Húsz év múlva 3 gázvezeték sem lesz elég

Európa földgázellátottsága meglehetősen mostohának minősíthető. Az öreg kontinens a világ összfogyasztásának több mint 15 százalékát produkálja, amíg a rendelkezésére álló földgázvagyon csak a Föld készleteinek 2-4 százalékát teszi ki. 2008-ban az EU27-ek fogyasztása meghaladta az 500 milliárd köbmétert, aminek csupán 39 százaléka származott belső termelésből, és ez az arány a jövőben már csak romolhat. Az előrejelzések szerint az emelkedő fogyasztással párhuzamosan a határon belüli termelés csökkeni fog, így az importolló tovább nyílik.

Tobzódunk a vezetéktervekben

Oroszország sokáig a legfőbb szövetségese volt Európának az egyre növekvő igények kielégítésében, a sorozatosan felmerülő ukrán-orosz gázviták során azonban megtörtént az, amit - a rendszerváltás után, itthon - már nem sokan feltételeztek: elzárták a csapokat. A hirtelen jött krízis felerősítette azokat a hangokat, amelyek már régóta a túlzott orosz importfüggőségről harsogtak és így az alternatív beszerzési lehetőségek utáni keresés új lendületet kapott. A két érdekcsoport szinte háborút vív egymással, miközben a kölcsönös egymásrautaltságuk nehezen megkérdőjelezhető. Az Unió földgázigényének egynegyedét szerzi be Oroszországon keresztül, míg a Gazprom ugyancsak egynegyeddel szerepel az orosz költségvetés bevételi oldalán. Az egyik fél diverzifikáltabb beszállítói piac után epekedik, míg a másik igyekszik magát a 100 százalékosan megbízható piaci partnerként feltüntetni - így próbálván fenntartani a költségvetési egyensúlyt.

Egy működő földgázvezeték két alapvető kelléke a biztos forrás, ami ellátja azt a kapacitásának megfelelő gázzal, illetve a biztos felvevőpiac, ami hosszú távon képes és hajlandó megvenni a keresztülszállított gázt. Az Unió, a már tárgyalt okok miatt abszolút kimeríti a jó felvevő piac fogalmát, ezért nem csoda, hogy számos cég látott fantáziát abban, hogy akárhonnan is, de gázt szállítson Európába. Miközben a legtöbbet a Nabucco-Déli Áramlat "harcról" lehet hallani, addig - európai szinten is - több más versenytársa van az EU által támogatott és a Mol által is menedzselt Nabucconak.

A két oldal mostanra vezetéktervek garmadáját dolgozta ki. Az oroszok a színskálát járják körbe, míg az európaiak a latin szavak bűvöletében nevezik el a vezetékeiket. Pazar ellentétek, persze az sokkal érdekesebb, hogy a jövőben melyik oldal fog keresni a növekvő európai gázbizniszen.

Az orosz front

Az újkori gázháború korában, az oroszok 3 vezetékkel képviseltetik magukat: az egyik az Északi Áramlat, amely Németországot szeretné közvetlenül elérni a Balti-tengeren keresztül; a második a Kék Áramlat elnevezésű vezeték, amely közvetlenül Törökországba vezetne a Fekete-tengeren keresztül; a harmadik pedig a Déli Áramlat, amely a Balkánon keresztül, Ukrajna megkerülésével, érné el Kelet-Európát és Olaszországot.

Az Északi Áramlat

Az európai igények növekedése miatt, Oroszország már 1997-ben lépéseket tett annak érdekében, hogy új tranzitútvonalakat kialakítva megtartsa legnagyobb fogyasztóit. Ilyen fogyasztó volt Európa legnagyobb gazdasága, Németország is, amely biztos finanszírozási hátterével és folyamatosan növekvő energiaszükségletével már akkor is remek feltételeket biztosított egy új vezeték megépítéséhez. A megvalósíthatósági tanulmányok egy, a Balti-tengeren keresztülmenő vezeték tervét találták a legjobb megoldásnak és 2000-ben a projekt be is került az Európai Unió TEN-E (transz európai hálózatok) programjába. A történet itt öt évre megakadt, és a további munkálatok csak 2005-ben indultak meg, a részletes tervek kidolgozásával. Az Északi Áramlat megépítésére létrehozott Nord Stream AG mögött nem kisebb energetikai óriások sorakoznak a Gazprom mellett, mint az E.ON Ruhragas, a BASF/Wintershall - valamint a kisebb holland Gasunie.

A tenger alatti vezeték hossza közel 1 200 km hosszú lesz és várhatóan 2011-től 27,5 milliárd köbméter gázt szállít majd az orosz Vyborgból a németországi Greifswaldba. Egy évre rá éri majd el teljes kapacitását 55 milliárd köbméter/évvel. A fent említett szakaszon kívül még további földfelszíni vezetékeket is igényel a projekt, ami Oroszországban több mint 900 km, míg Németországban további 850 km vezeték építését teszi szükségessé. Az így létrehozott vezetékrendszer már képes lesz ellátni dán, holland, belga és francia vagy a későbbiekben akár a brit fogyasztókat is.

A beruházás költsége - a tenger alatti szakaszra értve - jelenleg 7,4 milliárdeurónál tart, de egyesek már 9 milliárd feletti összeget is prognosztizáltak. Habár az Európai bizottság teljes mellszélességgel áll ki a projekt mellett, a Nord Stream AG-nak még meg kell küzdenie a vezeték útján érintett államokkal. Több ország is a környezetre veszélyesnek találja az aktuális nyomvonalat, míg mások - mint például a lengyelek - az energiabiztonságukat és a tranzitdíjukat féltik.

Gerhard Schröder, aki kancellári székét váltotta fel a Nord Stream felügyelőbizottsági tagságára - nem kis megbotránkoztatást váltva ki ezzel a német közvéleményben - éppen a hetekben jelentette be, hogy már 22 milliárd köbméter/év gázt értékesítettek is a jövőbeli szállításokból. Ugyancsak az elmúlt hetekben került szóba a francia GdF Suez gáztársaság is az Északi Áramlat kapcsán, amikor bejelentette, hogy szívesen segédkezne az északi gázvezeték megépítésében. Amennyiben az összes engedélyt sikerül beszerezni az építkezéshez, az Északi Áramlat 2011-ben már működésnek is indulhat.

A Kék Áramlat

Szintén 1997-ben indult el a Kék Áramlat tervezése is, ekkor írták alá a vezeték megépítéséről szóló orosz-török kormányközi megállapodást. A vezetékre azért volt szükség, mert az Oroszországot Törökországgal összekötő hagyományos szállítási útvonalon rendre eltűntek kisebb-nagyobb mennyiségek, ezért az oroszok a direkt elérést biztosító, Fekete-tenger alatti gázvezeték megépítése mellett döntöttek. A projekthez csatlakozott a víz alatti vezeték építésében komoly tapasztalattal rendelkező olasz Eni energiavállalat is, így a Kék Áramlat 2005 végére el is készülhetett. A kezdeti gázár-vitát követően a szállítás 2006-ban meg is indulhatott és egy évre rá már 9,5 milliárd köbméter gát folyt keresztül a vezetéken. A tervezett 16 milliárd köbméter/év szállítókapacitás 2010-re várják.

Energiapolitikusok szerint Oroszországnak a török szállítások biztosításán kívül volt egy hátsó szándéka is a Kék Áramlattal, így tudta csak megvetni a lábát ugyanis Európa és a Kaszpi-medence között, nyomást gyakorolva ezzel az Unió saját vezetéképítési szándékaira. Egyetlen már működő vezetékként a sorban (kakkuktojásként), ezért kerülhetett be a most tárgyalt vezetékek sorába. Annak idején szó volt a Kék Áramlat II. megépítéséről is, ami Törökországból szállította volna tovább a gázt Európába, de ezt az ötletet felváltotta a Déli Áramlat terve - szintén a célpiac direkt elérésének politikáját követve.

A Déli Áramlat

A Déli Áramlat megálmodását a jelenleg problémát okozó tranzitország(ok) megkerülése és a Nabucco projekt egyre nagyobb hírverése keltette életre. Az alapkoncepció megegyezik a Kék Áramlatnál megismertekkel, csak itt a bolgár partoknál tűnik elő a Fekete-tengert átszelő csőkígyó. A szárazföldre érő vezeték még Bulgáriában kétfelé ágazna és a szállított gáz egy része a görögök érintésével Dél-Olaszországba jutna, míg a másik rész Szerbián és Magyarországon keresztül jutna el az ausztriai Baumgarten gázközpontjába, valamint leágazásokon keresztül érintené még Bosznia-Hercegovinát és Horvátországot is. Amennyiben az osztrákok úgy döntenének, hogy nem szeretnék a Déli Áramlatot az országukban tudni, az alternatív nyomvonal Szlovénián keresztül menne Észak-Olaszországba. A legtöbb nemzettel - köztük a magyarokkal is - az oroszok már megkötötték a szükséges megállapodásokat, jelen pillanatban már csak Szlovénia és Ausztria vár ki a szerződések ellenjegyzésével.

A sokváltozós kimenetel miatt a vezeték költsége még nehezen becsülhető, egyesek 10 milliárd euró körüli összeget valószínűsítenek, míg az orosz sajtó már 19-24 milliárd eurós beruházást emleget. Mindkét összeg meglehetősen magas a mostani mezőnyben, ezért többen is kételkednek a projekt kivitelezhetőségében. Ennek ellenére a 2008 januárjában 100 ezer svájci frank törzstőkével bejegyzett South Stream AG-t tulajdonló olasz Eni és az orosz Gazprom - a Kék Áramlatnál már összeszokott páros - eltökéltnek látszik a projekt megvalósításában. A vezeték tervezett szállítókapacitása 63 milliárd köbméter/év.

Az EU tervei

Az Unión belül jelenleg három vezeték verseng egymással, amelyek közül mindhárom egyazon analógiára épül: a Kaszpi-tenger vidékéről beszerzett földgázt kell Európába eljutatni, így csökkentve az orosz import túlsúlyát az energiaszerkezetben. Ez gyakorlatilag a Déli Energiafolyosó néven emlegetett koncepció definíciója. A Nabucco melletti két "versenyző" kezdő és végpontja azonos, mindkettő Törökországot kötné össze Olaszországgal a görögök érintésével, csak az Adria még az albánokat is érintené. Az európai sereg, mint fair ellenfél, szintén 3 vezetékkel indul: az egyik az Adria elnevezésű, a célja Olaszország elérése a legrövidebb úton; a másik az IGI - Poseidon , amelynek célja az olasz és görög gázvezetékrendszerek közvetlen összekapacsolása; a harmadik pedig a Nabucco, amely Kelet-Európa gázellátását biztosítaná Törökországon keresztül.

Adria-gázvezeték

Az Adria a norvég StatoilHydro és svájci EGL csoport projektje. A koncepció szerint a lehető legrövidebb útón érnék el az olasz partokat, így a Tesszalonikiből induló vezeték az albánokat keresztezve jutna el a dél-olasz partokhoz. Az építendő vezeték teljes hossza 510 km - ebből 115 km menne az Adriai-tenger alatt - és kezdetben évi 10 milliárd köbméter gázt lenne képes szállítani. A vezeték a kapacitása a jövőben 20 milliárd köbméter/évre bővíthető.

A két építő cég közül a StatoilHydro részt vesz az azerbajdzsáni Shah Deniz gázmező kitermelésének első ütemében, az EGL pedig rendelkezik egy hosszú távú szerződéssel az iráni NIGEC állami gáztársasággal, ezzel papíron biztosítva az Adria szállítókapacitásának mintegy felét kitevő gázmennyiséget. Így jelenleg ez az egyetlen vezeték az európai mezőnyben, ami "biztos" forrásokra épülhet.

IGI-Poseidon (ITGI)

A vezeték célja, hogy a már létező török-görög vezetéken érkező gázt eljutassák Olaszországba is, valamint a térség energiabiztonságának javítása a két ország vezetékrendszereinek összekapcsolásával. Az így kiépülő Törökországot Olaszországgal összekötő vezetékre rákapcsolódna Bulgária is. A Poseidon névre keresztelt szakasz alatt kizárólag az Ion-tenger alatt átmenő részt kell érteni, ennek hossza 207 km, és várhatóan 0,5 milliárd euróba fog kerülni. A Poseidont a görög állami DEPA gázvállalat, valamint az olasz Edison közösen tervezi megépíteni. A szállítási kapacitást kezdetben 8 milliárd köbméter/évre tervezik, amit a két beruházó 25 évig meg is tarthat magának. A beruházók ezen felül vállalták, hogy 1 milliárd köbméter/év kapacitást transzparens módon, szabadpiaci feltételek mellett értékesítenek. A vezeték végleges áteresztőképessége a későbbiekben 12 milliárd köbméter/év lesz.

Nabucco

A Nabucco a törökországi Ezurumból indulna és Bulgárián, Románián valamint Magyarországon keresztül jutna el az ausztriai Baumgartenbe. A vezeték megépítése kiemelt fontossággal bír Kelet-Európa számára, mert míg a nyugati államok egy viszonylag diverzifikált beszállítói piaccal rendelkeznek, addig régiónk országai, majdhogynem csak a Fehéroroszországon és Ukrajnán érkező orosz gázra hagyatkozhatnak.

A költségek ennél a vezetéknél közel 8 milliárd eurónál tartanak, de az elmúlt évben lecsökkent nyersanyagárak miatt lehetséges, hogy a jövőben mód adódik a büdzsé karcsúsítására - a jelenleg ismert számok mellett körülbelül 2 mrd eurót biztosítana a projektben résztvevő hat cég. A finanszírozásba beszáll az Európai Beruházási Bank és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank is (ketten együtt 3 milliárd euróval), valamint az EU is biztosított már forrásokat az előkészületekhez. A fennmaradó, körülbelül 2 milliárdos részt bankhitelekből kívánja fedezni a török Botas, a bolgár BEH, a román Transgaz, a MOL, az osztrák OMV, és a német RWE által létrehozott projekttársaság. A Nabucco kapacitása meghaladná a 30 milliárd köbméter/évet és a tervek szerint 2014-től lenne képes kiszolgálni az európai fogyasztókat - igaz, ekkor még csak kisebb szállítóképességgel.

A Nabucco elindításhoz szükséges dokumentumok július 13-án születtek meg Ankarában az érintett államok kormányfőinek aláírásával, így a projekt - végre - következő fázisba léphet. Elsődleges feladat a konkrét tervek elkészítése, hogy környezeti hatástanulmányokat lehessen végezni, majd következhet a projekt finanszírozásnak részletes megtervezése. A tervezett vezetékekkel kapcsolatos legfontosabb adatokat az alábbi táblázat foglalja össze:

De honnan lesz gáz?

A három tervezett európai vezetéket összekötő forrásvidék, a Kaszpi-medence, a világ egyik legnagyobb földgázlelőhelye. A probléma csak annyi, hogy a terület meglehetősen közel van Oroszországhoz, így az ottani államok csak moderált hangvételben válaszolhatnak az európai megkeresésekre, pláne ha földgázról van szó. A lehetséges forrásvidékeket számba véve Azerbajdzsán a legközelebbi állam Európához, ezért nem is csoda, hogy mindhárom európai vezeték - előzetesen - ezt a területet célozta meg a jövőbeli szállítások biztosítására. A vezetékek az azeri Shah Deniz II. mezőből szerették volna elkezdeni a szállításokat, azonban az elmúlt hetekben a Gazprom olyan nyilatkozatot tett, hogy sikerült elővásárlási jogot szereznie a kérdéses mezőre. Ezt az állítás azonban az azeri olajvállalat (SOCAR) illetékesei cáfolták. Amennyiben még tényleg elérhető a kérdéses mező, az akkor sem lesz képes mindhárom európai vezetéket ellátni. A Shah Deniz II-től évi 16 milliárd köbméter gázt várnak.

Potenciális lehetőség lenne a türkmén gázvágyon megvásárlása is, azonban a Transz-Kaszpi gázvezeték hiányában ez a terület még nem érhető el, és a türkmének amúgy is túl aktívak a földgázuk eladása terén. A kínaiaknak évi 30 milliárd köbmétert, az oroszoknak pedig - az eddigi exportjukon felül - 70-80 milliárd öbméter/év gázt ígértek oda. Európa egy 10 milliárd köbméter gáz/évről szóló ígérettel áll a sorban olyan további államok mellett, mint India vagy Pakisztán.

A kazahok elérése szintén a Transz-Kaszpitól függ - egyébiránt Kína már építi is hozzájuk a vezetéket. A már tárgyalt politikai nyomás miatt, mindkét közép-ázsiai ország ódzkodik aláírni bármilyen jellegű szerződést is, gázpolitikájukat inkább a "ha szükséged van rá, vidd, ahogy tudod" jellemzi. A Kaszpi-tengeren átmenő vezetéket a saját piacaikat féltő Irán és Oroszország is támadja - környezetvédelmi aggályaikra hivatkozva.

Irán szintén szerepel a lehetséges jövőbeli szállítók listáján, azonban jelen politikai körülmények között onnan nehéz lesz gázt hozni, ráadásul a világ második legnagyobb földgázvagyonával rendelkező ország maga is importra szorul a rendkívül rossz technikai felszereltsége miatt. Szóba került még Egyiptom is, mint lehetséges gázellátó, ehhez azonban a mostani Arab Gázvezetéket kell Szíriából a török határig elhúzni.

A legbiztosabb pont az iraki Kurdisztán területe, de jelenleg ez sem mondható egy politikailag stabil vidéknek. Itt nem régiben az OMV és a MOL is beszállt a kitermelést előkészítő öböl menti országok cégeibe. A fejlesztendő Khor Mor és Chemchemal gázmezők - elviekben - képesek lennének a Nabucco kapacitásának közel felét ellátni.

Amennyiben megépül a Transz-Kaszpi, és/vagy Azerbajdzsán is tud majd szállítani az európai vezetékeknek, még mindig szembe kell nézni a jelenleg működő rendszerek kis áteresztőképességével. Növelni kell majd az Azerbajdzsánt Törökországgal összekötő Dél-kaukázusi gázvezeték kapacitását (jelenleg évi 7-9 milliárd köbméter/év). Amennyiben Törökországnak mindhárom európai vezetéket ki kell majd szolgálnia, akkor a meglévő rendszerek fejlesztésének költségei - csak Törökországban - elérhetik a 6 milliárd dollárt. A legutóbbi, májusban tartott és a témát tárgyaló EU-csúcson a közösség államai megegyeztek abban, hogy mielőbb létre kell hozni a Kaszpi Fejlesztési Társaságot (Caspian Development Corporation), amelynek feladata a nagybani gázvásárlás lenne a név által is sugallt térségben.

Törökország pozícióba kerül

A török nemzet már manapság is a nagyobb földgázéhségűek közé tartozik, ezért Ankara azt a politikát dolgozta ki, hogy a növekvő igények biztosítását, az országon keresztül szállított gáz megsápolásával fogja fedezni. Ez jelenleg 15 százalékot jelent, vagyis Törökország minden országán keresztül szállított mennyiségből 15 százalékot megtart(ana) magának. (Ankara egyébként többször is jelezte, hogy akár évi 8-9 milliárd köbméter gázt is szívesen vásárolna Bakutól az új mezők megnyitása után.)

A Poseidon vezetéknél a 15 százalékra már rá is bólintottak a befektetők, de a Nabucco projektben érdekeltek az egész vezeték megvalósíthatóságnak veszélyét látták a kért rész elvétele esetén. Pontosan e miatt váratott magára a Nabucco elindításához szükséges államközi megállapodás, mert az EU szakpolitikusai elfogadhatatlannak tartották, hogy a törökök ilyen magas árat kérjenek a gáz továbbításáért.

Törökország, mint az Energia Charta aláírója, vállalta, hogy semmilyen eszközzel sem gátolja a szénhidrogének szállítását és kereskedelmét, azonban a vádak szerint, a kért gázmennyiséggel pontosan ennek ellenkezőjét teszi. (Az egyezmény értelmében csak a beruházási és működési költséget, valamint "indokolt" mértékű profitot lehet felszámolni.)

A BOTAS állami gázvállalat a képen látható sorrendben határozta meg országa gázstratégiáját. Habár ez a sorrend gyakorlatig bármely más államra is elmondható lenne, a kép mégis ijesztően hat annak tekintetében, hogy az összes "alternatív" - Európába menő vezeték - ennek a szükségletpiramisnak lenne kitéve.

Törökország a Kurd Munkáspárt tevékenységei miatt biztonságpolitikai kockázatot is jelent, tavaly például a Dél-kaukázusi gázvezeték mellett futó Baku-Tbiliszi-Ceyhan olajvezetéket kellett leállítani egy támadásuk miatt.

Mindezek ellenére, bármilyen változatot is nézünk Európa önálló lehetőségei közül, Törökország tranzitszerepe megkerülhetetlen, és ezzel a törökök is tisztában vannak. Csak nehogy egy új Ukrajna váljék belőlük.