Aggódhatunk a nyugdíjunk miatt

nyugdijasoraindex
76 hozzászólás

Hogy kinek mennyi nyugdíj számít vállalhatónak vagy elégségesnek, magánügy. A legtöbbet hallott szakértői vélemény szerint az állami nyugdíj mellett minimum 20-40 millió forintnyi megtakarításra lehet szükségünk ahhoz, hogy a nyugdíjba vonulást követően is a korábbi életszínvonalunknak megfelelő szinten tudjunk élni.

A szakemberek szerint ehhez elengedhetetlen, hogy havonta minimum 15-20 000 forintot, hozzávetőlegesen a nettó átlagfizetés 10-15 százalékát tegyünk félre éves 4-5 százalékos nominális hozamot feltételezve. Bármennyire is képtelenül hangzik, de bizonyos szempontból még ez az összeg is kevés.

Ha ugyanis azt vesszük alapul, hogy jelenleg az átlagnyugdíj – amit most az egyszerűség kedvéért kezdő nyugdíjként értelmezünk – a nettó átlagkereset 64 százalékát teszi ki, és úgy számolunk, hogy ez az arány 40 év múlva akár le is feleződhet, tekintve, hogy fokozatosan romlik a gazdasági függőségi ráta, miközben a bérek is várhatóan kétszer gyorsabban fognak nőni, mint a jó esetben csupán reálértéken tartott nyugdíjak, a szakemberek által javallott összeg minimum kétszeresét, azaz a havi nettó kereset legalább 20-30 százalékát volna tanácsos félreraknia az állami adókedvezmények jóváírását is figyelembe véve annak, aki a mostani bér/nyugdíj arányt tartani szeretné a nyugállományba vonulása időpontjáig, sőt, az utána következő 25 évben is.

Így már tagadhatatlanul sok pénzt lehetne megtakarítani a nyugdíjkor előtt, de az átlagkeresettel rendelkezők számára ez nyilván aligha megvalósítható. Nekik leginkább csak az állami nyugdíj ígérete marad, csakhogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer hosszú távú kilátásai mai szemmel nézve kétségbeejtőek, főleg a mai huszonévesek szemszögéből.

Nincs miből

Aktív keresőként rengetegen szembesülnek azzal, hogy megfeszítve sem tudnak kijönni a fizetésükből. Nyugdíjasként még többen panaszkodnak mindennapos megélhetési gondjaik miatt. Az állami nyugdíj sokuk esetében nem elegendő ahhoz, hogy olyan minőségű életet éljenek, amelyet talán a nyugdíjba vonulásuk előtt elképzeltek. Ráadásul a statisztikák egyre komorabb képet festenek.

Döbbenetesen sokan tapasztalják meg napról-napra a megfosztottság, a nélkülözés különböző formáit, és rettegnek a társadalmi kirekesztettségtől. A szegénységben, kirekesztettségben élők vagy annak határán billegők aránya ma 30 százalék feletti a népességen belül Magyarországon. Száz szegénységben élő személy közül 34 gyermek vagy fiatalkorú, 13 pedig nyugdíjas. A többi elvileg munkaképes.

A felmérések szerint a lakosság csaknem 60 százalékának nincs félre tett pénze, kétharmaduk a megélhetéssel kapcsolatos kiadásainak előteremtését aggasztónak találja. A mélyszegénységben, a társadalmi kirekesztés kockázatával élőknek természetesen nem róható fel az időskori öngondoskodásra való felkészüléssel szembeni közömbösség, az anyagi biztonságra való törekvés hiánya. Sajnálatos viszont az a tény, hogy a jövedelmükből elvileg megtakarítani képesek közül mennyire kevés a jövőbeni anyagi biztonságukról időben gondoskodni szándékozók aránya (mindössze 15 százalék), noha többségük alapvetően borúlátó nyugdíjas éveik tekintetében.

Megcsappant az érdeklődés

Ugyanezen felmérésekből kiderül, hogy a megkérdezettek mintegy 80 százaléka a mostaninál jelentősen rosszabb életkörülményekre (nem ritkán 30 százalékos életminőség romlásra) számít nyugdíjba vonulását követően. Igaz árnyalja a képet, hogy a fogyasztási szokások időskorra átalakulnak, de az életszínvonal visszaesésének várható mértéke sokaknál még így is riasztó. A kilátások ellenére sokan még így sem takarékoskodnak és nem is tervezik, hogy félreraknak pénzt a nyugdíjas éveikre.

Mindez nem jelenti azt, hogy a magyarok jelentős részét ne foglalkoztatná a nyugdíjas éveikben való megélhetés kérdése, hovatovább a kimutatások szerint csupán 35 százalékuk gondolja úgy, hogy a nyugdíj biztosítása kizárólag az állam kötelessége. Szerencsére tehát többségben vannak, akik úgy látják, hogy ez egy közös feladat, ám ez nem feltétlen mutatkozik meg konkrét cselekvésben a részükről.

A kezdeti felbuzdulást követően a nyugdíjcélú megtakarítást szolgáló termékek iránti érdeklődés látványosan megcsappant. Sokaknál ebben szerepet játszott a 2008-as válságot követő élethelyzetbeli változás, a devizahitelek előtörlesztési lehetősége, valamint az egykori magánnyugdíj-pénztári rendszer bedarálása is.

A mai fiatalok, akiket a jövőben leginkább érintenek majd a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának problémái, láthatóan nem tolonganak azért, hogy nyugdíjcélú megtakarítással bírjanak. Az élethelyzetükből fakadóan erre amúgy is szerények a lehetőségeik, főleg úgy, hogy sokuk számára még a napi megélhetés is drámaian nehéz. Aki ma nyugdíj előtakarékossági termékekbe (NYESZ, nyugdíjbiztosítás, önkéntes nyugdíjpénztár) fekteti pénzét, jellemzően 45 év körüli. Akik rászánják magukat valamilyen előtakarékosságra a nyugdíjas éveikre, többnyire azok, akik már rendelkeznek más típusú megtakarítással.

Hiába a termékekhez kapcsolódó állami támogatás 20 százalékos adójóváírás formájában, a megtakarítók köre alig és csak lassan bővül. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a piacon elérhető előtakarékossági termékek közül egyik sem feleltethető meg egy az egyben a nyugdíjjal, mivel azok nem a megtakarítók haláláig garantálnak azonos összegű rendszeres járadékot, csupán egy előre meghatározott időszakra (például 20 évig). A helyzetet tovább rontja, hogy pechünkre a szakemberek általában még alul is becsülik a jövőben várható élettartamot, és a sokat emlegetett reálhozam sem garantált a nyugdíjcélú megtakarításon.

Mi lesz az állami nyugdíjjal?

Ma még az állami nyugdíjkassza egyensúlyban van, de rejtély, hogy a későbbiekben ténylegesen hogyan alakul majd az egyenlege. Az állami nyugdíjrendszer fenntarthatósága ugyanis számos, ma még bizonytalan tényezőn múlik. Többek között az aktívak/nyugdíjasok jövőbeli arányán, a tényleges majdani nyugdíjkorhatáron, a nyugdíjba lépéstől számított élethosszon, az induló nyugdíjon és a jövőbeli nyugdíjemelések mértékén.

A képlet tulajdonképpen leegyszerűsítve az, hogy miképpen viszonyul majd a jövőben egymáshoz a nyugdíjemelések (csökkentések) mértéke, illetve az aktívak/nyugdíjasok várható aránya. E tekintetben a kilátások eléggé csüggesztőek. A magyar lakosság kor szerinti megoszlása (az ú.n. korfa) aggasztó tendenciát mutat. Egy magyar párnak átlagban 1,3 gyermeke születik, miközben 2,2 gyermeket kellene szülnie a nőknek. A demográfiai trendek azt mutatják, hogy legalább 25 évig tovább fog romlani az aktív dolgozók (ma 56 százaléka a munkaképes lakosságnak) és nyugdíjasok egymáshoz viszonyított aránya, miközben az aktívakat érintő kivándorlás a helyzetet tovább súlyosbítja. A következő évtizedekben évente átlagosan több mint 30 ezer fővel lesznek többen a nyugdíjba menők, mint a munkaképessé válók.

Külön probléma, hogy a magángazdaságban dolgozók fele minimálbéren van bejelentve. Ez ma egy járulékfizetési/költségvetési probléma (komoly ellenérdekeltség van a járadékfizetésben), későbbiekben viszont széleskörű szociális és népegészségügyi problémává terebélyesedhet. Az aktív korú népesség munkapiaci aktivitásának lanyhulása előrevetíti a gazdasági függőségi ráta nagyfokú romlását. Egyes számítások szerint 2050-re így egy aktív dolgozóra kettőnél több nyugdíjas juthat majd.

Az államnak és az aktív dolgozóknak nem egyszerűen egyre több nyugdíjast kell majd eltartaniuk, de számítani kell arra is, hogy az évek múlásával a várható élettartam nő, azaz akik nyugdíjra jogosultak, egyre hosszabb ideig élhetnek majd. Minden más változatlansága esetén ez fele nyugdíjat jelenthet a mai állapotokhoz képest, de még a legjobb esetben is akár negyedével zuhanhat a nyugdíj. 

Mindezek alapján erősen kétséges, hogy az egy lábon álló (állami) nyugdíjrendszer egyenlege egyensúlyban tud-e maradni 20 év múlva. Az MNB tavaly augusztusban e témában megjelent tanulmánya amúgy érdekes megállapításra jut a 2011-től lépésekben végrehajtott „nyugdíjreform” hosszú távú eredményességét illetően. A jegybank elemzői szerint a „reformintézkedésektől” függetlenül a nyugdíjkassza deficitje – a kezdeti javulást vagy helyesebben szólva nem romlást követően – 2035-től kezdve fokozatosan a reformok előtt becsült értékekhez hasonló szintre, a bruttó hazai össztermék (GDP) 4-4,5 százalékára emelkedhet főképp demográfiai okok, de részben a magánnyugdíj-pénztári rendszer megszüntetése miatt is.

Nem kérdés ezek után, hogy a rendszer egyensúlyi állapotának fenntartásához vagy az aktív dolgozóknak kell majd mélyebben a zsebükbe nyúlni, vagy az államnak kell máshonnan átcsoportosítania forrásokat, de az is lehet, hogy majd egyszerűen lenyesik a nyugdíjakat, továbbemelik a nyugdíjkorhatárt, vagy csak szimplán az államháztartási deficit ugrik meg a GDP legkevesebb három százalékával (ami viszont aligha valószínű). A kormány jelenleg a GDP 10 százalékát szánja nyugdíjkiadásra, amiből az öregségi nyugdíj valamivel több, mint 80 százalékot képvisel.

Mivel az aktív munkavállalókat sem lehet a végtelenségig terhelni, egyre valószínűbb kimenetel, hogy egyszer a nyugdíj fog csökkenni mind reál, mind nominális értelemben. Igencsak beszédes az egyik hazai biztosító megbízásából készített friss felmérés, amelyből kiderül, hogy a 40 év alattiak háromnegyede szerint a nyugdíjrendszer így is úgy is össze fog roppanni, a 40-esek 70 százaléka számít erre, míg az 50-es korosztály kevésbé borúlátó, „csupán” 40 százalékuk vár összeomlást.

Jól jönne a bizalom is

A világon egyébként több követendő példa van működőképes nyugdíjrendszerre. Az ötletelés idehaza is gőzerővel folyik arról, miképpen lehetne egy fenntartható nyugdíjrendszert megalkotni. Létezik olyan ötlet, amely szerint ismét kötelezővé kellene tenni a nyugdíjcélú megtakarításokat. Illetőleg maga az ölet tulajdonképpen arról szól, hogy talán jobban működne egy kötelező befizetésen alapuló rendszer, ha az embereknek írásban kellene lemondaniuk arról a lehetőségről, hogy keresetük egy részét a nyugdíjra félretegyék. Egy efféle rendszer iránt megnyilvánuló állampolgári bizalom viszont könnyen törékennyé válhat azok után, hogy a kötelező nyugdíjpénztári vagyont egyszer már „államosították”.

Bár az nézőpont és pártállás kérdése, hogy ki mit gondol a magánnyugdíj-pénztári pillér „szükséges és elodázhatatlan” átalakításáról (vagy inkább kidöntéséről), az nem kérdés, hogy a rendszeren ejtett csorbát valahogy ki kell köszörülni. Persze a kormánynak van is mit tennie azok után, hogy magára húzta milliók nyugellátásának a terhét, és tömegekben hintette el az élethosszig tartó jótékony állami gondoskodás és törődés reményét, amire megint csak azt lehet mondani, hogy amit főztek, egyék is meg! Csakhogy a szűkös (nyugdíj)kondérból rengetegen akarnak majd enni, és ez nyilvánvalóan a mindenkori kormányt is aggasztja. 

Azt nem lehet állítani, hogy a jelenlegi vezetésben ne munkálkodna jobbító szándék. Érzékelhető a kormányzat törekvése, hogy a munkaképes lakosság minél nagyobb hányada terelődjön a munkaerőpiacra, és ezzel az aktivitási ráta nemzetgazdasági szinten emelkedjen (lsd. közmunka vagy a munkahelyteremtő külföldi tőkeberuházások támogatása). Történtek lépések az alacsony jövedelműek helyzetének javítása érdekében is. A minimálbér és a garantált bérminimum például jelentősen nő az idei évtől fogva. Az elmúlt években számos olyan kormányzati intézkedés született, amelyek a nyugdíjba vonulás, illetve a rokkantnyugdíjassá nyilvánítás feltételeinek szigorítását célozták.

Megszűnt a korhatár előtti nyugdíjba vonulási lehetőség, 2022-ig fokozatosan mindkét nem esetében emelkedik a nyugdíjkorhatár 62-ről 65 évre. Emellett az állam közvetett módon is igyekszik serkenteni a nyugdíjcélú megtakarításokat, valamint megfordítani a kedvezőtlen demográfiai trendet. Adókedvezményekkel támogatja a nyugdíjcélú előtakarékosság több formáját, bevezette a gyermekvállalást ösztönző csokot, a nagycsaládosoknak járó kedvezmények körét és mértékét bővítette.

A cégek cafetéria-programja ugyancsak tartalmaz olyan elemeket, amelyek lehetőséget adnak előtakarékosságra (pl. az önkéntes nyugdíjpénztárakba való befizetés révén, bár adózási szempontból a cégeknek és a munkavállalóknak is kedvezőbb megtakarítási forma a kockázati életbiztosítás vagy az úgynevezett whole-life típusú unit-linked biztosítások). 

A nyugdíjhelyzet tehát nem tűnik menthetetlenül reménytelennek, de az egyén öngondoskodási felelőssége így is óriási. Az ember idős fejjel is méltósággal, a kirekesztettség kockázatától mentesen akar élni, nem pedig száműzötten tengődni, megalkudni, nyomorogni. Erről a magától értetődő igényről meggondolatlanul lemondani szamárság.