Európa robbanni fog, ez csak a kezdet

A vén kontinens számára kezelhetetlen mennyiségű teher, ha tetszik, kosz gyűlt össze, amelyhez túlságosan kicsi már az abrosz. Ha jobbra húzzák a terítőt, balról lóg ki, ha balra, akkor jobbról látszik. A politikusok és a közgazdászok meg húzkodják is rendületlenül, mutogatva az ellenkező oldalra. Más megközelítésből:  a hellén helyzetnél értek össze Európa évek óta gör(ö)getett problémái: a politikai és a gazdasági egyaránt.

A gazdasági vetület a 2008 előtti időkre nyúlik vissza, amely eltérő mértékben, de minden európai országra, legfőképp a déli perifériára volt jellemző: a hitelből építkező, korrupciót és alacsony hatékonyságot elfedő buborék gazdaságok rövid tündöklése.

A bankpiaci versenyt nem terelték szabályozott, ésszerű mederbe (más szegmenseket sem), a rövid távú növekedési harc mindent felülírt. Az EU vezetői elnézték a Maastricht-i kritériumok áthágását, a saját belső politikai egyensúly fenntartása miatt nem volt érdekük a konfliktusok kezdeményezése. Főleg nem a fájdalmas és vihart kavaró döntések vállalása.

Az elszaladóban lévő költségvetéseket a Lehman-csőd hozta felszínre és gyorsította be. A megoldást főleg az állam szerepének növelésében, bankok, vállalatok, országok kisegítésében, a terheket európai adófizetők közötti szétterítésében látták. Ezt sajnos az eurózóna második , 2011-es válsághullámakor tökéletesen meg is valósították. Egyúttal a valutaövezet addig valamelyest koherensnek mondható maradék pilléreit is kirúgták a helyükből.

A pánik csillapodása és a problémák felszíni kezelése az akkor már dübörgő, innen hallatszó amerikai pénznyomdának és az Európai Központi Bank sürgősségi hitelezésének volt köszönhető. (A mesterséges pénzbőség mindent megvetetett a piaci szereplőkkel, tavaly májusban még az öt éves görög állampapírokat is!) A rendszer egészséges tisztulása ez alkalommal is meghiúsult. Hitelből mentettek hiteleket.

2012-2013-ra az előirányzott összeurópai megszorítások (bér- és nyugdíjcsökkentések, jóléti kiadások megnyirbálása, adóemelések stb.) ugyan részben segítették a költségvetési hiányok jelentős csökkentését, de ezzel együtt is csak fél, vagy negyedoldalas lett a válságkezelés.

Elmaradt az európai intézményrendszer bürokrácia-mentesítése, az adópolitikák összehangolása, az offshore tőkemozgások és korrupció elleni hatékony közös fellépés, és a valószínűleg brutális szinten szükséges újraelosztás, adott esetben ultra progresszív adózás bevezetése. Európa nemzetközi versenyképessége nem javult, az amúgy is gyenge globális növekedési környezetben a bővülés vérszegény maradt, ha volt is egyáltalán.

Mindezek következménye a GDP-arányos adósságok másfélszereződése, 2013 óta 90 százalék fölött ragadt szintje, amely az Atyaúristennek sem akar csökkenni, sőt.

Az eurózóna GDP-arányos adóssága 2006-tól (Forrás: tradingeconomics, eurostat)

Könnyű álmot ígér

A 30 éve növekvő jövedelmi egyenlőtlenséget az elvonások perspektíva nélkülisége és a növekedés hiánya kiélezte, sőt egyre inkább fokozta. A társadalomban újra megjelent a változtatás iránti igény, amely politikai síkon tör előre meglovagolva a populista hullámokat is.

A görög példán keresztül nagyon leegyszerűsítve: a görögök többsége nem szeretne további kemény, hosszú távú megszorításokat (ezt ígérte a Sziriza), csak adósság-elengedést és eurót. 

Már nagyon látszanak a törésvonalak

A vezető európai politikusok pedig képtelenek a realitásokat megvillantó, konstruktív javaslatra, komoly adósság elengedésre.

Az arcvesztést elkerülendő a saját szavazóinak a korábban elkövetett politikai baklövéseket nem, kizárólagosan a görög felelősséget emlegetik. Természetesen valamilyen szempontból mindkét fél álláspontja érthető, és akár még újabb időhúzó megegyezés is születhet átmeneti mentőcsomaggal.

Viszont onnantól kezdve, hogy felszínre került a fundamentum, a gazdasági, politikai törésvonalak végigfuthatnak Európán: Észak és dél, gazdag és szegény, öreg és fiatal, merev jobb- és populista baloldal, a szorosabb integráció és a nagyobb szabadságfokot támogató hívek, valamint az állam és a versenyszféra szereplői között.

A konfliktusok kiéleződésével így szépen lassan a görög probléma maga érdemtelenné is válik; ha elsüllyed Athén Atlantiszként, ha nem. A szimbóluma viszont Lehmanná teljesedhet ki. Mivel a politikai víziók összezavarodása mellett a gazdasági aknák is robbanni fognak.

Az Európai Központi Bank eszközvásárlása irreális szintekre torzította a kockázatvállalást, ezért tudnak az adósságok 1-2 százalékos hozam mellett megújulni. Amíg erre az alacsony infláció, és a szereplők bizalma teret biztosít. Ahogy azonban a szerencsés tényezők, a kapacitás többlet, technológia-fejlődés, tavalyi olajárcsökkenés hatásai futnak ki a rendszerből, úgy tér vissza közénk a fogyasztói árszint-növekedés. A befektetők pedig nem biztos, hogy megvárják, amíg mindez jéghideg valósággá is válik, mint ahogy már jóval a Sziriza hatalomra kerülése előtt megvonták az átmeneti bizalmat a görög finanszírozással kapcsolatban. Akár lesz hellén mentőcsomag, akár nem, innen minden egyes lépés drágítja az eurózóna finanszírozását.

Európa a 2008-as és 2011-es köröket futhatja újra, csak most már nem edzőcipőben szabadon, hanem súlyos téglákkal megrakva nehezített pályán fölfelé szembe szélben.