Stiglitz: A válság olyan volt, mint a berlini fal leomlása

"A Lehman Brothers bedőlése olyan csapás volt a piaci fundamentalizmus számára, mint a berlini fal leomlása a kommunizmusnak" – kezdte Joseph Stiglitz, akit az egyetem rektora, John Shattuck a közgazdaságtan rocksztárjának nevezett. A Válság tanulságai a közgazdaságtani elméletek és a gazdaságpolitikai döntéshozatal számára című előadásában nagy, már eddig is sokat hallott általánosságokban beszélt.

Az új-keynesiánusnak mondott közgazdász szerint a legnagyobb tanulság, hogy a piaci fundamentalizmus – másképpen a neoliberális ideológia – nem működőképes. A pénzügyi összeomlás elsősorban a nem megfelelő gazdaságpolitikai szabályozásnak köszönhető, mondta.

A láthatatlan kéz nincs

"A válságot hatalmas megkönnyebbülésnek tartom" – mondta, utalva arra, hogy végre megszabadulhatunk a gazdaságpolitikát irányító, általa betegnek tartott piaci fundamentalista szemlélettől, amelynek életképtelenségét a válság igazolta. "A gond csak az, hogy eddig a válságkezelő lépések nem mutatnak olyan irányba, ami azt jelezné, hogy új alapelvek szerint szervezzük újra a gazdasági életet."

"A neoliberális gazdaságirányításai módszer láthatatlan kézbe vetett hite elhibázott volt: a kezet azért nem látthatuk, mert egyszerűen ott sincs" – mondta Stiglitz. Az ideológia működőképtelenségét az is mutatja szerinte, hogy a második világháborút követő 25 év alatt, amely fölött Keynes szelleme lebegett, mindössze egy pénzügyi válság volt, míg a hetvenes évek végén kezdődő, a Reagen, Thatcher és Bush nevével fémjelzett neoliberális gazdasági éra elmúlt harminc éve alatt több mint száz.

A közgazdász szerint egyébként a mostani pénzügyi válságban pusztán a derivatívok az egyetlen újdonságok, túlhitelezés és ingatlanpici lufik már eddig is okoztak pénzügyi válságokat. A kilencevenes évek óta nagy vehemenciával zajló pénzügyi innovációk, ezek közül is leginkább az értékpapírosítás jelensége azt tették világossá, hogy a mostani pénzpiaci összomlás, majd a nyomában kibontakozó gazdasági válság leginkább a gazdaságpolitikai szabályozók felelőssége. Stiglitz szerint nekik az volt a legfőbb irányelvük, hogy nincs szükség szabályozásra

Greenspan, a hozzánemértő

"Amikor Greenspan elmondta: nem gondolta volna, hogy a bankok nem tudják kezelni a saját kockázataikat, azzal elismerte, hogy egyáltalán nem ért a pénzügyi rendszerben folyó kockázatkezeléshez." – fejtte ki Stiglitz. A szabályozók által előírt rossz ösztönzők miatt folytattak ragadozó hitelezést a pénzügyi intézmények szerinte.

A pénzügyi szektorra vonatkozó jogszabályokt intézményi és individuális szinten is elhibázottak voltak Stiglitz szerint. A pénzügyi intézményeket arra ösztönözték, hogy egyre nagyobbak legyenek, és ezeket a mamutokat, mikor kitört a válság, nem lehetett nem megmenteni. Ők is tudták, hogy akármi történik, a kormány nem hagyhatja őket bedőlni, ezért mindegy volt, mekkora kockázatot vállalnak.

Az egyén szintjén pedig az volt a katasztrofális, mondta Stiglitz, hogy a mendzserek azért kapták a prémiumokat, ha minél nagyobb tőkemegtérülésést tudtak elérni. "Ez ösztönözte aztán a hatalmas, 25-30-szoros tőkeáttételeket is".

Hogy mi lesz a válság után? "Egy nagy, senki által nem irányított kísérlet folyik most, amelyben hatalmas adatmennyiség van a birtokunkban ahhoz, hogy kitaláljuk az új alapelveket" - mondta a Nobel-díjas közgazdász.

Fogyassz, ne spórolj!

Stiglitz az előadása végén egy kérdésre válaszolva azt mondta: az adócsökkentés "valószínűleg a legrosszabb formája az állami pénzköltésnek", mert az adófizetőknél hagyott pénznek csak a fele kerül bele a gazdaság véráramába, a másik felét félreteszik az emberek, pedig a kilábalás érdekében arra volna szükség, hogy fogyasszanak.

Stiglitz azt mondta, a jó gazdaságösztönző csomagba nem tartozik adócsökkentés, különösen amikor aggasztó a költségvetési hiány és az államadósság nagysága, bár megjegyezte: a legtöbb országban túlzott az aggodalom ezek miatt. Holtott az állami hitelfelvétel jó, mert a pénzből hasznos fejlesztéseket hajthatnak végre az oktatásban és a technológia területén, amik a kamattehernél jóval nagyobb hozamot termelhetnek, ha jól sáfárkodnak a pénzzel.