Eladó a szavazat

Miként azt a nemzetközi elemzők és hazai szakértők is sokat hangsúlyozták az elmúlt hetekben, a stabil növekedés szempontjából hatalmas a jelentőséggel bír, hogy a kormány képes lesz-e a választások közeledtével is tartani magát a tervezett államháztartási hiányhoz. Sokan találgatták, többek között a Bank of America Merrill Lynch elemzői is, hogy képes lesz a kormányzat folytatni az elmúlt két évre jellemző viszonylagos költségvetési fegyelmet vagy a választás közeledtével nem tud majd ellenállni a rövidtávú szavazatmaximálás logikájának és a növekedés szempontjából káros kiadásokra fecsérli a nagy áldozatok árán szerzett fiskális mozgásteret. A nemrég bejelentett rezsicsökkentés ez utóbbi forgatókönyv megvalósulását valószínűsíti. Hogy pontosabb képet kapjunk az esélyekről érdemes segítségül hívni a közgazdaság tudományi irodalom politikai költségvetési ciklusokkal foglalkozó eredményeit.

Mik is azok a költségvetési ciklusok?

A politika iránt érdeklődő körökben régóta közszájon forgó jelenség, hogy a kormányok a választási években hajlamosak egy kicsit jobban elengedni a kantárt és több költségvetési forrást fordítanak béremelésre, nyugdíjemelésre vagy különféle ártámogatásokra, amelyek közvetlen jólétnövelő hatásukkal a szavazói támogatás növekedését okozhatják. Majd mivel a kiadások rendszerint meghaladják a kormányzat hosszútávú bevételei által nyújtott lehetőségeket a választásokat követően költségvetési korrekcióra szorul a kérdéses ország. Mindez a költségvetési deficit választási ciklusokhoz igazodó ingadozásához vezet. A költségvetési deficit ilyen jellegű ingadozását számos tanulmány támasztja alá (Shi és Svensson – 2002, 2006 –, Alt és Lassen 2006, Akhmedov és Zhuravskaya, 2004). Mindezek az empirikus eredmények a választási költségvetések széleskörű jelenlétére utalnak.

Számos elméleti hozzájárulás is született a költségvetési ciklusok mögött meghúzódó összefüggések felderítésére. Az első közvetlenül a deficitciklusokkal foglalkozó modell Kenneth Rogoff a Harvard egyetem professzorának nevéhez fűződik és a költségvetési ciklusokat a kormányzati minőség jelzésére szolgáló költséges jelként azonosítja. Elmélete szerint csak a jobb kormányzatok engedhetik meg maguknak, hogy a választások előtti eladósodással korlátozzák mozgásterüket.

Rogoff 1987-es tanulmánya óta sok újabb elméleti cikk látott napvilágot, amelyek döntően azzal magyarázzák a ciklusok megjelenését, hogy a kormányok nagyobb költekezéssel igyekeznek javítani a választók az ország helyzetéről és ezáltal az országról alkotott elképzeléseit. Erre az ad nekik lehetőséget, hogy a választók nem tudják teljesen figyelemmel kísérni a költségvetés helyzetét. Az ilyen típusú modelleket a közgazdászok a költségvetési ciklusok morális kockázaton alapuló modelljeinek nevezik (pl.: Persson és Tabellini (2000), Shi és Svensson (2002)Alt és Lassen (2006)).

Fiatal demokráciák betegsége

A közgazdasági irodalom arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy a költségvetési ciklusok nem egyformán jellemzőek a fiatal és idősebb demokráciákra. Szintén számos tanulmány utal arra, hogy míg a fiatal demokráciákban jelentős deficit ciklusokkal találkozunk, addig a fejlettebb régi demokráciákban a költségvetési ciklusok gyengébb jelei lelhetőek csak fel (Shi és Svensson 2006, Brender és Drazen, 2004). Mindez arra utalhat, hogy az idő elteltével a demokráciák valamiféle "immunitást" nyernek a deficit ciklusokkal szemben. Joggal merül fel azonban a kérdés, hogy milyen különbségek indokolhatják a régi demokráciák felelőtlen osztogatással szembeni nagyobb ellenálló képességét.

Az egyik ilyen tényező a fiskális transzparencia lehet, legalábbis erre utalnak Alt és Lassen nemrégiben megjelentírásai. Ezen tanulmányok OECD országok illetve amerikai államok összevetésével arra jutnak minél több a költségvetés ellenőrzését szolgáló kormánytól független intézmény annál kisebb a költségvetési ciklusok esélye. Ennek tükrében sem tűnik szerencsésnek az, hogy a Fidesz kormány leépítette, az egyébként az előző ciklusban általa javasolt, Költségvetési Tanácsot.

Egy másik fontos tényező, amely erősítheti a költségvetési ciklusokat a politikai polarizáció. Szintén ugyanaz a szerzőpáros arra is talált bizonyítékot, hogy a nagyobb politikai megosztottság és az uralkodó politikai pártok közötti nagyobb ideológiai távolság szintén növelheti a deficit ciklusokat. Ez utóbbi tényező sem Magyarországnak dolgozik, hiszen ki tagadná, hogy hazánkat erős politikai megosztottság jellemzi.

De vajon érdemes-e abban reménykednünk, hogy egy jobboldali kormányra kevésbé jellemző a szociális demagógia, így elkerülhetjük a kiadások elszaladását. Sajnos a tapasztalatok itt is ellenünk szólnak, mivel arra utalnak, hogy a jobboldali kormányok még baloldali társaiknál is hajlamosabbak a költségvetési ciklusokra (Alt és Lassen, 2006).

Mindezen tényezők és a költségvetési ciklusok területén felhalmozott közgazdasági ismereteink azt sugallják, hogy Magyarországnak nem sok esélye van a választások előtti költekezés elkerülésére.