A balekok tartják el a potyautasokat

Alig költünk gyógyításra

Ma hivatalosan a GDP 8 százaléka jut az egészségügyre, ez a szám OECD országokban 9 százalék. Első ránézésre nem is olyan rossz. Ám ha a magánköltések 2,5 százalékát, meg még a gyógyszerkassza 1,5 százalékát is levonjuk, akkor kapjuk meg a valódi egészségügyi közkiadást, a GDP 4 százalékát.

Gyógyításra ebből 1000 milliárd forint jut, nyugdíjra háromszor ennyi megy.

Miért ilyen kevés az egészségügyre költhető közpénz? Azért, mert nagyon kevés a járulékfizető. Az egészségügy és a nyugdíj ugyanis olyan különleges szolgáltatás, amit csak a kockázatközösség tagjai vehetnek igénybe, a befizetett járulékaikért cserébe. Így nyugdíjra csak az jogosult, aki 20 éven át fizette a nyugdíjjárulékot. Aki 19 évig fizette, nem kap semmit. És aki többet fizetett aktív korában, az több nyugdíjat is fog kapni később. Az egészségügyben nincsenek meg ezek az arányosságok. Mindenki kap ellátást, akár fizet járulékot, akár nem. Így persze kevesen fizetnek és ők is inkább keveset.

Kevesen fizetnek az egészségügyért, de ők sokat

Az egészségügyi ellátásért a 8 millió felnőttből 4,4 millió fizet valamennyit, 3,6 millió pedig ingyen kapja. Az egészségügyben így néz ki a kockázatközösség. A 4,4 millió járulékfizető (ők a bruttó bérük 7 százalékát fizetik) is több alcsoportra oszlik a befizetett összeg nagysága és jogcíme szerint.

1,7 millió ember legfeljebb a minimális díjat, havi 7000 forint körüli összeget fizet: ők a közmunkások, a minimálbéresek és a jövedelemmel nem rendelkezők (ők szolgáltatási járulékot fizetnek). Őket nyugodtan nevezhetjük névleges járulékfizetőnek, hisz az általuk befizetett évi 84 000 forint a saját ellátásukat is alig fedezi.

Csak 2,7 millió olyan ember van, aki a minimálbérnél nagyobb összeg után fizet járulékot. Őket nevezhetjük a tényleges járulékfizetői körnek.

Ebben a diszkriminatív rendszerben azonban van még egy csavar. Ugyanis a 7 százalékos járulékot csak az alkalmazottaknak kell a teljes bérük után megfizetniük, az őket alkalmazó vállalkozóknak nem. Ők havi 37 500 forintnál nem fizetnek többet. Nem véletlenül van szinte minden családban egy mikrovállalkozás.

Természetesen a felnőtt lakosság harmadának járulékai nem fedezik a költségeket, ezért azt még hasonló arányban adókból is pótolni kell. Ennek a forrása a munkáltatók által fizetett szociális adó, ami 27 százalékkal növeli meg a bruttó béreket. A szociális adó a nyugdíj és az egészségügy finanszírozására együtt szolgál.

Mivel a nyugdíjkassza 3000 milliárd forintos, a teljes egészségügyi pedig 1400 milliárd forintos, ezért ezt az arányosságot követve kiszámolható, hogy az alkalmazottak egészségügyre a teljes bérköltségük 13 százalékát, nyugdíjra 22 százalékát fizetik ki.

Sokkal rosszabb a helyzet, mint 1975-ben

Hogy alakult ki ez a méltányosnak semmiképpen sem nevezhető állapot? A gyökerek még a kádárizmusba nyúlnak vissza, egészen az 1975-ös Társadalombiztosítási Törvényhez, ami állampolgári joggá tette az egészségügyi ellátást. Ennek költségét az akkori 5 millió foglalkoztatottra terhelték úgy, hogy a dolgozók helyett a vállalatok fizették a járulékokat.

Ez 89 után csak annyiban módosult, hogy a vállalatok mellett a munkavállalóknak is fizetniük kellett. Más csoportoknak azonban továbbra sem. Az 1975-ös törvény még abból indult ki, hogy 5 millió felnőtt viselte a másik 3 millió felnőtt eltartásának a költségeit, azaz 1 eltartottra 1,7 kereső jutott.

Ma valójában a tényleges járulékfizetők, 2,7 millió ember finanszírozza 3,6 millió ellátását (a névleges befizető 1,7 millióról mondjuk azt nagyvonalúan, hogy épp eltartják magukat). 1 eltartottra 0,7 kereső jut a korábbi 1 eltartott 1,7 kereső arányhoz képest.

Mi következik ebből? Vagy elfogadja a társadalom azt, hogy a kevés befizető miatt a magyar egészségügy ennyire képes. Vagy jobbat akar, ám akkor több pénzt is kell erre költeni, aminek három forrása lehet:

• vagy a jelenlegi befizetőkre kell még nagyobb terhet rakni, és tovább emelni a járulék szintjét, mondjuk a jelenlegi 7 százalékról 10 százalékra. Aztán, az idősödő társadalom miatt még tovább.
• Vagy a ma még kivételezett csoportokat is be kell vonni a tb járulékfizetők körébe.
• Vagy meg kell emelni az adókat, mondjuk a világbajnok áfát 27 százalékról 30 százalékra.

Más út nincs. Nem véletlen, hogy sok helyen Nyugat-Európában, ahol az egészségügyi rendszerek általában lényegesen jobb állapotban vannak, mint keleten, jóval szélesebb a befizetői kör: minden felnőtt fizet egészségbiztosítási járulékot.

Ahhoz, hogy az 1975-ös kiindulópont: 1 eltartott 1,7 befizető arány helyreálljon, még további 3,2 millió embernek kell tényleges tb járulékfizetővé válnia.

Az egészségügy finanszírozása sem nem igazságos, sem nem szolidáris

Nem méltányos az, hogy a felnőtt lakosság egyharmada, azaz 2,7 millió ember tartja el tényleges járulékfizetőként az egészségügyet. De nemcsak hogy nem méltányos, de mégcsak nem is igazságos a rendszer.

Az pedig ellenösztönző, hogy az embereket semmi sem készteti arra, hogy a tényleges jövedelmük után járulékot fizessenek, hiszen aki nem fizet semmit, az is kap ellátást. És aki a legtöbbet fizeti, az sem kap jobbat. Így csak az fizet a teljes jövedelme után, aki ezt nem tudja elkerülni: az állami alkalmazottak, illetve a közepes és nagyvállalatok dolgozói.

Ők pedig annál becsapottabbnak érzik magukat, minél rosszabb a közellátás, mert nem azt kapják a pénzükért, amit jogosnak gondolnak. Külföldön az általuk befizetett havi 20-50 000 forintért már olyan biztosítást vásárolhatnának maguknak és a családjuknak, ami gyorsan, korszerű ellátáshoz juttatja őket. Mivel pedig ezt az összeget tb járulékként már befizették a magyar államnak, nem biztos, hogy marad még szabadon elkölthető jövedelmük, hogy másodjára, magánúton vagy hálapénzért jobb egészségügyet vásároljanak maguknak. Ők a vesztesek vagy balekok.

1,7 millió aktív korú, köztük a mikrovállalkozók csaknem 1 milliós tömege legfeljebb a minimális díjat fizetve talán épp kifizeti a saját ellátását. A többi 3,6 millió felnőtt pedig nem fizet az egészségügyért. Ennek az összesen 5,3 millió embernek a jelenlegi ellátási színvonala azt mondhatjuk, hogy elég jó, mindenesetre ár-érték arányos. Akik pedig jobbat szeretnének, benyúlnak a zsebükbe, és fizetnek: az idősebbek hálapénzt, a fiatalabbak magánszolgáltatót. Ők a haszonélvezők vagy potyautasok.

3,2 millió új járulékfizető kerestetik

Könnyű belátni, hogy a felnőtt lakosság egyharmada nem tud a másik kétharmadnak is jól működő egészségügyet fenntartani, bár ezt ígérik nekik. A nyugdíjjárulékkal ellentétben az egészségügyben nincs semmilyen arányosság: a tb járulék nagyságától független az érte járó szolgáltatás. Minden magyar állampolgár, függetlenül attól, hogy nagy befizető, vagy kicsi, netán nem fizet semmit, ugyanazt az ellátást kapja.

Ugyanazt a magas szintű egészségügyi szolgáltatást, legalábbis papíron. És hogy az mit tartalmaz? Elméletileg mindent, amit az OEP finanszíroz, hiszen az alapcsomag nincs tételesen meghatározva. Így nincsenek rögzítve azok a plusz szolgáltatások sem, amelyekért fizetni kell. Ezért teljesen esetleges, ki mit kap. Akinek szerencséje (vagy pénze) van, 2 hét alatt, korszerű eljárásssal megműtik és 2-3 ágyas, fürdőszobás szobában, elfogadható körülmények közt gyógyul úgy, hogy még a gyógyszereket is a kórház adja.

Ha pedig sem pénze, sem szerencséje nincs, akkor éveket vár egy műtétre, majd egy 100 éves, soha fel nem újított kórházban, 8 ágyas kórteremből próbál kijutni a folyosó végi mosdóba, ahol nincs ülőke és WC papír, maga veszi a kötszert, az ápolónő pedig a gumikesztyűt.

A közlegelők tragédiája

A korlátozott javakhoz való korlátlan hozzáférés természetesen közgazdasági nonszensz, sehol a világon nem működik. A közgazdaságtanban ezt nevezik a közlegelők tragédiájának. Ez a tantörténet arról szól, hogy a mohó gazdák több marhát engednek rá a legelőre, mint amennyit az el tud tartani. Emiatt először elsatnyul a fű, majd tönkre is megy, és végül mindenki marhája éhen döglik. Ez történik most a magyar egészségügyben is.

A biztos véget csak a közjavakhoz való hozzáférés szabályozásával lehet elkerülni. De nem ez történik. A korlátlan hozzáférés jogát még a szabad orvosválasztás joga is kiegészíti. Ezt a luxust a magyaron kívül semmilyen más biztosítási rendszer nem ismeri és nem is tudja finanszírozni. Természetesen a magyar sem, ezt pótolja a hálapénz, az illegális „kiegészítő biztosítás”.

Ezt a helyzetet csak az alapcsomag tartalmának meghatározása tudja megváltoztatni. Meg kell határozni, hogy egy járulékfizetőnek hány szakorvosi vizsgálat és diagnosztika jár, mennyi időn belül van műtét, milyen technikával, milyen hotelszolgáltatás mellett, stb. Amíg ez nem történik meg, a béremelésen kívül nem érdemes és nem is szabad legálisan több pénzt betenni az egészségügybe, mert minden plusz pénz a jelenleg monopolhelyzetben lévő orvoselithez kerül.

Sokáig úgy tűnt, hogy minden ellentmondásossága ellenére mégis nagyon virulens a magyar egészségügy, hisz negyven éven át képes volt ugyanúgy működni. Viszont a sok apró, önmagában szinte láthatatlan változás mára válsággá állt össze. Emiatt egyre több szereplő vonul ki az egészségügyből.

A folyamatot a járulékfizetők kezdték meg a 90-es években. Ekkor több mint 1 millió ember eltűnt a munkaerőpiacról és ezzel a befizetők közül. Ezután még másik 1 millió kivonult a szürkegazdaságba, minimális járulékot fizetve. E 2 millió ember befizetésének a hiánya azért számolta fel az egészségügy fenntartható finanszírozását, mivel a pénzhiányt nem követte a szolgáltatási csomag szűkítése.

Az eredménye az ellátás leromlása lett, az addig is létező hálapénz pedig általánosan bevett gyakorlattá vált. Ma már nem is hálapénzről, hanem védelmi pénzről beszélhetünk. A hálapénz egyenlőtlen eloszlása miatt az orvosok nagyon megosztottak, így nem tudnak egységes nyomásgyakorlóként fellépni a források bővítésért. A legbefolyásosabb orvoselitnek nagyon is kifizetődő a jelenlegi rendszer. Közös fellépés helyett marad az egyéni kiútkeresés, évek óta egyre több és egyre fiatalabb orvos, illetve nővér hagyja el a magyar egészségügyet.

Ezért az ellátás még tovább romlik, és ez végül a tehetősebb pácienseket is arra ösztönzi, hogy elhagyják az állami egészségügyet. Ők inkább veszni hagyják a befizetett tb járulékaikat, és magánszolgáltatót keresnek. Az orvosok, nővérek, illetve a középosztálybeli fiatalabb betegek kivonulása miatt pár év alatt elfogyott az egészségügyből a változáshoz szükséges kritikus tömeg.

Teljeskörú egészségbiztosítást a köz- és magánellátás finanszírozására

Ennek megfordításához az érdekvédők szerint 600 milliárd forintot kell azonnal betenni az egészségügybe. Természetesen szükség van béremelésként egy egyszeri, jelzésértékű nagyobb összegre. Ahhoz azonban, hogy jövőre és az azt követő évben is ennyivel több pénz legyen a gyógyításra, sokkal többre van szükség. Át kell alakítani a finanszírozási rendszert. Nemcsak azt, ahogy a benne lévő pénzt elosztják, hanem azt is, ahogy beszedik.

Az egészségügyet mindenhol a világon köz és magánforrásból közösen finanszírozzák. A fejlett országokban a magánforrások aránya 27 százalék, nálunk viszont 38 százalék, ami a rossz közellátás eredménye. A közellátás 1000 milliárd forintja mellett ugyanis a háztartások még további 300 milliárd forintot költenek el gyógyításra (a többi gyógyszerre megy). Ebből 80 milliárd forintot költenek el az emberek nagyobb magánklinikákon számla ellenében, és 220 milliárd forint ( a közkiadások ötöde!!) fekete jövedelem: 70 milliárd forint a hálapénz, és 150 milliárd forintot hagynak számla nélkül kisebb lakásrendelőkben.

Ez a zavaros és átláthatatlan jövedelemtranszfer a pár ezer „orvosbárót” roppant gazdaggá teszi, míg a szakorvosok 300 óra munkával épp megkeresik az értelmiségi élethez szükséges bért. A fiatal orvosoknak marad az állami fizetés vagy a kivándorlás.

Az érdekvédők által kért bérek kifizetésére (nettó 300-700 000 Ft) akkor lesz fedezet, ha a ma gyógyításra költött 1300 milliárd forintot másképpen szedik be és másképpen is osztják el. Ez a „másképpen” elkerülhetetlen. Ennek híján az orvos és nővér elvándorlás megállíthatatlan lesz, hiszen a legpiacképesebb szakma a világon az övék.

Az öregedő nyugati társadalmaknak egyre több orvosra van és lesz még inkább szükségük. Ezért úgy szervezik meg az egészségügyüket, hogy jól megfizethessék őket. Ezt az elszívó hatást Magyarország nem tudja a határainál megállítani, így nem teheti meg, hogy nem vesz róla tudomást.

A jelenlegi diszkriminatív és igazságtalan tb fizetés + hálapénz rendszer helyett egy olyan teljes körű egészségbiztosításra van szükség, ami a köz- és a magánellátást együtt finanszírozza. Ez a széles orvostársadalom számára felemelkedést, a betegeknek pedig választási lehetőséget kínál. Ezt tartaná 1,5 millió aktív korú felnőtt méltányosnak egy tavalyi kutatás szerint, amelyet a Szinapszis Kft. végzett.

A teljes körű egészségbiztosítás magában foglalja a közellátás keretében igénybe vehető, jól definiált alapcsomag kötelezően fizetett díját és a kiegészítő szolgáltatásokra használható, opcionális magánbiztosítást is. Amit mindenki ott használhat fel, ahol akar. Természetesen a jól működő állami rendelőkben vagy kórházakban is, a beteg által választott orvosnál. Aki így legálisan, viszont adózott jövedelemként kereshet a jelenleginél lényegesen többet. Talán még annál is többet, mint amennyiért most az érdekvédők küzdenek.

Jól jár a kórház is, mert ebből a pluszból neki is több jut, amiből megfizetheti az ápolókat és megveheti a fertőtlenítő szereket. Ezért minden kórház igyekszik jó orvosokat találni, akikhez visszajárnak a betegek. A rossz rendelők és kórházak pedig elvéreznek, így javul az ellátás színvonala, amivel a biztosított betegek járnak jobban. A magánklinikákon természetesen az árak magasabbak, mint az állami ellátásban, de csak annyira, amennyire a biztosítók hajlandóak leszerződni velük.

De aki ezt igényli, majd nyilván magasabb összegű biztosítást köt. Ez a finanszírozási rendszer nem feltétlenül kerülne többe a jelenlegi 1300 milliárd forintot kitevő teljes egészségügyi költésnél, viszont szinte mindenki jobban járna vele. Csak azok nem, akik eddig számla nélkül kerestek évi 50-100 millió forintot. Nekik ezentúl adózniuk kellene.

Amennyiben a finanszírozás átalakítása elmarad, akkor lassan befejeződik az a változás, amitől pedig mindenki tart. Ma már egyre kézzelfoghatóbb az, hogy a szegények és a gazdagok két külön egészségügyi rendszerbe járnak, egymástól elkülönülve. A hálapénzes vagy magánbetegek megveszik maguknak az egészségügyi ellátást, a szegények pedig kiszorulnak belőle.

A szerző egy magánegészségügyi intézmény vezetője. A cikkben leírtak a magánvéleményét tükrözik. A cikksorozat első részét itt olvashatja.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)