Brit választások: nothing special

K EPA20170608050

Egy politikai krízis kellős közepén megtartott előrehozott választás másnapján egy illedelmes, semmitmondó kommentárt úgy célszerű kezdeni, hogy például: “a tegnapi választás tétje az volt, hogy…”, és ezután kell következnie egy jókora igazságnak – velő és tömörség minden előtt.

Nem megoldhatatlan a feladat, de a tegnapi brit parlamenti választás ilyetén kommentálása azért alighanem feladja a leckét legrutinosabb tartalomgyártó szakiparosnak is. Ennyire érdemi tét nélküli, unalmas, céltalan előrehozott választást tényleg csak olyan országban lehet tartani, ahol évszázadok óta tökéletesítik a parlamentarizmus demokratikus fundamentumait.

Erre kár is lenne szót vesztegetni, ráadásul az előrehozott választás önmagában is egy szép brit hagyomány, amely láthatóan sokkal erősebb, mint az ennek véget vetni hivatott, 2015-től hatályos törvény, a Fixed-term Parliaments Act.

Azért érdemes mégis taglalni ennek a választásnak a kongó tétnélküliségét, mert a brit politikai elit jobb lehetőség híján úgy tesz, mintha a választásnak lenne bármi köze a brexitből származó problémahalmaz kezeléséhez. A megfigyelők, piaci kommentátorok jó része mechanikusan, köztük a londoniak többsége pedig egyenesen szemellenzősen átvette ezt a legendát.

Ennek lényege az, hogy a brit kormány tárgyalási pozícióját alapvetően határozza meg az, hogy milyen erejű, és mennyire friss felhatalmazással bír a választók részéről, illetve mekkora többsége van a parlamentben.

A legenda erejét az adja, hogy hirdetőinek többsége mélyen hisz benne. Hinnie kell, mert a hit világán kívüli

politikai realitás annyira riasztó és kilátástalan, hogy azzal egy társadalom nem lehet képes egyik évről a másikra szembenézni.

A realitás ugyanis az, hogy a brexit kapcsán nincs semmiféle valóságos tárgyalási pozíció. Nincs tárgyalási helyzet. Nincsenek alapvető jelentőségű nyitott, vagy megnyitható kérdések. Egyértelmű, világos kényszerpálya van, az Unión kívülre vezető vesszőfutás lényegtelen részleteiről lehet beszélgetni az európai döntési központokkal, jobbára megalázó helyzetekben, végigjátszva az önsorsrontó, szerencsétlen vesztes szerepét. A kiválás mellett egy pillanatra létrejött vékony többség egy éve olyan útra lökte Nagy-Britanniát, amelyen nincsenek elágazási pontok, és amelyen már késő fékezni.

A legnagyobb, és ennek megfelelően mindenki számára nyilvánvaló veszteség az egységes európai piachoz való akadálymentes hozzáférés elvesztése lesz, ez drasztikusan vissza fogja vetni a brit gazdaság hosszú távú növekedési potenciálját. Nem csoda, ha a Theresa May által vezetett “válságkabinet” mindent megtett, hogy ezt a tételt kihúzhassa a veszteséglistáról. Tavaly ősszel az irányukat tekintve a brit diplomácia dicsőséges időszakait idéző, de most reménytelen és szánnivaló próbálkozások, amelyek a tagállamok megosztását, különalkuk, titkos kétoldalú tárgyalások elindítását célozták, teljes kudarcba fulladtak.

Ezekkel a kísérletekkel egyidejűleg az EU éppen rendezte a sorait, szokatlanul hatékonyan és gyorsan kialakította azt az egységes álláspontot, amely szerint a négy szabadság oszthatatlan, a tőke, az áruk, a szolgáltatások, és a munkaerő szabad áramlása elválaszthatatlanok egymástól.

Aki akadálymentes hozzáférést akar az egységes európai piachoz, annak el kell fogadnia a többit is. Ki nem mondva, de világossá vált az a tökéletesen érthető európai politikai szándék is, mely szerint a kilépést választó országnak látványosan és egyértelműen rosszul kell járnia – abból a türelmes és nagyvonalú megközelítésből, amit Angela Merkel kért partnereitől a britek számára a brexit népszavazást követő napokban, semmi sem valósult meg, az ennek éppen az ellenkezőjét jelentő kemény összezárás élén pedig természetesen maga a német kancellár menetel.

Az idei év első hónapjaiban az EU létrehozta a kilépés technikai kereteit, kijelölte a folyamat menedzselésének felelőseit, a döntési központokban elvégeztetett a gyászmunka, Nagy-Britanniát elengedték. A Trumppal való közvetítésre önként jelentkező brit miniszterelnök felajánlkozását lényegében kinevették. A Nagy-Britannia adóparadicsommá alakításának lehetőségét megfogalmazó zsarolási kísérletet egy vállrándítással intézték el, az egyre frusztráltabb brit kormány azon komolytalan fenyegetőzését pedig, amely a biztonságpolitikai és titkosszolgálati együttműködés fellazításával próbálta valamiféle nyomás alá helyezni a többi tagállamot, azok válaszra is alig méltatva lerázták magukról.

Ezután rukkolt ki Theresa May az előrehozott választás tervével, amelynek a lehetőségét egyébiránt számtalanszor egyértelműen kizárta nyilvánosan rövid válságkormányzása alatt. A választás indoka, a kormány felhatalmazásának megerősítése, megújítása ugyan nincs, nem lehet semmiféle hatással egy nem létező tárgyalási pozícióra, egy gyakorlati haszna azonban valóban lehet. Ha nem 2020-ban, hanem 2022-ben jár le a brit kormány mandátuma, akkor esetleg élni tud a csodával, feltéve, ha csoda történik 2019-ig, a kilépési folyamat alapesetben érvényes határidejéig, amely egyébiránt szinte egybeesik az Európai Bizottság és az Európai Parlament mandátumának lejártával.

Az egységes európai piachoz való akadálymentes hozzáférés elvesztésének elkerüléséhez valóban csodára lenne szükség,

de nem az EU döntési központjaiban, hanem a brit választók vélekedésében kellene ennek megmutatkoznia. Márpedig az egyelőre nem változik, szinte százalékpontra pontosan annyian tartják továbbra is helyesnek a kiválást, mint amennyien ezt inkább visszafordítanák. Az utóbbiak sok év alatti esetleges döntő többségbe kerülése az egyetlen olyan csoda, amely esetleg utólag bölcs lépésként igazolhatja a tegnapi előrehozott választás ötletét, amely az elkerülhetetlen halogatásának fájdalmát elegyíti a csodavárás keserűségével.

Ha a brexit-népszavazás nem sorvad el, mint politikai tény, ha nem alakul ki döntő, meghatározó többség a következő két évben a folyamat leállítása mellett, akkor az előrehozott választás semmit nem segít a brexit katasztrófa kilátásain, minden ezzel kapcsolatos remény és piaci várakozás alaptalan.

A cikk előzménye a Concorde Iránytű című lapjában jelent meg.