Nehéz odaadni a gazdagok pénzét a szegényeknek

Az elmúlt napokban jelentős sajtóvisszhangot kapott Tóth G. Csaba és Virovácz Péter nemrégen megjelent tanulmánya, amely az egykulcsos adórendszer jövedelemeloszlásra gyakorolt hatását lenne hivatott vizsgálni.

A szerzők figyelmen kívül hagynak számos tényezőt, amelyek nélkül az adórendszer elmúlt években lezajlott átalakításának korrekt értékelése nem végezhető el; így következtetéseik is meglehetősen félrevezetőek. Az alábbiakban röviden összefoglaljuk, hogy a fenti tanulmány miért jut téves következtetésekre, majd bemutatjuk, hogy milyen következményekkel jár a legmagasabb jövedelműek túlzott mértékű adóztatása, és milyen tényezők korlátozzák az újraelosztási szempontok érvényesítését az adórendszerben.

Módszertani korlátok

Tóth és Virovácz tanulmánya az szja-bevallások szerinti egyéni jövedelemeloszláson, statikusan vizsgálja az szja-rendszer 2010 és 2013 közti változtatásait. Ez a látszólag ártalmatlan módszertan számos ponton torzítja az eredményeket. A tanulmány az egyéni jövedelemeloszlást vizsgálja, azaz az elemzés az egyén jövedelmi helyzetének vizsgálata során nem veszi figyelembe a többi családtag jövedelmi helyzetét, illetve az eltartottak számát. Ennek fontosságára a későbbiekben térünk ki.

A szerzők statikus hatást vizsgálnak, így nem veszik figyelembe az érintettek reakcióit és a kormányzati intézkedések hatására végrehajtott béremelések (bérkompenzáció) hatását sem. A tanulmány kizárólag az szja-rendszer változásait vizsgálja, így teljesen figyelmen kívül hagyja az elmúlt évek során a járulékrendszerben bekövetkezett változásokat. A tanulmány nem veszi figyelembe a munkahelyvédelmi akció keretében bevezetett munkáltatói kedvezményeket, amely a leginkább kiszolgáltatott munkavállalók foglalkoztatásához kapcsolódó adóterhek csökkenését eredményezték.

A tanulmány nem veszi figyelembe azt sem, hogy 2013-tól megszűnt a munkavállalói nyugdíjjárulék-plafon intézménye, amelynek következtében nem csupán a korábban progresszív szja-rendszer, de a korábban degresszív járulékrendszer is lineárissá vált. Ugyancsak nem veszi figyelembe, hogy az adójóváírás megszüntetésének kompenzálására a kormány 2012-ben egy bérkompenzációs rendszert vezetett be, amely a versenyszektorban a bérek emelését munkáltatói adókedvezménnyel ösztönözte.

A rendszer a gyermektelen munkavállalók számára biztosította, hogy az intézkedés révén ne járjanak rosszabbul, míg a gyermeket nevelő munkavállalók esetében kimondottan a bérek növekedését eredményezte. A tanulmány csak 2013-ig vizsgálja az intézkedések hatását, így még nem veszi figyelembe a családi kedvezmény egyéni járulékokra való, 2014-től esedékes kiterjesztését sem.

A fentiekben bemutatott okok miatt a tanulmány végkövetkeztetései félrevezetőek, hiszen a jövedelmi helyzet vizsgálata során a szerzők nem térnek ki a családi jellemzőkre, számos intézkedést figyelmen kívül hagynak, és nem veszik figyelembe az érintettek adóváltozásokra adott reakcióit. A teljes kép kialakításához a fentieken túl érdemes azt is megvizsgálni, hogy egyáltalán mennyire hatékony eszköze az adórendszer a jövedelmek újraelosztásának.

Elvehetünk a gazdagok egy részétől (egy darabig…)

2012-ben az adózók felső 20 százaléka fizette a személyi jövedelemadó mintegy 60 százalékát. Ezen csoport családjának jövedelmét vizsgálva azt láthatjuk, hogy az érintettek nagyobbrészt valóban a magasabb (KSH munkatársának bevallott) jövedelemmel rendelkező családok tagjai. Pusztán ennek alapján a személyi jövedelemadó-rendszer alkalmasnak tűnik a magas jövedelmű munkavállalók jövedelmének elvonására (egyúttal pedig nyilvánvalóvá válik, hogy egy szja-csökkentés is általában ezt a réteget érinti).

Azonban még a fenti állítás is csupán számos korlátozás mellett érvényes. Mindenekelőtt hangsúlyozandó, hogy a személyi jövedelemadó bevételi számaiból levont következtetés a bevallott jövedelmek eloszlásából indul ki. Amennyiben egy gazdaságban a jövedelmek széles körű eltitkolása jellemző, egy progresszív adórendszer természetszerűleg csak a jövedelmüket tisztességesen bevalló munkavállalók esetében jelent magasabb elvonást. Hogy a jövedelemeltitkolás Magyarországon mennyire jellemző, azt a tapasztalatai alapján mindenki döntse el maga.

Másodszor, a legmagasabb jövedelmek jellemzően nem munka-, hanem tőkejövedelmekből származnak, amelyeket az adórendszerek többsége (így a 2010 előtti magyar adórendszer is) alacsonyabb kulccsal adóztat. Erre a jelenségre adott válaszul felvethető ugyan a tőkejövedelmek progresszív adózás alá vonása, azonban könnyen belátható, hogy ez a belföldi tőkefelhalmozás szempontjából nem volna szerencsés lépés. Harmadszor, az elvonható jövedelem szempontjából korlátot jelent az érintettek reakciója.

Az adókulcsok emelésére ugyanis az érintett réteg a teljesítménye visszafogásával, a jövedelme eltitkolásával vagy extrém esetben akár az ország elhagyásával is reagálhat. Az e téren rendelkezésre álló kutatások jellemzően arra az eredményre jutnak, hogy a magasabb jövedelműek rendszerint érzékenyebben reagálnak az adókulcsok változására. A magas jövedelműek adóköteles jövedelmének rugalmasságáról rendelkezésre álló becslések – pl. Kiss és Mosberger (2011) magyarországi szja-alapok 2005 és 2008 közötti változását vizsgáló tanulmánya – alapján szimulálhatjuk az érintettek várható reakcióját így a különböző adónemeken adódó költségvetési bevételkiesést is.

Ebben segítségünkre lehet Benczúr és szerzőtársai (2011) modellje. Ebből adódik, hogy egy 10 százalékponttal magasabb felső adókulcs újbóli bevezetése mellett hosszabb távon csupán a statikusan kalkulált bevételek mintegy 10-15 százalékával javulna a költségvetés egyenlege. (Az intézkedés ugyanakkor a GDP mintegy 0,6-0,7 százalékos csökkenéséhez vezetne.) Ebben a tekintetben pedig a 2010 előtti adórendszer már végképp elment a falig: az adókulcsok további növelése hosszabb távon itt már egyáltalán már nem eredményezte volna az állami bevételek további növekedését. A jövedelmek ilyen mértékű adóztatása csupán abban az esetben volna elfogadható, ha az érintetteket csupán fejőstehénnek tekintenénk, akikből igyekszünk – bármilyen áron – a lehető legtöbb bevételt kisajtolni.

…de nem tudjuk hatékonyan odaadni a szegényeknek

A KSH háztartások jövedelmére vonatkozó adatfelvétele alapján az is megállapítható, hogy a jövedelmek szegényekhez való eljuttatásában az adórendszer még a bevallott jövedelmek alapján sem hatékony. Ennek oka, hogy az adóztatás során általában az egyén jövedelméből indulunk ki, míg a szegénység inkább a család egy fogyasztási egységre jutó jövedelme alapján definiálható. Így az adórendszerek általában nem képesek figyelembe venni a család más tagjainak jövedelmét és a családban élő eltartottak számát sem.

Ráadásul azokban a háztartásokban, ahol a családtagok számára vetített jövedelem magas, ott a munkajövedelemmel rendelkezők aránya is magas, így az a munkajövedelmekből származó kedvezményeket is többen tudják igénybe venni. A fentiek eredményeként adódik az a kutatók előtt régóta ismert megállapítás (lásd pl. Benedek és szerzőtársai, 2007), hogy a minimálbérre bejelentett munkavállalók többsége nem szegény, hanem második-harmadik kereső egy közepes vagy magas jövedelmű háztartásban.

Svraka, Szabó és Hudecz (2013) pedig a 2010-es szabályok szerinti adójóváírást teljes összegére jogosult munkavállalókat vizsgálva arra az eredményre jut, hogy a körükben felülreprezentáltak a magasabb jövedelmű családokban élők. Ugyanez a cikk azt az első látásra talán meglepő megállapítást teszi, hogy az alapvetően nem jövedelem-újraelosztási, hanem munkahely-teremtési céllal létrehozott munkahelyvédelmi kedvezmények az adójóváírásnál lényegesen nagyobb arányban segítik az alacsony jövedelmű háztartásokban élő munkavállalókat. Ezek a célzott kedvezmények ugyanis azokat a rosszabb munkaerő-piaci helyzetben lévő munkavállalókat érik el, akiknek többnyire a családtagjaik is rosszabb jövedelmi helyzetben vannak.

Emellett a gyermekvállalás ösztönzését szolgáló családi kedvezményről is elmondható – különösen a rendszer jövő évtől esedékes, járulékokra való kiterjesztését követően –, hogy az az eltartottak számának figyelembe vételén keresztül az adójóváírásnál nagyobb arányban segíti a valóban szegény háztartások tagjait.

Figyeljünk inkább az ösztönzőkre!

Összefoglalva megállapítható, hogy az adórendszer csupán korlátozottan alkalmas a jövedelmek szociális célú újraelosztására. A 2010 előtti adórendszerben a felső adókulcs rendkívüli mértékben büntette a többletteljesítményt, ezáltal nem csupán a gazdaság növekedését fogta vissza, de az érintettek hosszabb távú alkalmazkodását is figyelembe véve már a költségvetés egyenlegét sem tudta számottevően javítani.

A fentieket figyelembe véve, a jövedelmeket terhelő adók átalakítása során azok a szempontok kaptak prioritást, amelyek az adórendszerben hatékonyabban érvényesíthetőek; ilyen a munkahelyteremtés és a többletteljesítmény ösztönzése. Ennek elsődleges eszközei az egykulcsos, családi adórendszer és a Munkahelyvédelmi Akció. Az adórendszer átalakítása kitörést jelent az adóemelési spirálból, és számottevően hozzájárul a gazdaság növekedéséhez.

Hivatkozások:

Benedek D. - Rigó M. - Scharle Á. - Szabó P. (2007): Minimálbér-emelések Magyarországon 2001-2006. PM Kutatási Füzetek 16.

Benczúr P. − Kátay G. − Kiss Á. − Reizer B. − Szoboszlai M. (2011): Az adó- és transzferrendszer változásainak elemzése viselkedési mikroszimulációs modell segítségével. MNB-szemle 2011. október

Kiss Á. – Mosberger P. (2011): A magas jövedelműek bevallott jövedelmének rugalmassága: Új empírikus eredmények Magyarországról. MNB Working Papers 2011/11

Svraka A. – Szabó I. – Hudecz V. (2013): Foglalkoztatásösztönző adókedvezmények a magyar munkaerőpiacon, Pénzügyi Szemle 2013/4

Tóth G. Cs. - Virovácz P. (2013): Nyertesek és vesztesek. A magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel, Pénzügyi Szemle 2013/4