára vonatkozó középtávú elképzelések nem megalapozottak. „Utólag érzékelhető volt, a kormány nagyon rossz néven vette, hogy KT nem érte be azzal, hogy csak a 2011-es számokról mondjon véleményt – holott csak a dolgát tette: a költségvetési folyamatok fenntarthatóságát értékelte”.

Aztán márciusban megjelent a Széll Kálmán-terv, majd az arra hivatkozó angol nyelvű dokumentum, amely sokkal fontosabb volt, mert abban nem jelszavak szereltek, hanem kiadáscsökkentési elképzelések. Ráadásul bemutatta, hogy a költségvetési egyenleg a Széll-terv intézkedései nélkül sokkal rosszabb lenne, mint a korábbi optimista előrejelzés alapján, amivel a kormány lényegében elismerte: nem volt megalapozott az idei költségvetést alátámasztani hivatott középtávú költségvetési kitekintés.

Lehetséges, hogy a kormányt a külső körülmények győzték meg: ha el akarja kerülni a további leminősítést, olyan lépéseket kell bejelentenie, amelyek megnyugtatják a nemzetközi befektetőket. De nem kizárt, hogy megtervezett kommunikációs stratégia volt a háttérben: időben és tematikailag elválasztani egymástól a közgazdaságilag összetartozó intézkedéseket. Vagyis előbb legyen szó az adócsökkentésről és annak jótékony hatásairól, és később, ettől élesen elválasztva – a hatalmas államadósságra hivatkozva – essék csak szó az adócsökkentések következményeiről: a kiadások elkerülhetetlen lefaragásáról. Egyébként nem is az a fontos, hogy melyek voltak a közvetlen motívumok, hanem az: egyelőre abbamaradt az úgynevezett új közgazdaságtan, amely szerint elemi mérlegösszefüggések bizonytalan tartalmú közgazdasági elképzelésekkel felülírhatók. „Nagyobb közgazdasági hozzáértésről tanúskodik például az EU-nak benyújtott konvergenciaprogram”, arról azonban csak spekulációk születhetnek, miből mennyi valósítható meg, mert túl sok részletet nem ismerünk még.

Bizonyos középtávú célok ugyanakkor még mindig irreálisak: ilyen például az államadósság arányának csökkentése. Tartható vállalás, hogy 2014-ig a GDP 65-70 százalékára csökkenjen az adósság, ahhoz azonban, hogy innen 2018-ig 50 százalékra menjen le, költségvetési többlet vagy sosem látott gazdasági növekedés kellene.