A jegybank tartalékára utazik a kormány?

2011.12.16. 18:45 Módosítva: 2011-12-16 22:57:07
409 hozzászólás

A péntek reggeli IMF-tárgyalások váratlan megszakadása elindította az ötletgyártást valamennyi hazai gazdasági és politikai szereplő fejében. Első ránézésre érthetetlennek tűnik a kormány magatartása, hiszen a 180 fokos kommunikációs fordulatot követően kevesen gondolták volna, hogy mégis a pénzügyi szabadságharchoz folyamodna a hazai gazdaságpolitika.

Az elemzők többsége szerint a jegybanktörvény előzetese csaphatta ki a biztosítékot Olli Rehn pénzügyi biztosnál, amiről aztán már aznap bebizonyosodott, hogy nem volt alaptalan spekuláció.

A nap kérdése tehát, hogy tényleg érthetetlen-e a kormány magatartása? Miért most nyújtják be a jegybanktörvényt, és mi az, ami miatt vállalható egy újabb konfrontáció a nemzetközi hitelszervezetekkel? Erre kísérlek meg egy lehetséges választ adni.

Szedjük gyorsan össze az utóbbi hetek eseményeit, hiszen ezek mind ugyanahhoz a képhez fognak tartozni. Kiderült, hogy a kormány masszív költségvetési kiigazításra kényszerül 2012-ben, ezt bizonyítja a napokban bejelentett újabb 320 milliárd forintos egyensúlyjavító csomag, amivel összességében az 1000-1500 milliárd forintot is elérheti a jövő évi kiigazítás ahhoz, hogy a Széll Kálmán-tervben vállalt keretszámokat tartani lehessen.

Előzetes becslések tucatját találni a magyar sajtóban arról, hogy honnan lehet ilyen méretű – egyesek szerint a Bokros-csomagéhoz hasonlítható – kiigazítást észrevétlenül végrehajtani, ahogy azt a kormány szeretné.

Nem kell messzire mennünk a múltba ahhoz, hogy lássunk ilyen kísérletet, ami egyszeri masszív bevételi kiigazítással sikeresen tartotta meg a költségvetés átmeneti egyensúlyát. Ugye a magánnyugdíjpénztári vagyon tavalyi einstandolásáról van szó, ami ca. 1500 milliárd forintos bevételt jelent az idén a büdzsének.

Már a tavalyi kritikák egy része is arról szólt, hogy az egyszeri elem feléli a jövő megtakarításait, és valós szerkezeti kiigazítás nélkül a későbbiekben (2013-2014) hatalmas űrt fog hagyni a büdzsében, vagyis a rövid távú tűzoltás hosszú távon csak problémát okoz. Ráadásul a későbbiekben már nincs mód hasonló méretű bevételi elem átcsoportosítására, hiszen a kisarcolható különadók mértéke aligha növelhető, és nincs még egy ilyen volumenű megtakarítása a hazai szereplőknek, amire az állam rátehetné a kezét. Kisebb tételek persze vannak, és ma már tudjuk, hogy az első adandó alkalommal nem is habozott a hazai gazdaságpolitika, hogy ezeket is megszerezze (például a megmaradt nyugdíjpénztári tagok járulékainak einstandolásával).

De ez kevés, pár 10, esetleg 100 milliárd forintos tétel, és hiába a jövedékiadó-emelés, már ma tudható, hogy a tartalékokhoz is hozzá kell nyúlni egy vészterhes időben. Erről a kormányfő is úgy nyilatkozott, hogy nem szívesen teszi, és elméletileg a további IMF-pénzre is tartalékképzés szempontjából lehet szüksége az országnak.

Akkor honnan fogja tudni a kormány előteremteni a kiigazítás fedezetét, és miből lesz az országnak védőpajzsa, ha a tartalékokból is le kell hívni, és esetleg az IMF-fel sem sikerül megállapodni? Mint arra néhány szakember rögtön jogosan fel is hívta a figyelmet, ilyen körülmények között könnyen ismét kiszáradhat a hazai állampapírpiac (kvázi csőd) és elszállhat a forint, ami a végtörlesztések költségeit lőné az egekbe, további levegőt elszívva a hazai hitelpiacról. Mindez akár el is kerülhető, ha lenne mégis valamilyen utolsó utáni egyszeri tétel, amivel ismét fel lehetne javítani az államháztartási egyenleget.

És itt jön képbe a jegybanktörvény, ami valójában két célt szolgálhat. Egyfelől a porhintést, ami a jegybank elnök fizetése és függetlensége körül forog, és egy szélesebb elterelő hadművelet része. Valójában a kormánynak már aligha áll érdekében Simor András megleckéztetése, akinek 2013-ban úgyis lejár a mandátuma. A jelenlegi gazdasági helyzetben egyébként is értelmetlen lenne próbálkozni a kamatpolitika közvetlen befolyásolásával. A személyes bosszú pedig túl kicsinyes ahhoz, hogy valóban ilyen kockázatot vállaljon érte a hazai gazdaságpolitika. Az elterelő hadművelet része az IMF-fel szembeni kurucoskodás is, hiszen ezzel könnyen lehet a média figyelmét olyan irányba terelni, hogy másra kevés hely jusson.

De akkor mégis, mit kell itt takargatni és mi célt szolgálhat az új jegybanktörvény? Ha összerakjuk a két történetet, akkor azonnal látszik, hogy a közös halmaz a jegybanki számlákon lévő devizatartalék. A történet arról szól, szólhat, hogy a kormány - IMF-hitel híján - innen csíphetne le, hogy vészes időszakban finanszírozni tudja az államháztartást, és esetleg az új PSZÁF-MNB konstrukciónak köszönhetően a költségvetés folyó igényeit is aládúcolhassa. Tudjuk, hogy a válság súlyosabban érintette Magyarországot a kelleténél, amiért többek között a 2008-at megelőző időszak alacsony devizatartalék állománya volt okolható, hiszen ez a magyar piac védhetőségét tette különösen nehézzé, és nem is kellett sokat várni, hogy a magyar eszközöket megtalálják a bepróbálkozó befektetők. A válság egyik tanulsága tehát a tartalékképzés volt, aminek köszönhetően idén év végére rekordszintű, ca. 36 milliárd eurós állomány halmozódott fel az MNB számláin. Ez részben a folyófizetési többletből (külkereskedelmi többlet, EU-transzferek), részben az első IMF-csomagból lehívott ca. 14 milliárd euróból tevődött össze, utóbbi törlesztése új megállapodás nélkül egyébként jövőre kezdődne.

Az IMF-pénz egy jelentős része már nincs meg, hiszen az a költségvetés folyó igényének lett alárendelve, mintegy 9 milliárd euró nagyságrendben, de az MNB saját számláján még van legalább egy 4 milliárd eurós elem.

Ez még einstandolható, és minden bizonnyal az új jegybanki konstrukció alatt ezt fogja megkísérelni a kormány, hiszen a jövő évi buffer és a kiigazításhoz szükséges 1000 milliárd forintnyi nagyságrendű tétel innen úgy előállítható, hogy a rekord tartalékállomány vészesen ne csökkenjen.

Viszont ehhez az MNB hozzájárulása is szükséges és úgy tűnik, hogy kormányzati berkekben nem az összehangolt döntéshozatal mentén szeretnék rávenni a jegybankelnököt a jobb belátásra, hanem erőből. Nem a személyéről van itt szó, és nem is a forintárfolyamról, vagy a kamatpályáról, hanem erről az utolsó utáni pénztömegről, amit a magyar költségvetésnek be kell gyűrnie, lehetőleg észrevétlenül.

Azonnal adódik két kérdés – a jogi megoldásokkal és Brüsszel rosszallásával most nem is érdemes foglalkozni – mennyire növeli a hazai piaci kockázatokat a tartalék apadása, illetve költségvetési tételbe történő átsorolása. A másik fontos kérdés pedig az, hogy akkor az MNB devizaállományának einstandolása után tényleg mi marad. Utolsó utáni tétel már nem lesz, vagyis legjobb esetben is csak az időhúzásra lehet jó egy ilyen megoldás. A költségvetési egyensúly strukturális kialakítása nem lesz megspórolható, még akkor sem, ha 2013 valóban kánaán lesz, mint ahogy abban a kormányfő reménykedik.