A kártyavár összedől

Megint eljött a kiigazítás ideje, mint már annyiszor. A marketing megint lekaratézta a közgazdaságtant. Megint győzedelmeskedett az az illúzió, hogy a fellendüléshez nem véres verejtékkel összekuporgatott források és az azok befektetéséről szóló közmegegyezés kell, hanem csak egy kis elszántság, hisz bátraké a szerencse. Megint eljutottunk - Romsics Ignác találó megfogalmazásával -  a félperifériából a félperifériába.

A szokatlan legfeljebb csak az lehetett, hogy az elmúlt 10 évben összesűrűsödött mindaz, ami máskor eltartott akár egy emberöltőig is: az elinduló fellendülés, majd ennek nyomán esztelen pénzszórás, így persze súlyos eladósodás, és végül kiigazítás, ami lehetett volna az újabb fellendülés előszobája. De nem, újabb költekezés, újabb megszorítás... Ez a turbósított történelem pedig esszenciálisan jelenítette meg a legrosszabb magyar hagyományokat, a jóhiszemű lelki szegények cinikus átverését, a rövidlátást, a ködevést, a patetizmusba csomagolt haszonlesést.

És nincs olyan politikai erő, amelyiknek elhinnék, hogy a felzárkózáshoz végre meg kell szakítani ezt a 150 éves hagyományt. Míg akkoriban a legfejlettebb európai országok GDP/főben mért fejlettségének 60%-át, 1970-ben még 50, ma pedig már csak 40%-át érjük el (miként 20 éve, 1990-ben is ott tartottunk). Még a vásárló erő paritáson mért GDP-nk sem több mint az uniós átlag 60%-a.

A fokozatos lecsúszás helyett az emelkedő pályára álláshoz jelentős, költséges és csak hosszabb távon megtérülő beruházásokra van szükség: az emberekben a fizikai infrastruktúrába és az őket kiszolgáló állami intézményekbe. Minden sikeresen felzárkózó ország ezt az utat járta be. Ezek nélkül még jobb időszakokban is legfeljebb egyhelyben toporgunk. Ráadásul, ha előre látóan nem szánjuk rá magunkat e befektetésekre, akkor a bennünket körülvevő világ utólag erőnek erejével kikényszeríti ezeket, de annak mindig hitelek, magas kamatok, eladósodás és további lejtmenet az ára.

Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen jelentős változás gondolata polgárjogot nyerjen? Hogy a választópolgárok a hitelből fedezett jóléti politika helyett a pillanatnyi fogyasztást elhalasztó befektetéseket kérjék számon a politikusokon? Legelőször is az állam és a polgárok jogait és felelősségét közérthetően leíró alternatívák megfogalmazása. Legalább két modellé, mert nem igaz az, hogy csak egyféleképpen lehet üdvözülni. Persze vannak alapvetések, amelyeket egy európai országban nem szokás (ezért nem szabad) megkérdőjelezni. Ezek a jogállam és az emberi jogok sérthetetlensége, amik a nyugati demokrácia alapértékei, s amelyek ezért jobb helyeken az alkotmányba cementezett, mozdíthatatlan pillérek.  A sikeres országok emellett azt is tudják, hogy a szabályozó és e szabályok betartásán őrködő állami intézményeknek is stabilaknak és hatékonyaknak kell lenniük.

Nem az a kérdés, hogy nagy vagy kicsi-e az állam, hanem az, hogy milyen környezetet képes biztosítani polgárai életéhez és a vállalkozások működéséhez. És miként a demokrácia sem olcsó mulatság (és ha hipokrita módon legálisan nem fordítunk elég forrást a fenntartására, megszerzik rá a pénzt a pártok illegálisan) a jól működő államra is költeni kell. Ha ugyanis nem a rendeletet alkotó, nagy szakmai tapasztalattal bíró közhivatalnoknak mennek a legjobb jogászok és közgazdászok, hanem az e rendeleteket kijátszó ügyvédeknek és adótanácsadóknak, mert ott ötször annyit keresnek, akkor egyáltalán nem kell azon csodálkozni, hogy az egymást kioltó szabályok kiskapuinak ezrein megszedi magát a privát szféra. A legjobban képzett, legjobban megfizetett állami hivatalnokok nélkül nincs korrupciómentes, ezért közbizalomra okot adó állam. Ha pedig a kisnyugdíjasok felháborodásától félve (ráadásul ezt még demagóg politikusok által meglovagolva) továbbra sem fizetünk meg európai módon néhány ezer tisztviselőt, bent fogunk ragadni az „okosság”-ban. Az első dilemma tehát az, áldozzunk-e többet egy tisztességes és jobban működő államra vagy sem.

A második megválaszolandó kérdés pedig az, mi ennek az államnak a feladata a szabályok megalkotásán és betartatásán túl. Abban ugyanis már az európai országokban sincs egyetértés, hogy mire terjed ki a polgár és mire az állam kötelezettsége. Ezt a vitát mi magyarok sem spórolhatjuk meg magunknak, ha előrébb akarunk jutni. Itt is vannak persze olyan alapvetések, amikről Európában nem nyitnak vitát. Mivel a Taigetosznak kevés híve van a civilizált világban, nem is kétséges, hogy a társadalom legelesetebb 5%-a az állami szociálpolitikán keresztül a többiek gondoskodására szorul. Épp ezért a fizikai vagy szellemi fogyatékkal születettek, meg a később súlyos betegség, baleset áldozataivá válókról való állami gondoskodás mellett nem kell különösebben érvelni. Miként egészséges értékrendű társadalmakban az is nyilvánvaló, hogy a polgárok legtehetségesebb 5%-a állítja elő az értékek legnagyobb részét, ezért az állam sokat profitál abból, ha békén hagyja őket, legfeljebb azon érdemes mesterkednie, miként tudná a legtöbb akadályt elhárítani a teremtő energiák útjából. Az állam és polgárai felelősségéről és kötelességéről szóló dilemmák tehát a többiek, a társadalom 90%-ával kapcsolatos teendőkről szólnak.

Az ezekről való európai gondolkodást két áramlat jellemzi. Vannak olyanok, akik a sikeresebbek, az erősebbek, a tehetségesebbek, a szerencsésebbek támogatását favorizálják, mert úgy vélik, hogy összességében ez vezet gyorsabb fejlődéshez. Nem kétséges, hogy az iskolázottabb emberek, a fejlettebb városok vagy tőkeerősebb vállalatok sokkal hatékonyabban képesek egy egységnyi támogatást felhasználni, ezért gyorsabban jutnak előre, mint a kevésbé iskolázottak vagy a kisebb tőkével rendelkezők. A kérdés mindig az, hogy az ő sikereik milyen gyorsan és milyen mértékben csorognak lejjebb az alul lévőkhöz, és vajon a fentebb lévők gyors fejlődése nem épp a köztük és a lemaradók közti távolságot növeli-e behozhatatlanra. Az ilyen modellben – némi leegyszerűsítéssel - a vállalkozókat támogatják a munkavállalókkal szemben, az oktatást (különösen a tehetséggondozást és a felsőoktatást) a szociálpolitikával szemben, és autópályákat építenek a helyközi tömegközlekedés fejlesztése helyett. A konzervatív, liberális vagy jobboldali pártok rendszerint ezt a nézetet képviselve az egyéni felelősséget, az öngondoskodás fontosságát hangsúlyozzák és csak az életpálya átmeneti kudarcait kompenzáló szociálpolitikát tartanak kívánatosnak.

A baloldali (nevezzük őket szociáldemokrata irányultságúnak) emberek és pártjaik a társadalom tagjai közt lévő távolság csökkentését vélik méltányosnak, ezért az esélyegyenlőség jegyében a lemaradókat, a leszakadókat támogatnák. Ez azonban kétségtelenül hatékonyságvesztéssel jár, mert a kevésbé felkészültek az egy egységre jutó támogatásokból is kevesebbet profitálnak, így lényegesen több forrásra van szükség ahhoz, hogy összességében az egész ország fejlődésnek induljon. Ráadásul, ha a kiugró teljesítmény díjazása nem sokkal magasabb, mint az átlagos vagy az alattié, ki és miért nyújtana extrateljesítményt?

A közösség tagjai közti szolidaritásra épül a most megerősített felosztó-kirovó nyugdíjrendszer vagy az egészségbiztosítás, a munkanélküliekről való gondoskodás és az alanyi jogon járó családtámogatás. Ez áll a lakhatási támogatások és alacsonyabb ÁFA kulcsok hátterében is. Ez a gondolat a mozgatórugója a tömegközlekedésben nyújtott kedvezményeknek, meg a mikro és kisvállalkozások, családi gazdaságok működéséhez, a hátrányos helyzetűek foglalkoztatásához nyújtott támogatásoknak.  Miként ebből a közel sem teljes felsorolásból is kiderül, az esélyegyenlőség hívei kiterjedt szociális hálóval – lánykori nevén a jóléti állammal – védenék a polgárokat születésüktől halálukig.

A sikeres országok politikai vitáikat követően kidolgozták a választ arra a kérdésre, hogy mi az állam és mi a polgárai dolga. A fenti két modell valamilyen egyedi kombinációjának hatására egyharmad-kétharmados társadalmak jöttek létre, tehát az emberek nagyobbik része tartozik a középosztályba és kevesebben vannak a leszakadók. Magyarország azonban ma is éppúgy kettős társadalom, mint a századfordulón (amikor „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”) vagy a 30-as években, Erdei Ferenc és Illyés Gyula, a Puszták népének szerzője korában volt. A társadalom harmada szegény (közel felük él olyan mélyszegénységben, ami nem sokban különbözik a 30-as évek nyomorától). Az alsóközéposztály óriási, a szegénység határán egyensúlyozó tömegei fölött pedig szűk a felsőközéposztály.

Ez egyszerre oka és következménye is annak, hogy nincs közmegegyezés az állami és egyéni felelősség mértékéről. Sőt, még az erre vonatkozó kérdések sem foglalkoztatják a közvéleményt, mert a populisták leígérik a csillagot is az égről, meg a mindenkit mindentől megvédő és körülölelő állami ölről handabandáznak. A kiterjedt szegénység a következménye a 20 évvel ezelőtti sokkterápiának és annak, hogy a szocialista gazdaságból egyik napról a másikra kikopó másfél millió rosszul képzett ember az alkalmazkodás kényszere nélkül rokkant- meg korkedvezményes nyugdíjba és szociális segélybe menekülhetett, majd ott is ragadhatott. És annak, hogy a széttagolt és így cseppet sem hatékony iskolarendszer azóta is évente ontja a funkcionális vagy félanalfabéta gyerekek tízezreit, az elhelyezkedés minimális reménye nélküli vegetálásra predesztinálva őket. Másrészt a három millió szegény eltartásának terhe, meg a középosztályig felnyúló kiterjedt és változatlan állami gondoskodás az oka a súlyos eladósodásnak és a teljesítményt (eddig) visszafogó adórendszernek. Minden a változásért kiállt, épp ezért nem halogatható tovább annak a kérdésnek a megválaszolása, honnan is lesznek itt források a továbblépéshez minimálisan szükséges beruházásokhoz. Vagy másképpen, miként indítható be újra a polgárosodás.

A strukturális reformok kidolgozásához könnyű lenne kész mintákat másolni, sajnos azonban a máshol jól bevált patentok az egész országban nem használhatók. Legfőképpen azért nem, mert ez valójában két ország egyben. A kettős társadalom ráadásul még területileg is megkettőzi az országot. A - főleg az autópályáktól nem túl messze fekvő - városokban és környékükön, meg jó néhány üdülőközpontban élő vállalkozók és alkalmazottak, meg az „átlagnyugdíjasok”, összességében az ország kétharmada nem ugyanabban az országban él, mint amelyikben a szegények vannak egy ma még láthatatlan fallal körbekerítve. A zárványtérségek iskolázottsági, foglalkoztatottsági, egészségügyi, halálozási adatai egy Európán kívüli szegény országot idéznek, s ezek rontják le a közepes fejlettség átlagos magyar mutatóit. Épp ezért e két országban nem lehet azonos mértékű és mélységű az állami szerepvállalás sem.

A - következő 5-8 évnyi - forrásszűke időszakában az állami bőkezűség ideájának szükségszerűn le kell áldoznia. A gazdaság megfojtása nélkül újabb, a jóléti politikát fenntartó belső forrásokat már nem lehet fellelni, a drága külföldi forrásokat pedig a korábbi hitelek és kamataik törlesztésére kell költeni. Ez pedig nyilvánvalóan azzal a következménnyel jár, hogy ott is teret nyernek majd a piaci viszonyok, ahol ez idáig tabu volt: mint az egészségügyben, a felsőoktatásban vagy a közlekedésben és a közfoglalkoztatásban. És az is nagyon valószínű, hogy a politikusok minden igyekezete ellenére az állami újraelosztásból származó jövedelmek: a nyugdíjak, a szociális juttatások, ártámogatások sem növekedni, hanem csökkenni fognak, esetleg nominálisan is, nem csak reálértékben.

A szerző által kívánatosnak tartott modellben azonban két területről még a legnagyobb pénzszűke idején sem vonulhat ki az állam: az oktatásból, mint a jövőbe mutató legfontosabb beruházásból, illetve a múlt örökségének ledolgozásából, a szegregálódó és nyomorba süllyedő zárványtérségek revitalizálásából. A minden gyereknek 3-tól 18 éves koráig tartó, de legalább a szakmunkás bizonyítvány megszerzését és ezzel 40 évnyi sikeres aktív pályát ígérő, eredményes oktatási rendszer kialakítása, finanszírozása és folyamatos megújítása legelemibb érdekünk. Erre nem kevesebb, hanem több pénzt kell költeni, ha a felzárkózást nem hiú ábrándnak gondoljuk. A nyomortelepek és nyomorúságos falvak százai és a benne élő, önmagukon segíteni már nyilvánvalóan képtelenek milliós tábora pedig már jelenleg is olyan tehertételt jelentenek az országnak, amely folyamatosan erodálja a sikeresek erőfeszítéseit is. Ez az állami beavatkozás nélkül egyre csak gyorsuló folyamat évről évre nagyobb területeket szakít ki az országból és a civilizált világ szabályait követő életformából. Ráadásul minden elvesztegetett évvel nem csak egyre többe kerül, hanem egyre kétségesebb is, hogy nagy kataklizmák nélkül felszámolhatók a szegények egymást rettegésben tartó, lassan saját törvények szerint működő mikrovilágai. Gyöngyöspatával ez már a napnál is világosabb.

A jövő nem kezdődhet el a kettős társadalom 100 éves örökségének eltüntetése nélkül. Miként a minden gyerekeket befektetésnek tekintő, az eredményorientált oktatásról szóló közmegegyezés nélkül sem. Az adósághegyek eltüntetésén túl ez a következő 5-8, újabb nadrágszíj szorító év dolga, némi patetizmussal: ezek Magyarország sorskérdései.