Mi lesz az egyoldalú szerződésmódosításokkal?

2011.10.07. 09:52
60 hozzászólás

A Legfelsőbb Bíróság múlt heti döntése a Partiscum-ügyben továbbra sem hozott nyugvópontot az egyoldalú banki szerződésmódosítással kapcsolatos, évek óta húzódó vitában. Az első sajtókommentárokkal ellentétben ugyanis a bíróság nem állította, hogy ez a gyakorlat teljesen rendben lenne, és az ügy sem zárult le, csak visszakerült első fokra. A probléma húzódásának pedig eddig csak vesztesei vannak: vesztettek a gyakran túlzott kamatemelésekkel sújtott ügyfelek, vesztes a probléma megoldásában rendre kudarcot valló törvényhozás és a tehetetlennek mutatkozó jogállam. De a bankok sem örülhetnek igazán: ha hajlandóak lettek volna engedményekre és áttérnek az Európa többi részén használt átlátható árazási gyakorlatra, ki tudja, talán nincsen se (ilyen mértékű) bankadó, se 180-as előtörlesztés, sem az összes, ezzel járó bizonytalanság és hisztéria. A probléma előremutató rendezésére lenne még esély: az MNB tavaly óta asztalon levő „árazási javaslata”, amely szerint a jövőben csak referencia-kamathoz kötött vagy legalább 3-5 évre fix kamatozású jelzáloghiteleket lehetne kínálni.

Szögezzük le rögtön az elején, hogy a válság okozta általános elkeseredésben sok érzelmektől túlfűtött és szakmailag megalapozatlan támadás is éri a bankszektort. Ekkora „zajban” még a hozzáértőknek sem könnyű elválasztani a jogos kritikákat a túlzásoktól. Az egyoldalú szerződésmódosításokkal és önkényes kamatemelésekkel kapcsolatos kritikák azonban alapvetően megalapozottak: Európában – Bulgáriát leszámítva – nincsen egyetlen ország sem, ahol a bankok hitelárazási gyakorlata ennyire átláthatatlan lenne. Nem törvényszerű tehát, hogy a bankrendszernek egyoldalúan módosítható hitelárakkal kell működnie, és hogy mindez feltétlenül hozzátartozik a banküzem természetéhez. Éppen ezért lenne esély változtatni.

Mi is a probléma?

Jelenleg a magyar bankok lényegében még mindig tetszőleges gyakorisággal és átláthatatlan módon állapíthatják meg az adósok által fizetendő hitelkamatot. Ez egyrészt összehasonlíthatatlanná teszi a banki ajánlatokat, tehát az új hiteleknél csökkenti a versenyt. Másrészt, ha az adósok nem tudnak szolgáltatót váltani - mint például a mostani piaci környezetben, - akkor ez lehetővé teszi, hogy a hitelezők erőfölényüket kihasználva indokolatlan terheket rakjanak rájuk. Hogy ez valóban meg is történt 2009 folyamán a svájci frank jelzáloghiteleknél, azt az MNB egy korábbi elemzésében számszerűleg ki is mutatta (elérhető: itt, 7.2-es fejezet, 62. oldal).

„De hát a törvények és az Etikai Kódex szabályozzák már az egyoldalú szerződésmódosítást!” – érvelnek egyes kommentátorok, és ez az állításuk önmagában helyes is. Két dologban azonban tévednek: egyrészt ezek a korlátok léteznek ugyan, de puhák és a számonkérésük szinte lehetetlen, másrészt ezek a korlátok akkor kerültek be a jogszabályokba, amikor a bankok a válság utáni kamatemeléseket már nagyrészt végrehajtották. Lássuk ezeket részletesebben:

Mire elegendők a hatályos jogszabályok?

Nézzük először, hogyan korlátozzák a hatályos jogszabályok az egyoldalú kamatemeléseket. Az egyik erre vonatkozó kormányrendelet, a 275/2010. szerint például a hitelintézet a lakáscélú hitelek kamatát „az alábbi feltételek bekövetkezése esetén módosíthatja (...):

(2) (...)

a) jegybanki alapkamat emelkedése,

b) bankközi pénzpiaci kamatlábak emelkedése,

c) a hitelező lekötött ügyfélbetétei kamatának emelkedése,

d) a refinanszírozást biztosító, nyilvánosan kibocsátott értékpapír kamatának emelkedése,

e) a pénzügyi intézmény hitelezési vagy lízingtevékenysége refinanszírozásául szolgáló hitel-, kölcsönszerződések költségének bizonyítható növekedése.

(3) A kamat mértékének százalékban kifejezett növekedése nem haladhatja meg a (2) bekezdésben meghatározott feltételek változásának együttes hatása alapján meghatározott mértéket, figyelembe véve a hitelező forrásszerkezetét és annak változását.”

Terjedelmi okok miatt az oklista minden elemét nem másoltam ide és nem fogom elemezni. Az talán már az idézett részből is nyilvánvaló, hogy ezek a szabályok nem számonkérhetők és ezért nem is betarthatók. Ha csak a b) pontot nézzük: pénzpiaci kamatlábból például elég sok van, szinte minden héten található olyan, amelyik éppen emelkedik. Ezenkívül még a pénzügyi ismeretekben járatos ügyfelektől sem várható el, hogy megvizsgálják a kamatemelés mértékének indokoltságát a „hitelező forrásszerkezetének és annak változásának” függvényében, ez a feladat még a legfelkészültebb banki szakembereknek is nagy kihívás, ha nem épp lehetetlen küldetés lenne. (Ráadásul a fenti szabályok a szabadfelhasználású jelzáloghitelekre nem is vonatkoznak). Ennek a helyzetnek a fenntartása káros: a nem betartható és kikényszeríthető, és ezért soha be sem tartott és ki nem kényszerített szabályok – bár ezeknek nagy hagyományuk van Magyarországon – a jogállamba vetett bizalmat alapjaiban kérdőjelezik meg, és maguk is nem túl jogállami ellenlépéseket generálnak (erről még később).

Mióta van szabályozás az egyoldalú szerződésmódosításra?

A másik probléma, hogy ezek a jogszabályok csak nem régóta szabályozzák ezt a kérdéskört, ami előtte egyfajta „jogi szürkezónában” volt, nem is véletlen, hogy a Partiscum-ügyben döntő első- és másodfokú bíróságok alapvetően a Polgári Törvénykönyvre támaszkodtak az ítéletükben (részletek: itt). E tekintetben a Legfelsőbb Bíróság legutóbbi döntése után is számos kérdés maradt megválaszolatlan. Az LB az ítéletről kiadott közleményében – amely nem maga az ítélet, csak annak egy rövid és leegyszerűsített összefoglalása - ugyanis egyrészt a fentebb idézett kormányrendeletre, másrészt a hitelintézeti törvény (Hpt) 210. § (3)-(4) bekezdésére hivatkozva állította, hogy az egyoldalú szerződésmódosításokra a jogszabályok igenis lehetőséget adnak. Csakhogy ez a két Hpt-pont 2010. január 1-étől, míg a 275/2010-es kormányrendelet mindössze 2010. december 15-től hatályos. Az ezt megelőző egyoldalú kamatemelésekre tehát ezek a jogszabályok bizonyosan nem adhattak lehetőséget. Ráadásul a Csongrád megyei ügyészség a Partiscum Takarékszövetkezet 2008. június 9-től hatályos szerződéses feltételeit támadta meg, és ezekről az első fokú bíróság 2010. október 20-án hozott döntést – tehát még az LB közleményében hivatkozott 275/2010-es kormányrendelet hatályba lépése előtt.

A dátumokkal való szőrszálhasogatásnak nem csak jogtechnikai jelentősége van. A hitelintézetek ugyanis – a fentebb hivatkozott MNB-elemzés ezt is kimutatta – a válság kitörése után az egyoldalú kamatemeléseket nagyjából 2009 nyaráig végrehajtották. Az Etikai Kódex és a fentebb idézett jogszabályok csak ezt követően léptek életbe, és innentől a bankok valóban nem is emeltek tovább, igaz, ekkor már nem is nagyon volt rá szükségük. A józan ész alapján szükségesnek látszik tehát, hogy a korábbi, a vonatkozó speciális jogszabályok életbe lépése előtt végrehajtott egyoldalú szerződésmódosítások különböző jogi elbírálás alá essenek, mint a későbbi ilyen lépések. Mindazonáltal ebben a kérdésben feltehetően tisztábban láthatunk majd, ha a Legfelsőbb Bíróság ítéletének részletes indoklása is nyilvánosságra kerül.

A rendetlenség eredménye – mi lett volna, ha?

Mindeközben a probléma jóval túlnőtt az adósok és hitelezők közötti vitán és az egész ország gazdasági helyzetére és külső megítélésére hatással levő konfliktusokat generált. Bár a „mi lett volna ha” típusú gondolatmenetek a műfaj jellegéből adódóan elég spekulatívak, de talán nem teljesen a valóságtól elrugaszkodott feltételezni, hogy ha az egyoldalú kamatmódosítást a magyar jogszabályok már 2008 előtt korlátozzák, akkor talán nem kerül sor olyan intézkedések bevezetésére, mint az (ilyen mértékű) bankadó vagy a 180-as előtörlesztés. Két okból: egyrészt az adósok terhelése kevésbé nőtt, a bankellenes közhangulat pedig kevésbé fokozódott volna, másrészt mert a bankok nem lettek volna képesek ezeket a terheket kifizetni (ezekről részletesen alább).

Persze a bankadó bevezetésére nem kifejezetten az egyoldalú szerződésmódosítások miatt került sor, hanem a költségvetési mozgástér növelése érdekében. A két ügy mégis összekapcsolódott: amikor a kormányzat 2010 őszén – pár hónappal a bankadó bevezetése után - az egyoldalú kamatemelések szabályozásának is nekilátott, akkor ennek kimenetele a bankokra nézve végül kifejezetten enyhe lett. A múltban végrehajtott kamatemeléseket nem firtatták, illetve több olyan jogszabályt fogadtak el ekkor, amik a banki egyoldalú kamatemelések gyakorlatát kodifikálták (az Etikai Kódexből gyakorlatilag jogszabály lett). Ekkor született meg például a fenti 275/2010-es kormányrendelet is, amelyre - más egyebek mellett - hivatkozva az FB visszaküldte most a Partiscum-ügyet első fokra. Hogy mindez azért történt-e, mert a kormányzat akkor még nem akartatovább terhelni a bankadóval sújtott hitelintézeteket vagy csak véletlenül alakult így, nem tudhatjuk. Arról azonban, hogy a bankrendszert érintő terhelésekről (bankadó, egyoldalú szerződésmódosítás, 180-as előtörlesztés) érdemesebb inkább „csomagban” gondolkodni (és a döntéshozók is így gondolkodnak), sokat elárulhat Rogán Antal közelmúltbeli nyilatkozata, amelyben lényegében azt mondta, hogy ha a bankok európai fórumokon támadják meg a 180-as előtörlesztést, akkor a kormány is odaviszi az egyoldalú kamatmódosítások ügyét (itt, 18:00-tól).

Az adósok terhelése

Ami az adósok terhelését illeti: ha nincsenek egyoldalú kamatemelések, akkor a devizahitel-probléma kevésbé eszkalálódott volna. Többször, több helyen megírták már (az MNB is: itt, 66. oldal), hogy a lengyel CHF-adósok hitelterhei annak ellenére is jóval kevésbé emelkedtek, mint magyar sorstársaiké, hogy a zloty frankkal szembeni gyengülése nagyjából olyan mértékű volt, mint a forinté. Az ok: Lengyelországban a bankok a svájci referencia-kamathoz (CHF-LIBOR-hoz) kötötték a hitelek árazását, így amikor 2008 végén a CHF-LIBOR több mint 200 bázispontot esett, akkor a hitelkamatok is ennyivel mérséklődtek. Ezért Lengyelországban egy 2007-ben felvett CHF-hitel törlesztőrészlete 2010-ben átlagosan csak 8%-kal volt magasabb mint a hitelfelvételkor, míg Magyarországon a növekedés közel 50%-os volt (miközben mind a zloty, mind a forint átlagárfolyama kb. 30-30%-kal gyengült a frankéhoz képest). Nem véletlen, hogy a lengyel közvéleményt – szemben a magyarral – szinte egyáltalán nem hiszterizálta a frankerősödés, sőt az év első felében inkább épp a frankhitel-felvételi kedv újbóli felfutása volt a probléma. (Mindemellett persze Lengyelországban azért a frankadósok aránya is kisebb a hazainál).

A bankok helyzete

Ami a bankok helyzetét illeti: természetesen a bankrendszer nagyon sok pénzt vesztett volna, ha nem tudja egyoldalúan megemelni a hitelkamatokat, sőt le is kell követnie a deviza-referenciakamatok csökkenését. A frank alapú jelzáloghitel-állományra vetítve 1%-pontnyi ügyélkamat-változtatás nagyjából 40 milliárd forint pluszbevételt/veszteséget hoz a szektor számára. Amikor a bankrendszer 2009 elején átlagosan nagyjából 1%-ponttal megemelte a CHF-jelzáloghitelek árát, akkor tehát éppen 40 milliárd forintot nyert ezen. Ha pedig ahhoz viszonyítunk, hogy a bankoknak a CHF-LIBOR 2%-pontos csökkenését kellett volna átadni az ügyfeleknek, akkor az emiatt bekövetkező banki bevételkiesés a tényleges pályához képest akár az évi 120 milliárd forintot is elérhette volna. És akkor itt még csak a svájci frank alapú jelzáloghitelekről beszélünk.

Könnyen belátható tehát, hogy ekkora bevételkiesés mellett a magyarországi bankszektor – amelynek a bankadó levonása nélküli adózás előtti eredménye 2010-ben mintegy 200 milliárd forint volt – nem lett volna képes kifizetni a rá kivetett mintegy 126 milliárd forintos különadót. Ebből az is látszik – és ezt az élesebb szemű külföldi és hazai elemzők is felismerték, - hogy a három (?) évre kivetett banki különadó akár kisebb terhelést is jelenthetett a hitelintézetek számára, mint amit a hosszú távú bevétel-generáló képességüket jelentősen javító egyoldalú szerződésmódosítási gyakorlat megtiltása okozhatott volna. Természetesen ezeket a kalkulációkat felrúgja a 180-as előtörlesztés bevezetése, mivel az már – a részvételi aránytól függően – a fentieknél akár jóval nagyobb teher is lehet.

Fontos látni azonban azt is, hogy ha nincsenek egyoldalú kamatemelések, és emiatt a bankok jelentős bevételtől esnek el, valószínűleg ez sem lehetetlenítette volna el őket. Ehelyett az történt volna, ami Lengyelországban is: a hitelintézeteknek más üzletágakon kellett volna behozni az így keletkezett bevételkiesést, illetve eleve jobban fedezeték is volna magukat ez ellen a kamatkockázat ellen már előzetesen. (Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a magyar bankok az országkockázati felár nagyobb emelkedése miatt nagyobb sokknak is voltak kitéve, mint a lengyelek, de ez a különbség így sem magyarázta az ügyfélkamatok közötti különbséget). Bár ez a laikusok számára sokszor nem nyilvánvaló, valójában a bankrendszer jelentős mértékű újraelosztást is végrehajt a különböző ügyfelei között azáltal, hogy egyes szolgáltatásokat kompetitívebben, másokat kevésbé kompetitíven áraz. Ennek nyertesei és vesztesei egyaránt vannak, és ez időben változik is, mindenesetre a lakossági hitelfelvevők a válság kitörése óta egyértelműen a vesztes oldalon álltak. Például amikor 2009 elején a bankok megemelték a svájci frank alapú hitelek kamatait, akkor az így elért pluszjövedelem egy részét valójában „visszajuttatták” a lakossági betételhelyezőknek, mivel ekkor a betéti marzsok korábban soha nem látott mértékben beszűkültek. Ez talán egy szemléletes példa a bankok alkalmazkodóképességére is: ha nincsenek az egyoldalú hitelkamat-emelések, akkor feltehetően jóval kevésbé megy bele a szektor az egyes esetekben tényleg irreálissá váló betéti kamatversenybe. Végezetül: válságidőszakban, amikor növekszenek a hitelveszteségek, akkor teljesen természetes folyamat, ha a bankok jövedelmezősége romlik –ez önmagában nem veszélyezteti a pénzügyi stabilitást és nem magától értetődő, hogy ezt a rendben fizető ügyfelek terheinek növeléséből kellene kompenzálni.

Mi lehetne a megoldás?

A múltban elkövetett hibákat visszamenőleg nagyon nehéz kijavítani, és ez különösen igaz erre az esetre. Jó lenne azonban, ha ezekből a hibákból tanulnánk és legalább a jövőben megszabadulnánk ettől a problémaforrástól. Az MNB tavaly szeptemberben állt a nyilvánosság elé először a lakossági jelzáloghitelek kamatozásának átláthatóvá tételére vonatkozó javaslatával. Ennek értelmében a jövőben csak átlátható árazású hiteltermékeket kínálhatnának a bankok: olyanokat, amelyek kamatozása vagy referencia-kamatlábhoz kötött, vagy legalább 3-5 évre fixált, és amelyeknél az egyoldalú kamat- és költségváltoztatásokra ezen 3-5 éves kamatperiódus alatt nincsen mód. Egy ilyen szabályozás bizonyosan megalkotható olyan módon, ami a bankok működőképességét sem lehetetleníti el és az ügyfelekkel szemben is méltányos. Ez azért biztos, mert Európa többi országában is megoldották. Akkor nekünk is képesnek kell rá lennünk.