Ne vásárolj hazait!

A globalizáció nyertesei és vesztesei

010 4O5A3757
106 hozzászólás

Sokan felszisszennek a cím miatt: de hiszen a magyar barack finom, szemben a vacak olasszal! Ez alól az érvelés alól gyorsan szeretném kirántani a szőnyeget, mielőtt többen felháborodottan abbahagynák az olvasást. Ha finom magyar és vízízű olasz barackot hasonlítunk össze, akkor nem a magyar és az olasz barack között megy a verseny. Hanem a finom és a nem finom barack közt, bárhol is termett. A cikkem mondanivalója pedig éppen ez lenne:

ne a gyártás helye, hanem az ár-érték arány döntsön a vásárlásról.

Maradjunk még egy kicsit a gyümölcsöknél, azután ígérem, elrugaszkodunk a kertészkedéstől. Felidézném rövid beszélgetésemet egy zöldségessel június legelején az egyik fővárosi piacon:

– Üdvözlöm! Mondja, ez a dinnye már finom?

– Persze, ez nem olyan, mint a százforintos magyar dinnye.

– Úgy érti, hogy még nem olyan édes?

– Nem, ez finomabb. Ez görög görögdinnye. Sajnos a magyarok már évek óta rosszak.

Furcsálltam, hogy a saját üzletét rontja (hiszen pár hónap múlva már ő sem mer majd nem magyar görögdinnyét árulni), de úgy tűnt, tudja, miről beszél, és a mintájának elemszáma, amire ezt a hipotézist felállította, is elég nagy kell hogy legyen.

Rögtön le is vontam azt a – bevallom, lehet, hogy elhamarkodott  következtetést: ha a „vásárolj magyar dinnyét!” megszünteti a külföldi konkurenciát egy olyan terméknél, ahol semmi más „márka” nincs, mint a származási ország, akkor bizony az gyors minőségromlást eredményezhet. Hiszen itt úgyis ezt kell ennie a vevőnek,

a jobb minőségűt meg visszük külföldre, ott még kell versenyezni.

Itthon marad a pénz

A másik, egy kicsit szofisztikáltabb érv a hazai vásárlása mellett valami olyasmi, hogy akkor a pénz „itthon marad”. Egy magyar cégtulajdonos Magyarországon adózik, a magyar cég alkalmazottjai nagyobb eséllyel költik el itt a pénzt, szóval valamilyen úton-módon visszacsoroghat hozzám az az összeg.

Amit ez a gondolatmenet figyelmen kívül hagy, az az, hogy nem a pénz a jólétünk forrása, az csak egy csereeszköz, ami megkönnyíti a valós erőforrások áramlását. Elég abba belegondolni, hogy vajon az erőforrások olcsóbb beszerzésének képessége biztos, hogy hátráltatja a gazdaságunkat?

Jól szemlélteti a problémát, ha továbbgondoljuk a folyamatot. Ha az, hogy a pénzt az országban „tartjuk”, gazdaságilag kifizetődő, akkor még kifizetődőbb lenne, ha a városomban, az utcámban vagy a családomban tartanám (és tartaná mindenki) azt a pénzt, magyarul mindenki magának termelne mindent. Gyorsan visszajutottunk az önellátó gazdaságba, ami – könnyű belátni – a szegénységhez vezető út. A magyar export a GDP közel 90 százalékát éri el.

Ha mindenki mindenhol hazait vásárolna, akkor mindenki mindenhol szegényebb lenne.

Pecabottal horgászva napi 10 óra alatt fogok annyi halat, amennyivel megetethetem a családom. Egyszer csak megjelenik a halászháló, aminek használatával 10 óra alatt az egész falut ellátom élelemmel, rengeteg emberi erőforrást szabadítva fel, ami így máshol hasznosulhat. Nem mindegy, hogy ennek a gazdasági fellendülésnek a forrása a Duna északi vagy déli partja? Sőt, nem mindegy, hogy mi halásszuk ki azt a halat, vagy megvesszük a Duna északi partján hálóval halászó embertől, ha az eredmény ugyanaz: az egész falu mással foglalkozhat a pecabotja helyett?

Nem protekcionizmus, öncsonkítás

A „vásárolj hazait” eszméje tehát egyben a globalizáció elleni küzdelem egyik formája, egyfajta protekcionizmus. Jó esetben csak a lelkiismeretre próbál hatni, rosszabb esetben ennél közvetlenebbül próbál célt érni. Mindenesetre, vámokhoz, kvótákhoz hasonlóan „drágábbá” teszi az importterméket. 

Protekcionizmus

Főnév, eredete a latin protectus, véd szó. Furcsa szó, mert ugyan rövid távon védheti a hazai termelőt, ugyanakkor biztos, hogy támadja a hazai fogyasztót. Ugyanis míg előbbi szereti, ha nincs piaci verseny (védve van tőle), a vevő már jellemzően nem örül neki, mert ő fizeti meg ennek árát.

Nem csak a keretes részben kifejtett hazai termelő és hazai fogyasztó szembenállásáról van szó. Amikor a határainkon kívülről származó innovációnak gátat szabunk azzal, hogy a hazai ipart nem kényszerítjük versenyre, akkor gyakorlatilag azt mondjuk:

Csökkentsük a gazdaságunk erőforrásainak számát!

A legfontosabb erőforrás hosszú távon az emberi kreativitás. A kőolaj csak egy ivóvízszennyező anyag volt egészen addig, amíg a világ ki nem találta, hogy Forma–1-et, legót és jaffaízű szörpöt is lehet belőle csinálni. Én jobban örülök, hogy Elon Musk vagy pár millió kínai egy kicsit nekem is dolgozik, mintha kizárólag a magyar elektromos autó gyártásra és cipőiparra kellene támaszkodnom.

A globalizációt tehát fel lehet úgy fogni, hogy a gazdaságunk kiterjesztése kereskedelem útján, ami nagyobb specializációs és méretgazdaságossági előnyökhöz juttat minket.

Azt sokkal kevésbé lehet felfogni, hogy az erről való lemondás miért vonzó.

A kereskedelem áldása

A nagyobb prosperitásnak alapvetően három útja van. Ami valójában kettő. Az első módszer: elvenni másét. Talán kicsit abszurdnak érezzük ezt most, hogy Európában kis túlzással 70 éve béke van, de ne felejtsük, hogy több ezer évig ez a módszer volt (ez egy optimista múlt idő) a legnépszerűbb útja a gazdagodásnak. Ezért álljunk meg itt néhány mondat erejéig!

Első ránézésre az, hogy én erőszakkal elveszem a szomszéd juhait, egy zéró összegű játéknak tűnik, hiszen én gyarapodom néhány juhval, amiket ő elveszít. Azonban ez nem igaz. A szomszéd ugyanis elkezd az ellenem való védekezésre erőforrásokat vesztegetni: amúgy szükségtelen kerítést épít, elrejti juhait, sőt, esetleg elveszíti a motivációját a juhtenyésztésre, ha azt látja, hogy csak nekem kaparja ki a gesztenyét.

Itt érdemes egy pillanatra azon is elgondolkozni, hogy vajon van-e különbség aközött, hogy a fizikai vagy katonai erőfölényemből származó, vagy a törvényhozó hatalmammal élek vissza, amikor más tulajdonának elvételéhez folyamodom. Gazdasági eredményét tekintve nem sok:

a jólét egyik legfontosabb záloga a tulajdonjog szentsége.

A prosperitás második útja az innováció, a harmadik pedig a kereskedelem, ami – mondjon bármit is Mr. Trump – mindkét fél számára előnyös, különben nem jönne létre. De – ahogy a halászhálós példa is mutatja – ez a kettő ugyanaz. Mindkettő az erőforrások hatékonyabb felhasználása, időnyerés. Az innováció, ha én találom meg ennek a módját, a kereskedelem, ha megtalálom azt, aki már megtalálta a módját. A végeredmény ugyanaz.

Pont az országhatár?

Az ember, vélhetően evolúciós okokból, szívesebben osztozik olyanokkal, akiket valamiért magához közelebb állónak gondol. A nyelv és az országhatár az oka annak, hogy a kaliforniaiak kevésbé háborognak azon, hogy Mississippi állam költségvetését támogatják, mint a németek azon, hogy a görög államét. A nemzetállamok és a nacionalizmus elég friss „találmányok”, igazán a XIX. században kaptak erőre a francia forradalom után. Abban az időben a haladást jelentette a társadalom számára, és persze mint a változásnak mindig, határozottan voltak ellenzői. Valami ilyesmit látunk most is.

A technológia, a kereskedelem fejlődése, a globalizáció lehetővé tette, hogy a munkamegosztást már ne csak országon belül képzelhessük el. Korábban úgy gondolkozott a magyar, hogy ha Szabolcsban érdemes almát termeszteni, akkor nem küzdünk vele Újpesten. Ez kibővült: ha Andalúziában érdemes epret termeszteni, akkor azt meg ott termesztjük. A kínai cipő most már nem a luxus non plus ultrája, hanem épp ellenkezőleg. Kiszélesedett a specializációs skála. A „mi” már nemcsak a Magyarország határain belül tartózkodókat jelenti, hanem az emberiséget, a világot. Nekem ezt nehéz negatív folyamatként látnom.

Kik a vesztesek?

Azonban ennek a kiterjesztett „mi”-nek vannak vesztesei.

A vesztesek egyik halmazát azok alkotják, akik állásaikat, iparágaikat veszítik el, amikor a szénbányászat vagy a cipőgyártás a világ egy ebből a szempontból hatékonyabb (olcsóbb, jobb ár-érték arányú) övezetébe került. Való igaz, a globalizációval nem nyer mindenki, mindenhol, minden időtávon.

Ennek politikai hatását látjuk, láttuk egyebek között a brexitben, Trumpban, Le Penben. Ezekkel a politikai hatásokkal muszáj foglalkozni, hiszen egy össztársadalmilag nyereséges vállalkozásról van szó, így nem a globalizáció feladása a jó megoldás. És mivel nyereséges, ezért megvan a fedezete annak, hogy ne legyen olyan éles ellentét a folyamat nyertesei és vesztesei között.

Miért a globalizációt utáljuk?

Sokan kutatják a témát és rendszerint megegyeznek abban, hogy az idők során elveszett állásoknak csak a 10-20 százaléka írható a globalizáció (hatékonyabb munkamegosztás) számlájára. A maradék 80-90 százalék pedig a technikai fejlődésére.

Miért mégis a globalizációt utálja az, aki utálja? Azért, mert az iPhone és számítógép ellen nagyon nehéz kampányolni.

Konflishajtók, patkolókovácsok (tíz)ezrei veszítették el állásukat, amikor a T-modellből 20 év alatt 15 millió darab került az utcákra a XX. század elején. Ennek ellenére visszatekintve nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy az autógyártás hibás lépés volt. Azonban „idegenek”, más nyelven beszélők, az országunk határain kívüliek ellen már nagyon sikeres választási kampányokat lehet folytatni, hiszen „elveszik a munkánkat”.

Ezzel el is értünk a „kiterjesztett mi” veszteseinek második csoportjához, azokhoz a politikusokhoz, döntéshozókhoz, akiknek hatalma a nemzetállamok létezéséből, azok minél élesebb elválasztásából fakad. Egy ország vezetője akkor is veszít a hatalmából, ha a feje fölött, szupranacionális szervezetekben születnek döntések (lásd EU) és akkor is, ha szűkebb körben, decentralizáltabban (lásd autonóm önkormányzatok vagy önálló döntésekre felhatalmazott iskolák). Nem csoda, ha olyan nehezen és főleg csak valamilyen válság kényszerítő hatására halad az EU integráció.

De nem csak a piszkos anyagiak

Azonban, hogy valami magasztosabbal fejezzem be, nem csak az anyagi prosperitást segíti a kereskedelem. Will Durrant, XX. századi író, történész és filozófus így fogalmazott: „A kereskedelmi útvonalak kereszteződésében eszmék találkoznak, az egymással harcoló szokások és hitek felőrlik egymást; a diverzitás konfliktust, összevetést és gondolatokat szül; a babonák kioltják egymást és kezdetét veszi az értelem.”

A cikk írója az Alapblog.hu rendszeres szerzője.