Nem az állam fog takarékoskodni tanítani

2011.08.04. 10:53 Módosítva: 2011-08-04 11:07:54
133 hozzászólás

Ma már aligha vitatja bárki, hogy a svájci frank trendszerű erősödése olyan erejű ütést mér a magyar gazdaságra, ami után örülnünk kell, ha csak megtántorodunk tőle. A háztartások adósságválsága a nemzetközi pénzügyi folyamatoknak való teljes kiszolgáltatottság tapasztalatával sújtja a magyar társadalmat, amelynek nagyobb része kulturálisan védtelen nemcsak a jelenlegi, hanem a következő globális válságperiódus nehézségeivel szemben is. Ég a ház, ezért természetes, hogy a közvélemény figyelmét jobb esetben a tűzoltás, rosszabb esetben a rémült tűzbe bámulás köti le, de most van itt az ideje a következő tűzvész megelőzésének is. A gazdaság sokktűrő képességének erősítését akkor kell elkezdeni, amikor még érezzük az utolsó sokk pusztító hatását, az újjáépítés időszakában már késő lesz új tűzvédelmi lehetőségeken gondolkodni.

A társdalom és a gazdaság sokktűrő képessége erősen korrelál a háztartások megtakarítás-állományával, megtakarítási képességével és hajlandóságával, márpedig Magyarországon mindhárom említett tényezővel rosszul állunk. A külső sokkokat, a gazdasági ciklusok leszálló ágait sokkal elviselhetőbbé tenné egy egészséges megtakarítás-állomány, az erre épülő hitel- és tőkepiac pedig a vállalatok aktivitásán keresztül a foglalkoztatottságra is jótékonyan hatna. Egy okosan és óvatosan megtakarító magyar társadalom azonban ma csak álom, a valóság éppen ennek az ellenkezője. Szembe kell néznünk végre azzal, hogy az eladósodásra való hajlamunk kulturális természetű: a jóléti álmok és a valós gazdasági teljesítmény közötti szakadék áthidalását szolgáló eladósodásnak csak a külső gazdasági környezet megváltozása vetett véget.

A magyar háztartások következő, tömeges, irracionális eladósodásának megelőzéséhez tehát mély és tartós változásokra van szükség a megtakarítási, pénzügyi kultúrában. A megtakarítási kultúra stratégiai jelentőségű javulása szerencsés esetben bekövetkezhet minden tervszerű erőfeszítés nélkül is, pusztán a piaci, gazdasági történések hatására – ez azonban egészen egyszerűen túl fontos ahhoz, hogy a véletlenre bízzuk. Ha pedig beláttuk, hogy lépni kell, mégpedig most, akkor már csak arra kell választ adnunk, hogy pontosan kinek, és pontosan hogyan kell lépnie.

Tiszteletre méltóak azok a javaslatok és törekvések, melyek szerint a pénzügyi, megtakarítási kultúra fejlesztésének legjobb gazdája az állam lehet, de félő, hogy ezzel az igénnyel olyasmit várnánk el az államtól, amire az természeténél fogva nem lehet alkalmas. Hasonlóképpen hiba volna olyan tartósan ható, stratégiai, üzletpolitikai fordulatot várni a bankrendszertől, amely megvédené önmagát és az egész gazdaságot a következő hitelbőség idején a hitelezés túlságosan kockázatos formáitól. Igaz ugyan, hogy az állam, amely hosszú évtizedeken keresztül eladósodásból finanszírozott jóléti transzferekkel takarta el a megtakarítások növekedésének az életszínvonalra gyakorolt jótékony hatását, immár az adóssághegyek lebontásával küzd – de árnyalja a képet, hogy jelenleg nincs is más választása. Igaz az is, hogy a pénzügyi szektor vállalatai közül már azok a szereplők is a megtakarítások gyűjtésére koncentrálnak, amelyek korábban lényegében nyugat-európai megtakarításokat kihelyező hitelbrókerként építették fel az üzleti modelljüket – de szintén aligha mellékes körülmény, hogy jelenleg nekik sincs más választásuk. Tudomásul kell venni, hogy vegetáriánus farkasok márpedig nincsenek – bizonyos állatfajok csak jobb lehetőség híján legelnek, átmenetileg.

A jobb lehetőség hiánya a megtakarítási kultúra fejlesztésében is szerephez jut: valószínűleg ez a legerősebb érv amellett, hogy a magyar társadalom megtakarítási kultúrájának fejlesztése egy hálózatszerűen működő civil kezdeményezésre vár. Sem az állam, sem a pénzügyi szektor vállalatai nem képesek önállóan a vállukra venni ezt a feladatot, már csak azért sem, mert egy kulturális változás kiváltásához a társadalmi nyilvánosság olyan mély rétegeinek elérésére van szükség, amely csak öngerjesztő, szervesen fejlődő, önfenntartó mechanizmusokon keresztül képzelhető el.

A megtakarítási kultúra fejlődésének útja az lehet, hogy a családoknak és más természetes kisközösségeknek folyamatosan találkozniuk kell a pénzügyi döntéseikkel kapcsolatos témákkal, a tárgyszerű ismeretek és a racionális megközelítések valamiféle továbbterjedését is biztosítva, a médiában éppúgy, mint a mindennapi élet nyilvánosságának kis köreiben. Ha a pénzügyi szektor vállalataiban, az állami intézményrendszer kapcsolódó szervezeteiben, a felsőoktatás megfelelő intézményeiben, a közoktatásban, a gazdasági szaksajtóban dolgozók, tudományos kutatókkal és vállalkozó kedvű közgazdászhallgatókkal kiegészülve, szigorúan magánemberekként létrehoznának egy nagyobbrészt hálózatszerűen működő, a közösségi médián keresztül szerveződő „Civil Pénzügyi Akadémiát”, akkor a tartalomszolgáltatóval meg is volnánk. Divatot kell teremteni a racionális, előrelátó, a reméltnél sokkal rosszabb forgatókönyvekre is felkészülő pénzügyi döntéseknek, és az erről szóló mindennapi diskurzusnak.

Ez egy olyan kezdeményezés lehetne, amelynek az infrastruktúrája, a közösségi média készen van, amelynek nem kell részletes program, amelyhez nem kell közpénz, nem kell vezetőség, új intézmény, székház, „mindössze” elhatározás, lelkesedés, és a maguk szakmájában hiteles szakemberek hosszú évekig tartó, laza, de kitartó együttműködése szükséges hozzá. Az persze elengedhetetlen, hogy valakik felemeljék azt a zászlót, ami alatt össze lehet gyűlni – jó lenne sokan egyszerre megfogni azt a zászlórudat. Kár volna kihagyni a válság adta lehetőséget az előrelátó alkalmazkodásra, ha csak ennyibe kerül.