A washingtoni és a brüsszeli járatokra Berlinben kell átszállni

Egy befektetési szolgáltató irodájában mostanában igen kevés olyan helyiség van, ahol legalább néhány óránként ne merülne fel az a kérdés, hogy vajon lesz-e IMF-megállapodás, és ha lesz, mikor lesz. A külföldi és belföldi ügyfelekkel való kommunikációban, az elemzői megbeszéléseken, a napot indító reggeli prezentációkon, a menedzsment meetingeken, a folyosói beszélgetésekben, de legújabban már az állásinterjúkban is visszatérő elem a magyar állam piacon kívüli finanszírozásának lehetősége.

Ezen persze nincs is mit csodálkozni: a magyar államkötvények iránti kereslet még a globális pénzügyi piacok jelenlegi, „risk-on” üzemmódja, jónak mondható hangulata mellett sem eredményezett hosszú távon fenntartható hozamszinteket, azaz elfogadhatóan alacsony költségeket az államadósság refinanszírozásához. Világos tehát, hogy komoly globális piaci turbulenciák esetén ez a helyzet csak romolhat, így a piacon kívüli, állami vagy szupranacionális entitásoktól felvehető olcsó hitelek alapvető jelentőséggel bírhatnak egy csődesemény elkerülésében. Az állam eladósodottságának jelenlegi szintje, az adósságállomány denomináció szerinti megoszlása, lejárati szerkezete miatt biztosan tudható, hogy a refinanszírozási szükségleteink mértéke még hosszú ideig kockázatot jelent, miközben a konjunkturális kilátások nem éppen rózsásak.

Az elégtelen mértékben, illetve fenntarthatatlanul drágán rendelkezésre álló piaci finanszírozás nem piaci, hanem politikai alapú kiváltásának kényszere láthatóan a magyar gazdaságpolitika irányítói számára is evidens. Erre utal az is, hogy hasonlóan az elmúlt évek minden olyan európai kormányához, amely elveszítette a hitelezői bizalmát, de vonakodott az európai hatalmi központok politikai és gazdaságpolitikai igényeinek eleget tenni, a magyar kormány is megkísérelt Európán kívüli, nagy devizatartalékokkal rendelkező feltörekvő gazdaságoktól, állami szereplőktől hitelhez jutni. A Kínához, Oroszországhoz, egyes arab országokhoz való ilyen célú közeledés abban is hasonlít az elmúlt évek európai példáira, hogy a finanszírozás kérdésében nem hozott érdemi eredményeket. A realitásokkal ebben a tekintetben szembenézve maradt tehát az IMF és az EU, a két szervezettől esetlegesen felvehető hitellel kapcsolatos kérdések égető aktualitása vitathatatlan.

Nem ez a helyzet azonban a problémának az EU-ra, és különösen az IMF-re fókuszáló felvetésével, ennek életszerűsége nagyon is megkérdőjelezhető. A magyar kormány kétségkívül azzal próbálkozik a hónapok óta húzódó, a valós tárgyalásokig el sem jutó diplomáciai állóháborúban, hogy a két intézmény közül előbb az egyikkel, nevezetesen az IMF-fel jusson zöldágra. A törekvés oka egyértelmű: az IMF mai formájában csak gazdasági, gazdaságpolitikai feltételeket támaszthat a hitelért cserébe – bár ezek jelentős része természetesen húsbavágó társadalompolitikai, belpolitikai konzekvenciákkal jár. Ezzel szemben az EU keresetlen őszinteséggel a gazdasági kérdésektől távolálló korrekciós igényeket is megfogalmaz, méghozzá olyanokat, amelyek tudhatóan alapvető szerepet töltenek be a magyar kormány szerepfelfogásában, politikai identitásában, és amelyek a választók gondolkodásában vélhetőleg elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az elmúlt két év kormányzati teljesítményének megítélésével. Röviden: az EU követeléseinek teljesítése aligha lehetséges anélkül, hogy a magyar kormány egy sor szimbolikus jelentőségre szert tett kérdésben ne legyen kénytelen eddigi politikáját félreérthetetlenül és látványosan feladni.

Amilyen könnyen érthető az IMF-re fókuszáló diplomáciai erőfeszítések taktikai háttere, a nemzetközi pénzügyi intézmények és egyeztetési fórumok működésének szoros követése alapján éppen olyan egyértelmű az is, hogy az elgondolás sikerre vitelére nagyon kevés esély van. A szupranacionális pénzügyi intézmények ugyanis a jelenlegi válságperiódusban a magyar kormány többször hangoztatott – nemzetközi politikai értelemben vett – államfelfogásához nagyon is hasonló elvek és gyakorlatok alapján viselkednek, amennyiben döntéseiket közvetlenül befolyásolják a tagállamok kormányaitól kapott, alig leplezett politikai mandátumok és elvárások. Nem az intézmények formális vezetésének, főleg nem szakértői csapatának, bürokráciájának megnyerése a pénzügyi segélyprogramok odaítélésének feltétele – bár természetesen nem lenne baj, ha legalább ez a tényező adott lenne.

A valódi döntéshozók az érintett régió nagyhatalmainak kormányai, Európa esetében a francia álláspont megnyerésétől eltekinteni általában nem tudó német kormány a válságkezelési gépezet irányítója. A német kormány messze nem tud mindent keresztülvinni, amit szeretne, de elképzelhetetlen, hogy az EU vagy az IMF a német kormány jóváhagyása nélkül indítson el vagy zárjon le egy európai szuverén szereplőt érintő gazdasági segélyprogramot, legyen szó ennek bármely fajtájáról. Az IMF és az EU által megfogalmazott feltételek, tárgyalási napirendi pontok politikai lényegüket tekintve a német kormány igényei. Amikor a magyar kormány azzal próbálkozik, hogy csak az elkerülhetetlenül szükséges minimális kommunikációt tartsa fenn az EU-val, miközben hatalmas, nyilvánvalóan belpolitikai költségekkel is járó diplomáciai erőfeszítéseket tesz az IMF-fel való érdemi tárgyalások megkezdése érdekében, akkor ugyanannak a címzettnek küld egymással szöges ellentétben álló üzeneteket, két különböző postással – a hitelkérelmet mindkét szervezet adminisztrációján Angela Merkel-nek továbbítják.

Mindaddig, amíg a berlini kancellári hivatalban nem ütötték rá a jóváhagyó pecsétet a magyar kormány piacon kívüli, olcsó finanszírozására, addig az IMF felé tett meleg és az EU felé tett hűvös gesztusok csak jobb sorsa érdemes energiákat fognak lekötni, eredményt aligha hoznak. Ez az összefüggés túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy a magyar kormány ne számoljon vele, így azt, hogy mégis a fenti taktikával próbálkozik, vélhetőleg egy ki nem mondott megfontolás magyarázza. Bizonyos retorikai elemekből feltételezhető, hogy a magyar diplomácia éppen azzal próbál európai szövetségeseket toborozni maga köré, hogy a konfliktus kormányközi természetét igyekszik óvatosan megjeleníteni. Teszi ezt úgy, hogy a nemzetközi intézmények felé mutatott formális együttműködési készséggel az európai politikában elfogadhatónál nyersebb megnyilatkozásra kényszeríti a német politikát, ezáltal remélve némi szolidaritás kiváltását bizonyos tagállamok kormányaiból. Ez az elméleti lehetőség sok egyéb mellett azért is problematikus, mert ha valóban valamiféle szolidaritás lesz a hitel-megállapodás politikai, lélektani alapja, akkor ehhez előzőleg a konfliktusos nemzetközi viszonyok tömkelegét felhalmozó magyar kormánynak nagyon súlyos helyzetbe kell kerülnie, mindenekelőtt pénzügyi értelemben.

Azaz továbbra is minden jel arra vall, hogy a magyar államadósság elkerülhetetlennek látszó, nem piaci alapú refinanszírozását lehetővé tevő politikai fejlemények – amelyeket sokan egyszerűen „IMF-megállapodásként” egyszerűsítenek le – egészen addig váratnak magukra, amíg egy akut, katasztrófa-közeli helyzet elő nem áll a forint és a magyar állampapírok piacán. Addig sem az európai hatalmi központokkal súlyos konfliktusokba keveredett magyar kormányt büntetni, azon példát statuálni akaró német kormány, sem pedig a vele szemben támasztott követelések jelentős részének legitimitását megkérdőjelező magyar kormány nem fog érdemben változtatni az eddig látott politikáján.

Autóbérlés - egyszerű ügyintézés

Magas minőség, kedvező árak - bérautó foglalás diszkont áron!

Online utasbiztosítás

A nyaralás könnyen rémálommá változhat, ha nincs utasbiztosítása. Kösse meg online!