Helló bankok, helló magyarok, ez itt a baj

A devizahitelesek, most legutóbb a Raiffeisen kálváriája, valamint az erre adott fekete vagy fehér reakciók (tisztelet a kivételnek) együtt pontos kor- és kórképet adtak az országról. Meglehet, „veszélyes” mélyre ásni, mert az ott talált dolgok messze túlmutatnak a csupasz bank-hitel problémán. Mégis megkísérlem rendszerszinten átvilágítani az ügyet, feltárni a szűz ok-okozati összefüggéseket, levonni az eddig féligazság szintjén rekedt tanulságokat.

2005-ben a teljes világ hitelmámorban lebegett. Azonban történt még valami, amely megítélésem szerint a bankszektorbeli baljós folyamatokon kívül közvetve végérvényesen megpecsételte a Raiffesen későbbi sorsát: a Raiffeisen International részvénykibocsátása, tőzsdei bevezetése.

Egyrészt ezzel a tranzakcióval az osztrák anyabank forráshoz jutott, amely a közép-kelet európai (Ausztrián kívüli) működéshez és terjeszkedéshez kapcsolódott. Másrészt a főtulajdon megmaradt az anyánál, így a kontrollt semmi sem veszélyeztette. Viszont bízhattak az éppen dübörgő részvénypiaci és hitelezési hullám meglovaglásában a piacra dobott csomaggal. Az akkori virágkorszakban (Lehman-csőd előtt vagyunk három évvel) a befektetők egyre inkább figyelmen kívül hagyták a kockázatokat. A növekedési sztorikat, az éppen burjánzó, exponenciálissá erőszakolt üzleti modellt felvonultató cégek részvényeit keresték.

Az egyik sztár szegmens természetesen a bankszektor volt. Ráadásul a részvényekből az anya- és leánybankok dolgozói, közép- és felsővezetői is kaptak kedvezményes konstrukcióban. Tudjuk, hogy a részvény annál többet ér, minél magasabb áron kereskednek vele, minél vonzóbbá teszik a papírt a befektetőknek. Így minél magasabbra szökött a jegyzés, annál elégedettebb volt az anyaintézmény, az azt reprezentáló felsővezetés. Ebből a motivációs körből egy dolog következhetett: a fő befektetőknek, az alapoknak, nyugdíjpénztáraknak, a már addig is látványos bővülés után még nagyobb növekedési számokat prezentálni.

Egyről a kettőre jutni, bármi áron

Nem számított a bankcsoport fenntartható profitja illetve a visszaforgatott eredmény, csak egy tényező mindenek felett: a leánybankok kiemelt üzleti területein megkötött ügyletek száma, volumene, jutalékbevétele, legyen szó akár projektfinanszírozásról, kereskedésről, akár lakossági, vállalati hitelkihelyezésről.

Az egyre dagadó éves bónuszokat szinte csakis kizárólag az adott évben kitűzött mennyiségi tervek teljesítéséhez kötötték mind egyszerű alkalmazotti, mind a felsővezetői szinten. Így kis túlzással minden kis és nagy dolgozói kocka érdekelt volt a piramis építésében. Az egyes időszakban termelt extrajövedelem nem került vissza eredménytartalékba, a bank tőkéjébe, mert részben vagy egészben távozott a rendszerből bérkifizetés vagy további eszközvásárlás, fióknyitás, terjeszkedést szolgáló akvizíciók formájában. Tehát a nehéz időkre senki nem akart spórolni, igaz, senki nem is akarta látni azt.

Itt azonban fontos egy pillanatra megállni. Összeesküvés-elméletet ugyanis még így sem kell gyártani. Egyszerűen csak azt kell látni, hogy a rendszer minden kis összetevőjének az érdeke egy irányba mutatott, sokaktól elfedve az erkölcsi képet. Majdnem mindenkit megbabonázott a kiugró teljesítmény és jóhiszeműen szolgáltak egy fenntarthatatlan rendszert.

2006-ban akkori bankvezetők és elemzők tényleg őszinte meggyőződéssel vázolták a közép-kelet-európai országok nyílegyenes hitelnövekedését 2020-ig (Hitel/GDP alapon). A baj csak az volt, hogy a nyugat-európai országokhoz való felzárkózásnál nem vették figyelembe a keleti blokk eltérő egy főre eső jövedelmi helyzetét, sem a merőben más politikai és kulturális közeget, örökséget. Sajnos a befektetők is - hamis visszacsatolásként - pozitívan reagáltak a grandiózus ukrán és orosz terjeszkedési tervekre. (A Raiffeisen részvényárfolyama másfél év alatt közel négyszereződött, aztán a válságban a tizedére esett.)

Mindeközben nálunk a Kádár-rendszerben szocializálódott, de a rendszerváltásban végképp csalódott társadalom a szó fizikai és átvitt értelmében is ki volt éhezve.

Az N.Pál József által is elemzett „csak az életszínvonal ne csökkenjen” és az „egyről a kettőre jutni bármi áron” szunnyadó programja ismét elemi erővel aktiválódott. A szintén kádári logika mentén masírozó politikai elit ehhez hallgatólagos támogatást nyújtott. Az állami intézmények, illetve szabályozó hatóságok pedig nem akartak és valószínűleg nem is mertek adminisztratív vagy bármilyen más akadályt gördíteni a meginduló vagyonosodási, gyarapodási illúzió elé.

Az igazság órájában

Itt ezen a ponton találkozott egymással a Raiffeisen, s egyébként majdnem a teljes pénzügyi és bankrendszer túlfűtött üzleti politikája, valamint a magyar társadalom torz jövőképe, determinált döntési mechanizmusa. E két világ kapcsolódási pontján a lakosság és a vállalkozói szektor rávetette magát a pénzügyi termékekre, így a svájci frank hitelekre is. A svájci frank egy különálló európai piramisjátékba illeszkedett, ami adott még egy csavart a kockázatoknak.

Majd a Lehman-csőd elhozta az igazság óráját.

Az eredményt mindenki ismeri: tönkrement vállalkozások, anyagi csőd szélére jutott családok és bankok, nehéz helyzetbe került állam.

Fotó: Máthé Zoltán

A tanulságok, úgy gondolom, a következők. Egyrészt a devizahiteleken nem csak a lakosság érintett része, hanem minden hazai szereplő veszített: az ügyfelek és a bankok (sőt a külföldi anyabankok) egyaránt. (A nyereség nagy része végül a megtakarításaikat svájci frankban tartókhoz vándorolt.)

Az az extraprofit, amit a bankok közben termeltek, már rég nincs a bankok tőkéjében, mert, ahogy írtam, az kiment prémium, eszközvásárlás, osztalék formájában. Azok a vezetők, akik haszonélvezői voltak ennek az időszaknak, többségében már szintén nincsenek a pénzügyi intézeteknél.

A 2010-ig okozott károkat a jelenlegi szerkezetben működő bankoktól jogi és erkölcsi alapon számon lehet és kell is kérni, de a rendszer által okozott teljes veszteséget, illetve annak terheit ha akarná sem tudná teljesíteni a pénzügyi intézet. Azonban azt mindenképpen el lehet várni az anyaintézményektől, hogy a hitelválság következtében romló tőkemegfelelést a törvényi követelményeknek megfelelően javítsák, tehát pótolják a hiányzó tőkét. Már csak ezért sem biztos, hogy szerencsés lenne, ha az állam magára vállalná a Raiffeisen vagy bármelyik más nagy bank jövőbeli működtetését.

Meggyőződésem, hogy egy normalizálódó jogi és gazdasági környezetben fokozatosan az új kereskedelmi banki vezetés érdekelt lesz hosszabb távon a hitelezés megindításában, és nem lesz szükség közpénz felhasználására.

Ki a felelős?

Ugyanígy nem lehet kizárólagosan felelőssé tenni a bankokat és hibás termékként aposztrofálni a devizahitelt, amely mostanra konszenzus lett a közbeszédben. Ennyi erővel mondhatnánk azt, hogy hibás termék volt anno tízezer forintos árfolyam felett az OTP részvény, és fals konstrukciók voltak a 2000-es évek tőzsdei befektetéssel összekötött biztosításai ultra magas jutalékkal megspékelve.

Az igazságtól persze valószínűleg nem járunk messze, de a hiba ugyanúgy megvolt a lakosság, ha tetszik a társadalom és a hatóság készülékében.

Itt most sokan a lakosság elégtelen pénzügyi kultúrájára gondolhatnak, de nem erről van szó. A fő probléma azonban nem a pénzügyi műveltség, hanem általában a kultúra, a hozzáállás. Ez pedig részben szintén a Kádár-rendszer, illetve az előző száz év hamis beidegződéseiben rejlik.

A pénzügyi kultúra a tömegek szempontjából Amerikában sem különbözik. Ott is egész rétegek dőltek be a csalinak, bukták vagyonukat és lakásukat. Ám, amíg egy átlagos amerikai hozzá van szokva, hozzászocializálódott az oktatásban, neveltetésben, a mindennapokban a piaci viszonyokhoz, kockázatokhoz, nálunk erre a paternalista állami modell miatt nem került sor. Kint az egzisztenciális nullázás benne van a pakliban, és megy minden tovább, nálunk ez sajnos majdhogynem egy út végét jelenti. A tengerentúlon könnyebb a nulláról talpra állni, több lehetőség van más képzettséget szerezni, költözni és erre nem elegendő magyarázat a nagyobb piac. E jelenségnek külső szervezeti és belső mélylélektani okai egyszerre jelentkeznek.

Nos, az alacsony piaci vértezettség és a hiányzó nyugat-európai megfontoltság a magyar társadalom egy részét egyenes úton hajtotta a devizahitelek, az azonnali vagyonszerzés érzete, majd a teljes kilátástalanság felé.

Ebből az aspektusból viszont valamelyest szerencsétlen volt a végtörlesztés is. Nem azért, mert csak a tehetősebbeknek kedvezett, hanem azért, mert annak az egyébként üzleti életben jártas rétegnek nyújtott segítőkezet, amely előbb-utóbb nagy valószínűséggel magától is talpra állt volna. Eközben az intézkedés a bankrendszert is terhelte. Ez természetesen a továbbiakban nem zárja ki, hogy a kormány a bankokkal közös megoldást keressen a meglévő devizahitel problémára. Azonban csak a közös felelősség és a piac elvét figyelembe véve lehet hatékony ebben a kérdésben.

Végül nem lehet kizárólagosan a döglött lovat a szabályozók utcájába húzni. Ugyan egy szigorúbb szabályozással javítani lehetett volna a kockázati vakságot, de ha nem devizahitellel, akkor - úgy vélem - más termékkel feszítette volna ki magát a lakosság egy része. (Itt a sokat hivatkozott tény, hogy a forint hitellel rendelkezők is hasonló arányban nem fizetők, tényleg erős magyarázó érv.) Tehát a társadalmi, gazdasági katasztrófa eleve kódolva volt, ami persze nem jelenti azt, hogy ne kelljen a szabályozói hiányosságokból adódó következtetéseket komolyan venni.

A jövőt tekintve a bankok közötti versenyhez szükséges a szabályozói jelenlét, de nem elegendő. A fogyasztói tudatosság legalább ennyire fontos. Ugyanis hiába indít el egy szereplő jobb minőségű és olcsóbb szolgáltatást, ha erre a fogyasztó nem reagál. Viszont amennyiben kialakul egy innovációkra érzékeny, szolgáltató váltásban is tapasztalt réteg, a vállalatok, a bankok is a versenypiaci magatartás felé tolódhatnak. Ehhez gondolkodó, a globális viszonyok között is tájékozódni képes, a világra nyitott alanyok kellenek. Nem speciálisan pénzügyi, hanem össztársadalmi kérdésről van tehát szó. Ebből a szempontból valószínűleg egy több tízéves folyamat elején tartunk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!